Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Emlékek

2008.02.27

A Roxfortba visszakerülve minden visszakerült a régi kerékvágásba, már ha lehet ezt mondani, mikor egy megrögzött magányos farkassal és egy pár napos csecsemővel él egy lakosztályban az ember, aki mellesleg szinte óránként felsír valami miatt. Új fejezet kezdődött az életemben, ami kevesebb fájdalommal kecsegtetett, mint az előző.

Persze Minerva nagyon ügyesen segített megoldani a dolgokat, hogy mindannyiunk élete könnyebb legyen. Fogadott egy házimanót a roxfortiak közül, aki napközben vigyázott Adamre, miközben Perselus és én tanítottuk a népes diáksereget. Mikor az óráknak és a büntetőmunkáknak is vége volt, a manó elment, mi pedig vigyázhattunk a gyerekre. Nagy meglepetésemre, még a sírás miatt gyakran morgolódó morózus Perselus is besegített olykor. Egészen elfogadta az apaszerepet.

A vizsgákig már csak szűk két hónap volt, aztán elhagyjuk az iskolát, hogy a Piton kúriába költözzünk. Kicsit tartottam az egész dologtól, hogy mostantól nem a Grimmauld téren fogok lakni, de az indok érthető volt: Avery még szabadon van, Rokwooddal együtt. Bár kevés az esélye, hogy a Főnix Rendjének főhadiszállását pont ők ketten találják meg, ha ez még maga Voldemort nagyúrnak is túl nagy falat volt, a legjobb biztosra menni. A fiam élete pedig mindennél fontosabb volt. Nem kockáztattam.

Nem utolsó sorban pedig ott volt az újdonsült fogadalmam. Boldoggá tenni valahogy a mindig komor férfit, aki minden viszonzás nélkül sietett a segítségemre. A cél eléréséhez szükséges volt közelebb lenni egymáshoz, mint a Grimmauld tér és a Piton kúria közötti pár kilométer távolság. Annyit ugyanis ki tudtam szedni kedves professzorunkból, hogy a kúria valahol London mellett van, de többet "biztonsági okokból" nem volt hajlandó elárulni. Hát, igen. Nem hiába volt olyan jól tevékenykedő kettős ügynök…

Be kell vallanom, hogy túl sokáig merültem el a saját múltam elemzésében és az önsajnálat szinte feneketlen mocsarában, de elhatároztam: változtatok. Nem hagyom, hogy egy emlékkép az utamba álljon. Próbáltam a fogadalmamra koncentrálni és sikerre vinni. Kevés sikerrel.

Minél inkább próbáltam közelebb kerülni Hozzá, annál inkább bezárkózott. Nem volt hajlandó a múltjáról, vagy az érzéseiről beszélni. Ha nem volt muszáj, szinte nem is beszéltünk. Adammel azonban teljesen másként bánt. Még ha nem is mondta, látszott, hogy ragaszkodik a fogadott fiához. Sosem láttam, hogy a kezébe vette volna, sosem hallottam, hogy mesélt volna a babának vagy bármi mást tett volna. Egyszerűen éreztem, hogy nem rideg vele szemben.


***


- Hová mész?

Döbbenten figyeltem az asztalnál dühösen pakoló férfit, miközben lepakoltam a bájitaltan dolgozatokat a sajátomra. Azóta nem láttam ilyen idegesnek és mérgesnek, mióta év elején ez egyik elsős jó viccnek találta, hogy fogas frizbivel játsszon a folyosón, aminek eredményeképp… hm… egy elég érdekes helyen kapta el őt az említett tárgy. (Megjegyzem, a nadrágján azóta is látszik a játék fogának a nyoma…)

- Megyek a főhadiszállásra.

- Gyűlés van?

- Nem - sziszegte az egyik táskába szórva a ruháit. - Minerva megbízott, hogy újból próbálkozzak meg az okklumenciával Potternél. Azt mondja, valami készülődik és fontos, hogy mindenki meg tudja védeni ilyen tekintetben magát. Nem értem! Talán azt hiszi, hogy Voldemort reinkarnálódik, vagy mi?! Mindegy is különben… Szerintem vasárnap, esetleg hétfő hajnalban itt vagyok. A szobán lévő varázslat addig is megvéd bennetek.

- Értem. Sok sikert!

- Neked is.

