Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Együt és külön

2008.02.27

Hirtelen ébredtem, emiatt pedig percek kellettek, hogy tudatosuljon bennem: még éjszaka van. A rosszul behúzott függönyök között a Hold erős, ezüstös fénye félig betöltötte a szobát, szinte teljes egészében megvilágítva az ágyat. Olyan volt, mintha reflektorfényben lennék. Újabb percek kellettek arra is, hogy tudatosuljon bennem, fogom a kezét valakinek, az a valaki pedig történetesen szorosan a hátamhoz simulva alszik, miközben egyenletesen szuszog a nyakamba.
Egyetlen másodperc alatt pergett le előttem az este eseményei: a megjelenése, a csók, ahogy egymásról lesimogatva az összes ruhát eljutottunk az ágyig… Mintha csak egy álom lett volna. De nem így volt. Éreztem, hogy nem fogok tudni visszaaludni, így jobb teendő híján az összefonódó ujjainkat kezdtem el figyelni.
A fekete selyemtakaró tökéletes kontrasztot adott a szinte porcelánfehérségű, hosszúkás ujjaknak, amik fentebb egy izmos, de viszonylag vékony alkarban folytatódtak, mégis úgy fonódtak az enyéimbe, mintha így lettek volna teremtve.
Óvatosan hátra pillantottam a vállam felett, hogy az arcát is szemügyre vehessem. A sápadt arcot vállig érő, ébenfekete haj keretezte, amik látszólag zsírosak voltak, a valóságban azonban legalább olyan puha volt a tapintásuk, mint egy rózsaszirom. Aztán ott volt az orra, ami arányaiban nagy volt az arcához képest, mégis markánsabb tőle a férfi.
Összességében azonban az ember lánya nem nevezné épp férfiszépségnek. De ők, ellentétben velem nem tudják, milyen édesen és észvesztően csókolnak a máskor csak gúnyolódni tudó, pengevékony ajkak, valamint a látszólag vékony, valójában azonban erőtől duzzadó férfikarok milyen nagy biztonságérzetet adnak.
Egyetlen baj volt.
A némaság.
Magába fordul, pedig csak segíteni akarok rajta.
Nem beszél az érzéseiről.
Szeretem, mégsem tudok róla semmit…

SZERETEM?!

Megrázkódtam a felismeréstől, mire a mögöttem fekvő Perselus megmozdult. Ijedten kaptam rá a tekintetem, de látva, hogy még édesen alszik, inkább kicsúsztam az ölelő karok közül és felkeltem. Gyors mozdulatokkal magamra kaptam a fekete inget, ami a legközelebb volt hozzám, majd az ablakhoz lépve megtámaszkodtam a keretben.


ooOOOoo


Valaki egyszer azt mondta, szeretni három módon lehet szeretni.
Az egyik: "Szeretlek, ha…".
Mondhatnám, hogy akkor imádom a legjobban, ha megbánt vagy épp a sárba tipor a gúnyos megjegyzéseivel, de nem vagyok az a típus.
A másik: "Szeretlek, mert…".
Mondhatnám azt, hogy szeretem, mert olyan kedves, nyíltszívű. Ez is hazugság lenne.
A harmadik: "Szeretlek, csak.".
B-I-N-G-Ó.
Talált, süllyedt.
De vajon EZ tényleg szerelem?
Eddig, míg azt hittem, hogy szerelmes vagyok, meg tudtam észérvekkel magyarázni, hogy miért. Mert az illető jóképű, kedves, intelligens, udvarias és még sorolhatnám. Perselus azonban nem ilyen. Vonzza maga köré a kérdéseket, én pedig nem tudom hova tenni a dolgokat.
Nem elég, hogy nem ismerem ki magam a saját érzéseim között sem, még rátesz egy lapáttal. Nem tudom, mit miért csinál. Azt hittem, gyűlöl a merengős dolog miatt, erre tessék! Újabb zűrzavart idéz elő a gondolataim között azzal, hogy velem tölti az éjszakát.
Mellettem.
Egy ágyban.
Hozzám simulva.
Mint a szeretők.
Pedig nincs így.
Vagy mégis?
Istenemre mondom, Perselus Piton, amint kinyitod a szemed, esküszöm, megöllek!


