Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Sorsát az ember nem válogathatja meg

2008.02.26

Mikor az ember azt hiszi, eljött a vég, az életének nincs célja, a Sors kegyetlenül beleszól életébe. Az elszakadt szálat elvarrja, hogy idővel létezése is elfelejtődjön, majd újabbakat szakít szét, hogy összekuszálja Társunk sorsával. Van úgy, hogy nem egy oldalon állunk, mégis egymás mellé sodródunk, hogy valami új dologra jöjjünk rá. Hogy megértsük, miért úgy történnek a dolgok, ahogy.
A fájdalom és a halál az élet része, ahogy a szerelem, az együvé tartozás és a gyűlölet.
És a bosszú.
Mindenkit sértenek meg, legyen bármilyen jó is, és mindenki gyűlöl valakit, még ha akaratlanul is. Egyszer pedig mindenki szerelembe esik.
Talán a legrosszabb pillanatban.
Talán nem a megfelelő személyt ajándékozzuk meg, ezzel a földöntúli érzéssel.
Mégis, van valami, ami hajt a beteljesülés felé.
Hogy eggyé váljon két megkeseredett lélek…

***



Minden akkor kezdődött, mikor Harry Potter legyőzte "minden idők leghatalmasabb mágusát", Voldemort nagyurat. Mindenki tudta, hogy a Kis Túlélő feladata és sorsa, hogy végezzen a Sötét Nagyúrral, azonban mindenki meglepetésére nem végzett vele. Vagyis, lényegében igen, de tette mindezt anélkül, hogy a halálos átkot ráküldte volna.
Mondhatni, hogy ez a tett közfelháborodást keltett. Senkit sem zavart, hogy egy épp a felnőttkorba lépett tiniről van szó. Felnőttként kezelték.
Persze, Minerva kivétel volt. Az Albus Dumbledore halála után kinevezett új igazgatónő döntései talán jobban meglepték a varázslók és boszorkányok népes táborát, mint talán eddig bármi más.
Ugyanis visszavette Perselus Pitont, mint a Roxfort régi-új Sötét Varázslatok Kivédése tanárát.
Néhány emberen kívül senki sem tudta, miért döntött így az új igazgató.
Én tudtam.
Talán túlságosan is jól.

***


- Üdvözlök mindenki itt a Roxfort falai között - állt fel Minerva, kizökkentve a gondolataim közül. - Tudom, hogy mindenki várja már a takarodót, de fontos hirdetnivalóim vannak. Az elsősöket figyelmeztetem, hogy az iskola melletti terület, a Tiltott Rengeteg minden diák számára tiltott hely, súlyos büntetést von maga után. Frics úr, az iskola gondnoka pedig figyelmeztetett, hogy a tiltott tárgyak listája megtekinthető mindek klubhelyiségben és a gondnoki szobában. Továbbá, szeretném, ha idén minden diák keresne magának egy partnert, az idei karácsonyi bálon ugyanis minden évfolyam részt fog venni. Köszönöm a figyelmet, jó éjszakát mindenkinek.

Menekülésszerűen pattantam fel, hogy aztán magamhoz intsem a griffendéles prefektusokat. Gyorsan figyelmeztettem őket, mi a dolguk, majd a jelszó megadása után útjára engedtem. Minél messzebb akartam kerülni Pitontól és mindenkitől, aki tud a dologról.
De lassú voltam. Alig fordultam meg, máris szembe találtam magam egy fekete szempárral.
Szinte észrevétlenül bólintottam.

