Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Megválaszolatlan kérdések

2008.02.27

- Lily… érte… érte mindent.

Ismét elmosódott a kép, de most nem vártam, kiléptem a merengőből. Amint újból a pincében voltam, döbbenten a kanapéra ültem.
Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem. Fájdalmat, amiért ennyi mindenen kellett átmennie, vagy döbbenetet, hogy ennyi szenvedés után még nem végzett magával és éli az életét. De legalább megértettem, hogy mi hajtja. Avery és Voldemort csak a jóslat miatt akartak velem is végezni, ahogy Lily és James Potterrel is. Hasonló a helyzet, mint tizennyolc éve, ő pedig vezekelni akar, megtenni azt, amit régen nem tett meg. Megvédeni egy ártatlant.
Fájdalom nyilallt a szívembe erre a gondolatra. Csak ennyit jelentek neki Adammel? Egy eszköz, amivel bocsánatot nyerhet?
Azt hittem, ha megnézem az emlékeit, közelebb kerülök a férfihoz, aki a ridegség álarca mögé bújt, de nagyot tévedtem. Egyre több volt a kérdés, a válaszok száma pedig nem nőtt. Olyan, mint mikor az ember egy új betegséget fedez fel. Tudja, mi váltja ki, mik a tünetek, de képtelen megállapítani az ellenszert…


ooOOOoo


Mikor Perselus visszatért a Grimmauld térről, ugyan olyan, ha nem, még dühösebb volt, mint mikor elment. De nem szólt egyetlen szót sem, én pedig szintén hallgattam. Lassan emésztettem csak meg az emlékeket, amiket a merengőben láttam. A napok teltek, én pedig azon kaptam magam, hogy állandóan rajta felejtem a tekintetem.
Ismered azt az érzést, amikor legszívesebben kirohannál a világból, fel a csillagokig, a hegyekbe, egy barlangba, az Északi Sarkra vagy bárhová máshová, ahol egyedül lehetsz, és el tudsz merengeni az érzéseiden? Amikor olyan, mintha valami fizikálisan is nyomná a szíved, kínozva a végletekig, de nem tudsz ellene tenni?
Mert nem tudod, mit és miért érzel így pontosan.
Mert félsz, hogy megint olyat teszel, amit később megbánsz.
Akaratlanul idézed fel a fájó, kétségbeejtő múltat, hogy újból felszakadjanak a sebek, hogy újból vér borítson belül mindent.
Gyakran vettem észre, hogy Perselus is rajtam felejti néha a tekintetét, mégsem szóltunk egymáshoz, a nyár pedig néma csendben hagyott el minket, míg Avery és Rokwood még mindig szabadon voltak.
A Sors pedig ismét közbe szólt.
Alig tértünk vissza a Roxfortba, Adam súlyos beteg lett. Magas láza volt, és hiába használtunk lázcsillapító főzetet, nem ment le, így bekerült a Szent Mungóba. A helyemet Remus vette át a Roxfortban, míg én a nap minden percét szeretett fiam mellett töltöttem.
Az orvosok sajnálkozó tekintete, a tanárok és ismerősök vigasztaló szavai, mind-mind azt mutatták, hogy valami nagyon nincs rendben. Ő pedig nem volt mellettem.
Agyhártyagyulladás.
Egyetlen, jelentéktelen szó, nekem mégis a végzetem.
Adam Piton, alig néhány hónaposan meghalt, visszaadva lelkét őseinek, rokonainak és Istennek.
Összetörtem.
Gyászoltam.
De egyetlen könnycseppet sem tudtam ejteni.
Egészen addig, amíg meg nem jelent Perselus.


***


Csak álltam az ablaknál, kifelé meredve, a lenyugvó nap sugarait nézve, miközben belül zokogtam. Marcangoltam magam, hogy az egész az én hibám, mert nem vigyáztam eléggé a fiamra, amiért nem voltam jó anya. Vérzett a lelkem, az önvád pusztított, nem ettem, nem aludtam. Csak gyötörtem magam, hogy végre vége legyen az egésznek. Hogy ne kelljen tovább élnem. Hogy végre újból a fiam mellett lehessek.
Hirtelen nyílt az ajtó, majd belépett Perselus. Nem fordultam hátra. Hallottam a halk lépteket, ahogy közelednek felém, majd megállnak nem messze tőlem.