***


Valami meleg csiklandozza a tarkómat, de nem akarom kinyitni a szemem. Olyan szép ez az álom! Hirtelen egy ismerős érintést érzek a nyakamon, a szemeim pedig ijedten pattannak fel. Ó, te jó ég! Nem álmodtam! A rettenthetetlen volt bájitaltan tanár itt fekszik mellettem, teljes életnagyságban!

- Jó reggelt - dörmögte rekedten a fülembe, olyan érzékiséggel, hogy minden szőrszál égnek állt tőle a hátamon.

- Jó reggelt - nyögtem ki nagy nehezen, majd eszembe jutott éjszaka tett esküm és lendületesen szembe fordultam vele. - Megmagyaráznád ezt?

- Mit? - könyökölt fel teljesen ártatlan szemeket meresztve.

Ilyet is ritkán lát az ember: egy érzéketlen Perselus Piton, aki épp olyan ártatlanul bámul rám, mint egy utcára dobott kiskutya. Nevethetnékem van a helyzettől, mégsem teszem. Előtte még tisztáznunk kell pár dolgot, uram!

- Hogy mit keresek az ágyadban; miért történt az este az, ami történt és mi a fészkes fenét vigyorogsz? - az utolsó szót már olyan vehemenciával vetettem neki, hogy más ember megrettent volna.

De nem Ő.
Csak vigyorgott tovább, zavarba ejtően sokat mondó tekintettel, leplezetlen vággyal a szemében. Ha nem mond semmit, kikaparom a szemét! Nem, az nem lesz jó… Túl szépek azok a szemek, hogy ilyen keserű véget érjenek.

- Azt kérdezed, mit keresel ez ágyamban? Tájékoztatlak, hogy házasok vagyunk, ergo ez nem az ÉN ágyam, hanem a MI ágyunk, kedves. Azt kérdezed, miért történt az éjszaka az, ami? Mert a vágyainknak nem tudtunk parancsolni. És mit vigyorgok? Azt, hogy imádom, ha dühöngesz.

- Rendben - pattantam ki dühödten az ágyból. - Egyik nap még dühöngesz a Lily-ügy miatt, aztán az ágyadba viszel, mondván, hogy a férjem vagy, utána meg olyan vagy, mint egy tizenéves neveletlen kölyök. De, ha neked ez kell. Ha nem vagy képes kellő komolysággal beszélni velem az ügyről, én már itt sem vagyok!

- Rose! - Úgy csattant a hangja, akár az ostor, én pedig dacosan felszegett állal néztem vele farkasszemet. Nem érdekel, ha dühös a Lily-ügy miatt, csak magyarázná meg néha, mit miért tesz éppen. Nem csak jól esne, hanem megkönnyebbülnék, ha nem lenne több nyitott kérdés, amire nem találom egyedül a választ. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha újból magára akarná ölteni a tökéletes érzelemnélküliség álarcát, de végül megenyhült a tekintete és valami hihetetlen gyengédség csillant meg a feketegyémánthoz hasonló szemekben, amit még ember nem látott. Ő tényleg Perselus Piton?! - Gyere!

Bizonytalanul méregettem a felém nyújtott kezet, de az érzelmek győztek végül az észérvek felett. Hatalmas tenyerébe csúsztattam a kezem, hagyva, hogy visszahúzzon maga mellé az ágyra.
Megváltozott.
Vajon elég néhány nap ahhoz, hogy az emberből másvalaki legyen?

- Mi az? - sóhajtottam fel végül, megtörve a hallgatást.