***


Mikor az ember biztos benne, hogy az életének nemsokára vége, ostobaságokat követ el, amit megbán, ha életben marad.
Velem is ez történt.
Mert senki sem értheti meg, mi játszódik le egy megalázott nőben. Egy nőben, akit a jegyese kínoz szinte halálra.
Csak állsz Életed Értelme előtt, nézel a szemekbe, amik máskor szerelmet sugároztak és fáj. Nem csak lelkileg. Fizikailag. Emészt a kín, hogy megbíztál benne, hogy elárult, hogy fájdalmat okoz.
Hogy sosem voltak igazak az érzései.
Olyan érzésed van, mintha légy lennél, aki belesétált a pók hálójába, csak azért, mert vakon hitt.
Mert elhitte, hogy mindenki változhat.
Állsz, kővé dermedve. Nem kell hozzá átok, a felismerés épp eléggé letaglóz.
Az első fájdalom, ami életed első Cruciójával jár, ledönt a lábadról. Vonaglasz, mint a kígyó, a sivatag forró homokján. Az izmaid feszülnek, izzadsz, közben olyan, mintha belülről próbálnának széttépni apró kezek. Hirtelen szűnik meg a hatás, te pedig levegő után kapkodsz és bebeszéled magadnak, hogy csak álmodsz. Életed legrosszabb rémálmát éled, de másnap reggel felébredsz, mintha semmi sem történt volna. Újból a karjában lehetsz, újból csókolhatod.
A következő átok sem kegyelmez.
Mintha láthatatlan korbács szelné végig a hátad, ami olyan, mint a kés. A ruhád felszakad, érzed a hátadon a hideget, amit a falak ontanak.
Második ütés.
A fájdalom a csontodig hatol, míg az átok csak felszaggatja a bőröd.
Harmadik ütés.
Lassan, de biztosan megindul a véred útja. Le, az oldaladon, egészen a szürke padlóig, hogy a saját véredben fetrengj, mikor jön a következő.
Negyedik ütés.
Hallod a saját húsod hangját, ahogy kiszakad a testedből. Egy részed örökre elveszett. De ezt már akkor is tudtad, mikor megláttad a férfit.
Ötödik ütés.
Fáj.
Kínoz.
Éget.
Jobban és jobban.
Percről percre egyre inkább remegsz, ahogy a vérveszteség egyre nagyobb.
Akkor abbahagyja.
De csak rövid időre.
Egyetlen intés a pálcájával és a sebek eltűnnek. A fájdalom marad. A szívedben és a testedben is.
Egy…
Kettő…
Három…
Érzed, hogy kutat az elmédben. Minden emlékedet látod, ami eddig boldoggá tett. Most viszont undorodsz magadtól.
Nem érted, hogy hihettél neki.
Percekig, órákig, vagy talán napokig fekszel? Nem tudod. Csak a fájdalmat érzed, ami miatt elveszted az időérzéked. Csak a sötétséget látod, aminek hála hamar meghallod a lépteit. Elég, ha a folyosóra fordul.
A második kínzást jobban viseled. A fájdalom marad, de nem fokozódik.
Átkok, amik sosem gyógyulnak be teljesen, és heget hagynak maguk után, hogy örökre emlékezz életed legnagyobb tévedésére. Bájitalok, amik mérgeznek, de nem ölnek meg, pedig már a Halált vágyod.
A nyugtató sötétet, ami legfájdalmasabb óráidban vesz körül. A puhaságra, ami körül ölel, ha alszol. Az érzéketlenségre, amikor már nem érzed a fájdalmat és a könnyeidet, ahogy végig futnak az arcodon.
Azt hiszed, rosszabb nem lehet.
Újabb tévedés.
Érzed, ahogy rád nehezedik. Zihál, mint aki kilométereket futott már.
Valami mégis arra késztet, hogy a szemébe nézz.
Tekintete rideg, kifürkészhetetlen, miközben gyors mozgásba kezd.
Majd szétszakít, mégis rendületlenül nézed a fény nélküli, mindent elnyelő feketeséget. A könnyek folynak az arcodon. Ellenkezni akarsz, mégsem teszed. Inkább hagyod.
Legalább olyan hirtelen hagyja abba, mint a kínzást. Tekinteteddel követed a szoba sarkába, ahol felöltözik. Csak nézed. Üresen. Fájdalmasan. Úgy, ahogy csak te tudod. Te, akit megalázott, megszégyenített, akitől elvette minden álmát és reményét. Egyszerűen hagy ott.
Aztán megjelent a másik. Akit mindig utáltál. Aki utált. Most mégis aggódva látta el a sebeit, felöltöztetett, gyógyítani próbált.
Lassan próbálta összerakni a lelked darabkáit.
Aztán jött megint Ő.