- Részvétem - látva, hogy még mindig nem mozdulok, folytatta. - Nem szabad az önsajnálatba merülnöd, különben…

- Te csak elhallgass! - fordultam szembe vele. A düh és a csalódás, ami azért lappangott bennem, mert nem volt mellettem a legnehezebb percekben, elemi erővel készült a felszínre törni, és senki nem akadályozhatta meg. Még én magam sem. - Pont te beszélsz az önsajnálatról? Te?! Te, aki a világ minden bűnét magára vállalja, aki mindent megtesz, hogy vezekeljen az állítólagos bűneiért, aki megtenne azért, hogy a létező összes emberi lényt megpróbálja elüldözni a közeléből, aki képes a gyűlöleten kívül mást is érezni iránta? Hát gratulálok, engem sikerült elüldöznöd. Sőt, talán ennek még jobban örülsz: gyűlöllek! Teljes szívemből utállak! Mégis hol voltál, mikor szükségem lett volna rád? Azt hittem, számíthatok rád! Azt hittem, ismerlek annyira, hogy biztos legyek benne, hogy mellettem vagy, ha bármi történik. Bíztam benned, de te… te mégis cserbenhagytál! Egy pillanatig elhittem, hogy te más vagy, hogy te nem hazudsz! De tévedtem! Megint. Újra és újra, hibát hibára halmozok, de ez senkit sem érdekel. Senki vagyok!

Csak állt, nézve rám azzal a sötét tekintettel, mikor észrevettem a csomagot mögötte, amit majdnem levertem, mikor két napja beviharzottam a szobába. Egy plüssmaci feje kandikált ki belőle, a kezében egy ADAM felirattal. Elbizonytalanodtam és felnéztem rá, ő viszont elkapta a tekintetét. De nem volt elég gyors.
Fájdalom.
Csalódás.
Szeretet.
Sosem hittem volna, hogy ezeket pont az ő szemében fogom felismerni, mégis megtörtént. Szerette Adamet! Szerette, mintha a fia lenne, én pedig rátámadtam. Ízekre szedtem volna, csak azért, hogy elhallgattassam a lelkiismeretem, hogy nem vagyok jó anya.
Elszégyelltem magam.

- Sajnálom - azzal berohantam a fürdőbe.


ooOOOoo


Gratulálok Rosemarie, ezt jól megcsináltad! Csak folyattam magamra a hidegvizet, miközben egyre jobban átkoztam magam. Hogy lehetek ekkora marha, hogy beletaposok másokba? Hogy süllyedhettem le idáig? Miért kell mindig rosszat tennem? Miért nem lehetek egyszer, csak egyetlen egyszer boldog ebben az átkozott életben? Mit vétettem?
A víz csak folyt.
Nem tudtam, miért pont a fürdőbe rohantam be. Talán azért, hogy a zuhany alatt vízbe fojtsam magam. Vagy abban reménykedtem, hogy talán a víz lemossa az összes hibám, az összes bűnöm, minden szennyet, ami ebben a nagyvilágban bármilyen apró nyomot hagyott rajtam.
Nagyot sóhajtva elzártam a vizet, aztán nyúltam a ruhámért, amikor… Halkan elkáromkodtam magam a feledékenységemért, hogy elfelejtettem a manókat, majd magam köré csavarva a világ legkisebb törölközője címet viselő anyagot és kiléptem az ajtón.
Csak ült ott az asztalnál, háttal nekem, de láttam, hogy a kis plüssállatot szorongatja a kezében. Nem tudtam, mit tegyek. Ha odamegyek hozzá, el fog üldözni, ami jelen pillanatban egy cseppet sem hiányzott, nem akartam új sebet szerezni a régi mellé. Ha nem megyek oda hozzá, csak egyszerűen besétálok a hálószobába, azt fogja hinni, hogy utálom. Pedig nem így van. Lassan, minden lépést megfontolva elindultam felé. Megtorpantam, ahogy újabb dolog tűnt fel. A széles vállak remegtek, miközben az ujjai belefehéredtek a szorításba, ahogy a kis szőrcsomót tartotta.
Sírt.
Elég volt kinyújtanom a karom, hogy megérintsem a vállát. Azonnal felkapta a fejét.
Úgy sírt, mint minden férfi: magányosan, könnyek nélkül.
A tekintete zavart volt, ahogy én is.
Hogyan vigasztal ez ember egy ismeretlent? Hogyan próbáljam megnyugtatni, megmondani, hogy én itt vagyok mellette?