- Tudom, hogy sok a kérdésed. Nekem is. De ha kis időre is, szeretném élvezni a helyzetet.

- Perselus…?

- Hm?

- Csókolj meg!


ooOOOoo


Furcsa volt az egész szituáció. Házasok voltunk a szó legszorosabb értelmében is, közben azonban szinte ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Persze többet beszéltünk, mint előtte, néha pedig egy-egy személyes megnyilatkozást is hallhattam, mégsem volt az igazi a kapcsolatunk. Vártam, mikor látja elérkezettnek az időt, hogy akár egy kis részletet is megosszon velem a gondolataiból, de hiábavalónak tűnt az egész. Kivéve a jó tanácsokat, ugyanis a bájitaltan receptekkel kapcsolatban sokat segített, új főzeteket kezdtünk kidolgozni együtt.
Gyakran volt olyan, hogy órákat álltunk az üst mellett, kísérletezve egy új bájitallal, közben pedig vagy áldott néma csend vett körül minket, vagy egy-egy apróbb részletet tárgyaltunk ki, esetleg az órákkal azelőtti gyűlésről beszéltünk. Meghitt pillanatok voltak ezek, valami azonban mégis hiányzott.
Bizalom.
Feltétel nélküli bizalom.
Próbáltam valamit tenni, hogy megnyíljon felém, de egy idő után feladtam a meddő próbálkozást. Majd, ha úgy dönt, hogy itt az idő, elmondja úgyis. Legalábbis remélem… De még álmaimban sem hittem volna, hogy pont Harry miatt fog előjönni az egész.


***


Szombat lévén viszonylag kevesen voltunk a házban, csak az állandó ideiglenes itt lakók (Tonks, Remus, Harry, a Weasley család és mi) lézengtek a folyosókon, mikor meglehetősen hangos szóváltást hallottam az első emeletről. Azonnal letettem az épp kezemben lévő listát, ami a sikeres RBF és RAVASZ vizsgákat taglalta és lesiettem. Fél úton járva a lépcsőn majdnem eltalált valami repülő izé, hátra nézve pedig döbbenten figyeltem az ezüst kelyhet, ami félig megolvadva fekete lyukat ütött a parkettán. Gyors léptekkel céloztam meg a kinevezett egyes számú gyakorló szobát, miközben meg tudtam állapítani, hogy a két veszekedő nem más, mint Perselus és Harry. Belépve a félig nyitott ajtón ismét majdnem eltalált valami - ezúttal egy zenedoboz.

- Mi a jó… - kezdtem volna a dühkitörést, de azonnal elhallgattam. Az egész szoba a feje tetejére volt állítva, a két "rivális" pedig a helyiség két végében. A félretolt bútorok nagy része megégett, míg a kisebb része darabokban heverve szanaszét a padlón. Fa- és kristálydarabok mindenfelé, amerre az ember néz. Míg a fiatalabb férfi rémültnek látszott, az idősebb mérhetetlenül dühös volt, ami jól látható volt az arcán. Ha a tekintetével ölni tudott volna, Harry a Pokol legnagyobb kínjainak átélése után élettelenül rogyott volna a földre. - Ti meg mit műveltetek itt?!

- Semmi közöd hozzá! - csattant fel meglehetősen durván Perselus, rám kapva a tekintetét, miközben Harry elkezdett felém oldalazni. - A dolog csak Potterre és rám tartozik… Gyere vissza! - tette hozzá, amikor meglátta a menekülni készülő ellenfelet. - Capitu…

- Protego! - kapta elő egy szemvillanás alatt a pálcáját Harry, majd a pillanatnyi előnyt kihasználva kirohant.

- Te átkozott kölyök! - akart utána rohanni, de időben eléálltam. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy ilyen nagy ereje van. - Eressz el, ha nem akarod, hogy bajod essen!

- Ne fenyegetőzz, hanem próbálj lenyugodni! Merlinre, Perselus, gondolkodj egy kicsit! Ha valami baja esik Harrynek, a legkevesebb, hogy Azkabanba kerülsz az új törvények miatt!