Még egy utolsó fintor, aztán a szokásos talársuhogás kíséretében az ajtóhoz sietett és elment.


ooOOOoo


A vacsora után lefektettem Adamet, majd nagyot sóhajtva hátra dőltem a kanapén, amikor megakadt a tekintetem valamin. Perselus az egyik szekrény ajtaját félig nyitva felejtette a nagy sietségben, így a kandalló tüze rávetült a belső részre és szürkés fény csillant vissza belülről. Felálltam, hogy becsukjam, de miután leguggoltam, a kezem megállt a mozdulatsor kellős közepén. A szürkés dolog egy merengő volt, benne pedig ott kavarogtak a meghatározhatatlan halmazállapotú, ezüstös fénnyel kavargó emlékek.
Perselus Piton emlékei.
Csak néztem a kőedényt, miközben több ezer gondolat cikázott át az agyamon.
Ha belenéznék… Nem tudná meg sosem. Napokig nem lesz az iskolában, más nem is tudná meg. Én viszont végre rájönnék, hogy miért olyan, amilyen.
Nehéz döntés.
Végül, elszánva magam a cselekvésre, a kezembe vettem a kőből faragott tálat és óvatosan az asztalra helyeztem. Vajon mit láthatnék benne? Sötét a múltja, nem vitás, érthető, miért nem akarja, hogy Harry lássa őket. Talán benne van, miért lett halálfaló… Vagy miért szereti annyira a bájitaltant… Vagy nem tudom… De biztos, hogy valami magyarázat van benne.
Nem mozdultam, csak álltam az ezüstös anyagra meredve. Féltem dönteni. Olyat is láthatok, amit nem akarok. A saját múltamat… Mégis, belül valami arra késztetett, hogy nézzem meg. Végigfuttattam a merengő oldalába vésett rúnákon az ujjamat. Hideg, mint a jég, épphogy csak nem kezd el olvadni. Az emlékek is hideget árasztottak, amit nem értettem. Valahányszor megfogsz egy fiolát, amibe más (vagy épp te magad) az emlékeket teszed, az üveg mindig átmelegszik. Egyre nagyobb volt a késztetés, majd nem bírva tovább, az arcom belemerítettem a kavargó örvénybe.


***

Egy sötét szobában találtam magam, amint a lábam földet ért, csak a résnyire nyitva hagyott ajtón át szűrődött be egyetlen, vékony kis fénysugár. A bal oldalamról hirtelen mocorgást hallottam, mire oda fordultam. A körülbelül tizenhat éves Pitonnal találtam szembe magam. Már tizenévesen is majdnem olyan magas volt, mint felnőtt férfiként, fekete haja csapzottan lógott az arcába. Egyetlen rövid ujjú fekete póló volt rajta, valami régi farmerszerűséggel, így bárki tisztán láthatta, milyen sovány. Pont, mint akit éheztetnek. Lassan, bizonytalan léptekkel indult meg az ajtó felé, mikor hirtelen ajtócsapódást lehetett hallani, majd egy férfihangot.

- Hol van az az átkozott kölyök?!

A fiatal Piton azonnal az ajtó mellé sietett, próbálva minél kisebbre összehúzni magát, miközben hatalmas léptek zaja zengte be a szobát. Pár másodperc múlva nyikorogva kicsapódott az ajtó. Egy magas, barna hajú férfi állt az ajtóban, látszólag talán negyven év körüli - és minden kétséget kizárólag sokat ihatott. A szemei keresztbe álltak a torkán legurított tetemes alkohol mennyiség után, az arca piros volt, ráadásul szinte alig bírt állni a lábát. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy dülöngélt.

- MI A FÉSZKES FENE VAN A KERTBEN, HE?! - támadt azonnal a fiúra. - HÁNYSZOR MONDTAM MÁR NEKED, HOGY NE MERD AZT AZ ÁTKOZOTT PÁLCÁT HASZNÁLNI A NÖVÉNYEKEN! KÜLÖNBEN IS, MILYEN JOGON ÜLTETTÉL ILYEN ÉLETVESZÉLYES DÖGÖKET?

- Tobias, hagyd! - viharzott be egy nő is.

Piton teljes mértékben az anyjára ütött. A nő fekete hajú volt, viszonylag magas, hajlott orra akár a fiáé is lehetett volna. Nem mondhatni, hogy szép nő volt, de sugárzott belőle valami (talán mágia?), ami különlegessé tette. Az arcát azonban csúnya véraláfutások, lila-zöld foltok tarkították, mutatva, hogy a férfi, akivel él, nem épp mintaférj és apa.

- Te csak tűnj el innen! A te hibád az egész, te… te átkozott boszorka!

Dühödten csapkodott a kezével, míg végül fel nem pofozta a nőt, aki halkan nyekkenve landolt a lábai előtt. A fiatalabb Piton, mintha csak erre várt volna, kiegyenesedett és megindult a két felnőtt felé.

- Anyámat hagyd békén!

A hangja jéghidegen csengett, pont úgy, ahogy a diákok már számtalanszor hallhatták a Roxfort falain belül. Ahogy apa és fia egymással szemben álltak, mindkettőjük szemétből mérhetetlen megvetést lehetett kiolvasni, a levegő pedig szinte szikrázott körülöttük. Tapintani lehetett a feszültséget a szobában. Mindketten arra eszméltek csak, mikor a nő felállt.

- Menj innen, Perselus! Ez apádra és rám tartozik.

- De, anyám…

- Nem megy innen sehová! - azzal a felesége hajába markolva Tobias folytatta a dühöngést. - Elegem van már belőletek, hogy miattatok minden szomszéd hülyének néz, csak azért, mert TI abnormálisak vagytok! Vége, értettétek? Nem tűröm tovább azt, ami itt megy.