***

Miközben gondolkodtam, felállt és a tenyerébe vette az arcom. Láttam a tekintetében a szeretetéhséget és a fájdalmat is. Bizonytalan volt. Én is. Több mindenben hasonlítottunk, mint azt az ember hinné. Azt hittem, gyáva vagyok, mégis én teszem meg az első lépést. Szó szerint is. Egy apró lépés és közvetlen előtte állok. A vállába fúrom az arcom, miközben a jellegzetes illatot magamba szívom. Ezzel egy időben két erős kar fonódik a derekam köré, megadva azt a biztonságérzetet, amit elvesztettem jó ideje. Kapaszkodunk egymásba, mint a hajótöröttek, akik egymásra vannak utalva. Mert mi is csak egymásra számíthatunk. Felnézek rá, pedig tudom, hogy nem szabad. Elveszek a fekete szemekben, miközben olyan érzéseket kavar fel bennem, amit nem akarok. Még nem. Lehunyom a szemem, fél pillanattal később pedig már egy puha száj simul az enyémre. Gondolkodás nélkül viszonoztam a puha, édes ajkak csókját, miközben zakatolt az agyam.
Nem szabadna, túl nagy esély van a csalódásra, ugyanakkor már esélytelen az egész harc. Valami megfoghatatlan van közöttünk, ami összeköti az életünk, de nem lehet eltépni. Hogyan is lehetne, ha még azt sem tudjuk, mi az? Sosem hittem volna, hogy ilyen vele csókolózni: óvatos, gyengéd, miközben az egyik keze a derekamon, a másikkal pedig végigsimít a nyakamon. Egy idő után már nem bírtuk levegővel, így elkerülhetetlen volt elhúzódni. Szinte nem is kellett neki idő, azonnal visszabújt az álarc mögé, az arca már teljesen kifürkészhetetlen volt, míg én másodpercről másodpercre egyre nagyobb zavarban voltam. A két férfikéz lehanyatlik, majd halkan megköszörüli a torkát.

- Azt hiszem jobb lesz, ha eltesszük magunkat holnapra.

- Persze - haraptam az ajkamba. - Jó éjszakát.

ooOOOoo

A hálószobába érve rekord sebességgel öltöztem fel, megpróbálva amilyen hamar csak lehet ágyba bújni, sikerrel. Azonban fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Tudnom kell, hogy melyik ösvényre lépjek, hogy melyik visz a helyes irányba, arra a helyre, ahol már nincs több fájdalom, se csalódás. Ehhez viszont tudnom kellene pontosan, hogy mit érzek. Pusztító (vagy talán épp építő…?) vihar tombolt bennem, ami teljes zavart okozott az érzelmeim között. Ez a férfi egyszerre tud felkavaró és megnyugtató lenni, mindössze egyetlen öleléssel. A kérdés már csak az: mi lesz ennek az egész játénak a vége…?


ooOOOoo


Másnap olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Újból bezárkózott, én pedig nem éreztem késztetést, hogy megpróbáljam megérezni. Ahhoz most túl nagy zűrzavar uralkodott bennem. Készségesen reagáltam a csókjára, talán túlságosan is, ami azt mutatja, hogy valami van köztünk. De mégis mi? Mi az, ami próbál minket összehozni, de mégse sikerül neki?
Jó lenne tudni, hogy mit kellene tennem, hogy hogyan tovább. Melyik lenne a megfelelő út?
Együtt vagy külön?
Aztán, nem mellesleg ott volt Adam. Alig pár ember volt a temetésén, én pedig tudtam, ez így nem igazságos. Miért nem adatott meg neki több idő? Miért nem láthattam felnőni, miért nem járhatott a Roxfortba, ahogy én is? Miért nem élvezhette a család melegét? És ismét Perselushoz lyukadtam ki. Fiaként szerette, még ha nem is mutatta ki, már tudtam. A pillanatnyi összeomlása elég volt, hogy megtudjam.


ooOOOoo


Voltál már olyan helyzetben, amikor minden kilátástalannak tűnt? Mikor nem tudtál dönteni, mert nem tudtad, melyik a helyes út. Mindkettő szenvedést okozott volna valakinek, de te a lehető legkevesebb fájdalom nélkül akartál tovább lépni. Az egyik út jelenti a teljes lelki és érzelmi halált, míg a másik csak a részlegest.
De vajon melyik jobb?
Melyik a kisebb rossz a kettő közül?
Ha már képtelen vagy érezni és csak a rossz emlékeid vannak előtted vagy, ha egyetlen fájdalmas pillanaton jár az eszed, amikor rosszul döntöttél, pedig az életed jobb lett volna.
A Sors Keze pedig ilyenkor sehol. Semmi jel, hogy mit kellene lépned.
Színház az élet, te pedig egy kezdő színész vagy benne, aki készül elfogadni egy szerepet, ami kiemelheti a névtelenségből, fel a csillagok közé, vagy épp letaszíthatja, le a mélybe… a sötétbe… a magányba…


***


Reszketve álltam az ágyon heverő, félig teli ládám előtt. Nem beszéltük a csók óta a jövőről, most pedig itt állok, készen a hazaútra. A kérdés már csak az: hol van az otthon?
Adam halálával a házasságunk értelmetlenné és feleslegessé vált, így bármelyik pillanatban elküldhet. Ha úgy gondolja, nincs szükségem több segítségre, egyszerűen elküldhet. Akkor viszont nincs hová mennem. Nincs, aki megvédjen. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, mire ijedten megpördültem.