- Te nem érted! Az a kölyök olyan dolgot látott, amit nem kellett volna!

- És ezért akarod kitekerni a nyakát? Jó ég, te nem vagy normális! Előbb kellett volna gondolkodnod, ráadásul nem tudod meg nem történtté tenni!

- Csak egy Exmemoriam kellene…

- Persze, amiért ismételt Azkaban jár!

- Hagyj már békén! Te nem érted…

- Vedd tudomásul, hogy elegem van belőled, Perselus Piton! - csattantam fel már tényleg idegesen. - Állandóan azt hajtogatod, hogy ezt nem értem, azt nem értem! Persze, hogy nem értem, ha nem akarod, hogy értsem! Meg sem próbálod elmondani, mi a fene folyik itt, inkább leültetnéd magad, minthogy egy szót is elárulj! Nem értem, mi ilyen fontos.

- Mi ilyen fontos? A múltam, az - sziszegte az arcomba, majd, mint aki jól végezte dolgát kivonult döngő léptekkel.


ooOOOoo


Rendben.
Mély levegő.
Relax.
Nyugi.
Semmi baj.
Nem leszek dühös.
Nyugodt vagyok.
Nem idegeskedek.
Nem kapom fel a vizet.
Francot nem! Megyek és megfojtom!


***


- Menj ki! - jött az azonnali reakció, amint visszaértem a hálószobába. - Egyedül akarok lenni.

- Egyedül is maradsz, de velem és addig nem hagylak békén, amíg el nem mondod, mi volt ez a kirohanás Harryvel - erőltettem magamra nyugodtságot.

- Mondtam: semmi közöd hozzá.

- Tudni akarom, Perselus. Nem fogom beérni ilyennel, amíg nem tisztázzuk a dolgokat.

Hosszú csend következett, de nem adtam fel. Tudni akarom, mi az, amit annyira titkol a múltjában. Halálfaló volt, ez tény. Embereket ölt. De mi az, amit ennyire rosszul visel? Tudni akarom!

- Látta az emlékeket az anyjáról és rólam - mondta a tenyerébe temetett arccal. - Már tud mindent.

- Mi mindent?