- Az isten szerelmére, engedj el! Ez fáj!

- Fáj? - lökte el a nőt magától, míg a feje koppanva ütközött a falnak. - Ez fáj? - Újabb koppanás. - Az szerinted nem fájt, amit megtudtam rólatok? - Újabb lökés. - Hogy a nő, akit feleségül vettem egy boszorkány? Végre megfizetsz azért, amiért becsaptál!

Megkövülten figyeltem, ahogy a tizenéves gyerek meglódul az apja felé, de az egy jól irányzott ütéssel a földre teríti. Nem veszíti el az eszméletét, de látszik, hogy zavart a tudata. Közben a férj és feleség közti tusa folytatódik. A gyenge nő megpróbálja kiszabadítani magát vagy legalább védeni a fejét, de a férfi erősebb. Miután ujjai kicsúsznak az asszony hajából, az pedig a földre rogy, ott rúgja, ahol éri. Az asszony feje vérzik, homlokán vékony csíkban folydogál a vér. Napok, órák vagy talán csak percek múlva a fekete szemek megrezdülnek, majd üvegessé válva merednek a semmibe, de ezt Tobias Piton nem veszi észre. Még egy ideig fenyíti a halott nőt, majd, mint aki jól végezte dolgát, elindul kifelé. Nem sokáig jut. A küszöbben megbotolva, az egyensúlyát vesztve nekiesik az ajtóval szemközti asztalnak. Holtan esik a padlóra.
Halk, csuklásszerű hang a hátam mögött, mire feleszmélve oda pillantottam. Az árva fiú, szinte a földön kúszva odaerőlködi magát a halott nőhöz és megfogja a kezét.

- Bocsáss meg, anyám - suttogja. - Nem voltam elég erős… Bocsáss meg, kérlek…

A képek összemosódnak, majd a Roxfort udvarán találom magam, az egyik fa rejtekében, ahol az ifjú Piton és egy vörös hajú nő áll egymással szemben.

- Sajnálom - motyogta Piton.

- Mit? Hogy sárvérűnek neveztél?

- Tudod, hogy nem úgy értettem!

- Akkor hogy? Én nem vagyok az, de a többiek, akik mugli származásúak igen? Ez így nem jó, Perselus. Megváltoztál.

- Lily, kérlek…

- Nem, Perselus. Vége. A barátságunknak, és mindennek, ami valaha volt köztünk.

- Potter miatt, igaz? Az az agyalágyult…

- James megváltozott, ha pedig vennéd magadnak a fáradtságot, nem lenne semmi bajotok egymással.

- Az lehetetlen, hogy én és az a griffendéles áruló…

- Látod? Pontosan ezért van vége. Már nem az vagy, akit megismertem.

- Rendben. Akkor menj csak Potterhez és enyelegjetek! Tudod mit? Nem is baj, hogy nem vagyunk barátok. Soha nem is kellettél.

Egy kósza könnycsepp végig futott a lány arcán, majd a dühös fiú szemébe nézett, még egyszer, utoljára.

- Ég veled - azzal elrohant, a fiú pedig a fának támaszkodott.

Újból összemosódott a kép, míg végül talajt nem ért a lábam. Ezúttal az igazgatói irodában voltam. Dumbledore az asztala előtt állt, míg Piton szinte őrültként térdelt előtte.

- Meg akarok halni, Dumbledore… Lily… Lily nincs többé…

- Erre előbb kellett volna gondolnod, fiam. Azelőtt, mielőtt kihallgattad a jóslatot.

- Nem tudtam, hogy Pettigrew el fogja árulni őket, az istenért! - ordított fel zokogva. - Az egész a maga hibája! Magának kellett volna megvédenie őt, de nem tette!

- Hiába próbálsz meg engem okolni, a lelkiismeretedet nem fogod tudni elhallgattani.

- Meg akarok halni…

- Ha tiszteletben akarod tartani Lily emlékét, nem halhatsz meg, az csak gyáva megfutamodás lenne. Inkább segíts neki.

- Segíteni? Hogyan? Ő már halott!

- De Harry, a fia még él! Segíts nekem megvédeni, hogy ha felnő, le tudja győzni Voldemortot!

- A Nagyúr őt is meg fogja ölni!

- Gyáva vagy.

A két szó ott visszhangzott a levegőben, miközben a fekete taláros férfi sírt, Dumbledore azonban nem hagyta annyiban, letérdelt elé.

- Öljön meg, könyörgöm…

- Perselus… Figyelj! Segíts megvédeni Lily fiát! Lily emlékéért! Nem emlékszel, hogy neki a fia volt a legfontosabb? Szerinted hogy érezné magát, ha ő is meghalna?

- Belepusztulna - jött a halk felelet.

- Akkor segíts!

- De Harry az ő fia is…

- Emlékszel még, milyen csodás zöld szeme volt Lilynek? Harry az anyja szemeit örökölte. Ugye, segítesz?

- Lily… érte… érte mindent.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.