- Még nem vagy kész? - vonta fel a szemöldökét, miközben a saját ágyához lépett, hogy az utolsó üres fiolát és bájital hozzávalót is elrakja. - Azt hittem, gyorsabb leszel.

- Csak gondolkodtam - feleltem, majd remegő kézzel folytattam a pakolást, de szinte azonnal abbahagytam.

- Adamen?

- Nem.

Csak a súrlódó ruhaanyagok zaja hallatszik, miközben mindketten pakolunk. Meg kellene kérdezni… Muszáj… De nem merem. Félek attól, hogy egyedül maradok.
Megint.
Jó volt vele. Még ha nem is magunkról beszéltünk, nem nyíltunk meg egymás előtt, az érzésekről pedig nem esett egy szó sem, kellemes társaság volt. Ha megkérdeztem valamelyik bájitalról, belelendült a beszédbe, jól látszott, mennyire szereti a régi tantárgyát is. De nagy álma volt a Sötét Varázslatok Kivédése. Vajon miért? Olyan sok kérdés merül fel vele kapcsolatban, hogy már lassan ezeknek az észben tartása is nagy fáradtságba kerül.

- Perselus? - egyenesedtem fel hirtelen.

- Hm?

- Adam… Azt hiszem, az elvesztése mindent megváltoztatott. Tulajdonképpen már… - nyeltem egyet és lehunytam a szemem, mielőtt folytattam volna. - … már semmi sem köt össze minket. Azon gondolkodtam, hogy most hol leszek. Vagyis, hol fogok lakni a nyáron? Nincs saját lakásom, te is tudod, hogy felszámoltuk Minervával.

- Már megbeszéltem Potterrel, hogy a nyár elején a Grimmauld téren leszel, amíg a kúriát rendbe nem hozom. Molly szívesen fogad mindenkit, míg az Odú felújítása is be nem fejeződik, bár így kicsit sokan lesztek, de három hét még mindenképp kell.

- Veled maradhatok? - meredtem rá tágra nyílt szemmel.

Ki ez a férfi tulajdonképpen? És miért lett halálfaló? Hiszen nagy szíve van… Miért követett el mégis ennyi hibát? Mi vitte rá, hogy a szíve ellen cselekedjen? Vagy… az is lehet, hogy én hiszem őt túl jónak. Hiszen embereket ölt!

- Avery még mindig szabadon van, persze, hogy maradsz! Most viszont siess! Azonnal indulunk.


ooOOOoo


A Grimmauld térre érve újabb kérdések merültek fel. Tulajdonképpen miért is működik még a Főnix rendje? Mi az, amiért még mindig titkolóznak, mikor nyílt titok az egész?
Persze, szokásomhoz híven, sokkoltam néhány embert. Újabb tagok ültek az asztalnál vacsorakor, akiknek bemutatkozáskor leesett az álla. Mrs Rosemarie Piton. Hát igen… Az emberekben még élénken éltek Piton gaztettei, Harry hiába próbálta megértetni a többséggel, hogy nem olyan, milyennek látszik. De tulajdonképpen milyen is?
A főhadiszálláson eltöltött hetek sem vittek közelebb se a döntéshez, se a férfihez. Csak reggelinél és néha vacsoránál találkoztunk, különben ő a nap nagy részét a ház rendbehozatalával foglalkozott, míg én Minerva és a Szent Mungó kérésére az ispotálynak főztem bájitalokat. Egy-egy alkalommal kikértem a véleményét, hogy egyes mellékhatásokat hogyan lehetne tompítani, ő pedig készségesen segített, sőt még le is írt nekem pár tanácsot.
Esténként, ha néha nem tudtam aludni, felidéztem magamban a csókját, amit bármennyire is akartam, nem tudtam elfelejteni. Az érzést, az ízt… Tudni akartam, milyen az igazi Piton, de az idő elteltével ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna, mintha egyre távolodtunk volna, én pedig magam sem tudom, miért, kétségbeestem.
A Sors pedig újból közbeszólt…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.