- Holnap a Nagyúr személyesen végez veled.

Ridegen mondta. Érzelmek nélkül. De mit vár az ember egy halálfalótól?
Mégis…
A másik nem olyan, amilyen szokott lenni. Semmi gúnyos mosoly. Semmi megalázó megjegyzés. Utolsó perc. Már hallod, ahogy a folyosón lépked, hogy elé vigyen. Hogy végre véget érjen minden. Te pedig a másikhoz fordulsz. Fürkésző pillantást vet rád, de nem törődsz vele. Jogod van egy utolsó mondathoz, mielőtt örökre megnyugszol.
Halkan felsóhajtasz, majd a kezéért nyúlva hálásan megszorítod azt. Rekedt, beszédtől elszokott hangon mondod ki azokat a szavakat halkan, amiket utólag már átkozol.

- Talán magát kellett volna szeretnem…

Döbbenten néz. Az ajtó nyílik, ő megragadt és szentül hiszed, hogy többé nem látod már.
Mire feleszmélsz, már a fekete csuklyások gyűrűjében állsz. Nevetnek. Azért, hogy neked fáj, hogy végre vége. Nekik ez szórakozás.
Neked megnyugvás. Nem félsz a haláltól, mert tudod, hogy jobb dolgod lesz, mint itt volt. Mert sohasem voltál igazán boldog. A felszabadult öröm, amit éreztél csak illúzió volt, amit a fájdalom orkánja kegyetlenül söpört el. Ahogy a hurrikán elsöpör egy, az épp útjában álló házat vagy falvat. Neked mégsem okozott kárt, inkább megvilágosodást hozott. Felnyitotta a szemed, hogy senkiben nem szabadott volna megbíznod.
Megtetted.
Saját halálodat rendezted meg.
Aztán hirtelen a nevetés ordítása vált át.
Zöld…
Fehér…
Vörös…
Arany…
Kék…
Sárga…
A szivárvány minden színében pompázó fénycsóvák röpködnek körülötted, te pedig először csalódott vagy. A benned élő remény már rég meghalt, így már csak a Halál jeges kezét vártad.
Halk pukkanások, ahogy egyre több ember jelenik meg. Mind azért, hogy téged kijuttassanak, és hogy Voldemorttal végezzenek.
Megborzongsz.
Életedben először mondod ki, még ha csak magadban is a nevét.
Mielőtt elveszted az eszméleted, érzed, ahogy egy ismerős kéz megragad, aztán érzed a hoppanálás összetéveszthetetlen préselő érzetét.
Mikor magadhoz térsz, csak a másik van melletted. De már nem a kúriában vagytok, hanem a Szent Mungóban. A kezed fogja, mint egy gondos rokon.
Akkor bánod meg az "utolsó" mondatod.
Az érintése taszít, a tekintete a szívedig hatol mégis. Emberinek látszik, amilyennek soha. Az arca még mindig kifejezéstelen, de a szemében már vannak érzelmek. Bűnbánat.
Te pedig nem érted. Nem ő tette. Igaz, halálfaló, mégis más, mint a többi volt.
Utána mindig melletted áll, sorsotok pedig menthetetlenül összefonódik. Támogat, segít, ápol, véd, és még dönt is helyetted, ha kell. Akkor is melletted van, mikor megtudod vizsgálat eredményét. Egyetlen módon orvosolható a baj, de nem teszed meg. Ő pedig ott áll a háttérben, diszkréten, de a gyógyító távozása után eléd áll és meglepő ajánlatot tesz.
Elfogadod.
Mert nincs más lehetőség.
Mert hajt egy ősi ösztön, hogy megismerd.
Mert vágysz a védelem után.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.