- Még a Roxfortba kerülésünk előtt ismerkedtem meg Lilyvel és a húgával, Petuniával. Ő volt az egyetlen boszorkány ismerősöm, anyámat leszámítva, nem utolsó sorban pedig a barátom. Az egyetlen barátom. Együtt vártuk a roxforti levelet, mindent, amit tudtunk, közösen csináltunk. Az iskolába kerülésig semmi probléma nem volt. Ő a Griffendélbe, én pedig a Mardekárba kerültem. Nem voltam népszerű, ezt gondolom mondanom sem kell, de legalább semmibe vettek. Kivéve Potteréket és a bandájukat. Ők voltak az életem megkeserítői. Ha épp úgy hozta kedvük, az egész iskola előtt megaláztak, amiért kaptak egy vagy két hét büntetőmunkát, de nem érdekelte őket. Folytatták. Sőt, abba sem hagyták. Utáltam őket, ahogy Lily is. De… megváltozott minden. Jóban lettem Luciussal és a többi halálfaló-jelölttel, ami gyorsan elterjedt, így Lily is megtudta. Nem értette, miért vagyok velük, mikor ők a rossz oldalon álltak.
Akkoriban még tetszettek Voldemort nézetei, hogy meg kell tisztítanunk a világot a sárvérűektől és a többi. Hatalmat akartam, hogy többé ne tudjanak megalázni, hogy megbosszuljam apámat, amiért olyan kegyetlen anyámmal. Tudod, milyen érzés minden szünetben végignézni, ahogy a részeg apád szinte félholtra veri az anyádat? Nem, te nem tudod. Legszívesebben pálcát ragadtam volna, hogy megöljem, de gyáva voltam. Túlságosan is gyáva… Láttad a merengőben te is, mi történt: megölte őt. Egy hajszálon múlt, hogy nem törtem ki én is a nyakam. Akkor megfogadtam, hogy Voldemort mellett végzek az összes muglival és sárvérűvel.
Egyetlen egy hiba volt csak: Lily… Lily is félvér volt. Az egyik alkalommal, mikor Potter és Black megtámadott, egyszerűen kicsúszott a számon a sértés és sárvérűnek neveztem. Saját kezűleg vetettem véget a barátságunknak, de én kerestem magamnak a bajt. Eltávolodtunk egymástól. Mikor megtudtam, hogy Potter és ő… hogy ők együtt vannak… majdnem megőrültem. Az egyetlen nő, aki valaha szeretett a legnagyobb ellenségem karjában. Ironikus, nem? Aztán letettük a RAVASZ vizsgákat, ők nem sokkal később összeházasodtak, én pedig beálltam a Sötét Nagyúr hívei közé. Embereket gyilkoltam, puszta bosszúvágyból, hogy rajtuk toroljam meg az elszenvedett sérelmeket, amiket a már rég halott apám elkövetett ellenem a múltban. Aztán kihallgattam a Szárnyas Vadkanban Trelawneyt és Dumbledore-t, Voldemortnak pedig elmondtam mindent a próféciáról. Egyből Potterékre következtetett, én pedig megrémültem.
Hiába volt Lily más férfié, hiába szülte meg egy olyan alak gyerekét, egyszerűen féltem, hogy megöli. Még akkor is szerettem. Dumbelore-hoz mentem és elmondtam neki mindent, felajánlottam, hogy kémkedek neki, ha cserébe biztonságba helyezi Lilyéket. Megtette, de nem sikerült. Lily meghalt.
Amikor először tudatosult bennem, hogy megöltem valakit, borzalmasan éreztem magam, akkora lelkiismeret furdalásom volt. De ez… ez más volt. Tudtam, hogy miattam haltak meg, sőt, ha úgy vesszük… ha nem közvetlen, de közvetve én öltem meg őket. A gyilkosa voltam mindkettejüknek. Harry viszont ott volt. Ezt tudod, de olyan szeme van, mint az anyjának. Ugyanaz a smaragdzöld szempár, ami hét éven át olyan gyűlölettel nézett rám, ahogy az anyja. De szavamat adtam Albusnak, hogy Harryt megvédem. De milyen áron, az istenért?
Az a két vén bolond! Albus és Voldemort tökéletes párost alkottak! Draco azt a feladatot kapta, hogy ölje meg az igazgatót, ő pedig természetesen bizonyítani akart, ahogy vérbeli mardekároshoz és Malfoyhoz illik! Narcissa és Bellatrix… letettem nekik a Megszeghetetlen Esküt… ha Draco nem tudja elvégezni a feladatát, majd én megteszem helyette. Albus… az eszelős hülyéje könyörgött nekem, érted? Ott álltam a keresztfiam mellett, aki nem volt képes megölni, ő pedig könyörgött! Beteg volt, nem volt sok ideje hátra, de megtettem, fel tudod fogni? Megöltem az egyetlen embert, aki valaha is közelebb állt hozzá, mint Lily! Én lettem a gyilkosa!

ooOOOoo

Döbbenten álltam az összetört férfi előtt. Tudtam, hogy valamit mondanom kellene, de képtelen voltam. Túl sok mindent tudtam meg egyszerre, ha pedig jól sejtettem, nem is tudtam még mindent. Azt akartam, hogy tudja, mellette vagyok, hogy megértse, mennyire szeretem, viszont képtelen voltam mozdulni. Egyre csak néztem az előttem ülő embert, miközben felmerült bennem a kérdés: van-e Isten, ha hagyja, hogy egy már amúgy is sokat szenvedett léleknek ilyet kelljen tennie…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.