Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Feladni vagy megadni?

2008.02.27

Órákat töltöttem a konyhában, míg Molly lelkesen csacsogott mellettem vacsorakészítés közben, azonban egyetlen szavára sem tudtam figyelni. Nagyon is meg tudom érteni, milyen érzés, ha átgázolnak az emberen és ez mekkora fájdalom, ha az illető teljesen egyedül van a világban. Család híján eléggé nehézkes volt elviselni a gúnyolódó iskolatársakat.
Az viszont, amit ő átélt túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseimet, sőt a legrosszabb rémálmaimat is. Egyik fájdalom a másik után, míg végül jött Voldemort, a majdnem boldogságot hirdető eszméivel, a bosszúval, hogy végre nem tipornak a lelkébe… Nem csoda, hogy ellenkezés nélkül állt be halálfalónak. Gondolatban felrémlett előttem a karja, ahol a Sötét Jegyet hordta. Bár a Főgonosz meghalt, a Jegy mindig ott lesz, beleégve a bőrébe, hogy örökre emlékeztesse egy fiatalkori baklövésre, amit nem tud magának megbocsátani.
Az emberek pedig utálják, mert nem tudják, mit rejt a gúnyos tekintet és a gonoszkodó megjegyzések. A Sors akarta, hogy a beavatottak közé tartozzak.
Már csak azt kellett eldöntenem, mit kellene tennem. Feladnom, veszni hagyva mindent, amit eddig elértem, vagy megadnom magam a Sorsnak, hagyni magam sodródni az árral és lesz, ami lesz.

- Jó estét, Perselus! - eszméltem Molly hangjára. - Harry, Ron. Gyertek csak, mindjárt kész lesz a vacsora.

- Köszönjük - ültek le mellém.

- Szent a béke? - kérdeztem a mellém lehuppanó Harryt.

- Mpf…

Kérdő tekintettel kerestem a szemkontaktust, de elfordította a fejét, így más megoldás nem lévén Perselusra néztem, aki hátradőlve a széken meredt az asztallapra. Remek! Már csak ez hiányzott.

- Ne haragudj, Molly, de elment az étvágyam - álltam fel végül. - Tudod, van valami a levegőben…

- Jól vagy, drágám? Olyan sápadt vagy!

- Csak nem érzem magam jól, inkább felmegyek a szobába és pihenek.

- Rendben, menj csak…


ooOOOoo


Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, miközben leültem a földre. Túl sok volt ez. Hogy a volt halálfalók szerveződnek, aztán Perselus vallomása…
Éreztem, ahogy az első könnycsepp lefut az arcomon.
Szükségem lenne valakire, akivel meg tudom ezt beszélni. Hiszen annyian vannak… Ott van Tonks, Hermione, Ginny… Molly… De nem… Amit tudok, nem beszélhetek meg mással, csak Perselusszal.
Akkor mégis, miért esik nehezemre egyáltalán ránéznem? Miért vagyok képtelen hozzászólni? Miért nem vagyok képes örülni annak, amire eddig vágytam? Ennyire önző lennék, hogy csak sajnáltatom magam, nem törődve mások problémáival?
Aztán rájöttem. Nem vele van bajom, hanem azzal, amit tett.
Gyilkolt.
Ugyanolyan volt, mint azok, akik megölték a szüleimet.
Ez mégsem volt igaz.
Gyilkolt, még ha önszántából is, de csak a bosszú hajtotta. Az a bosszú, ami éveken át hajtott engem, mikor auror lettem.
Beszélnem kell vele.


***


Alig fordultam ki az ajtóból, szinte máris belerohantam Perselusba. Zavartan néztem rá, de még mindig nem nézett a szemembe.

- Beszélhetünk? - kérdeztem halkan, de csak bólintott.

Halk sóhajjal fordultam vissza, majd újból beléptem a szobába.

- Miről van szó? - szólalt meg végül, becsukva maga mögött az ajtót.

- Nem mondtál el mindent, igaz? Nem csak emiatt vagy olyan, amilyen.

- Mindent elmondtam, hogy miért lettem halálfaló.

- Igen, ebben biztos vagyok - bólintottam komoran. - De valamit még titkolsz. Érzem. Van még valami, amit nem akarsz vagy nem mersz elmondani. Mi az?

- Meg fogsz gyűlölni.

- Ha gyűlölnélek, szerinted most itt állnék és várnám, hogy elmondd a múltad legmocskosabb titkait?

Csend.
Szinte látom, ahogy forognak a kerekek az agyában, ahogy lassan megemészti, amit mondok. Sóhajt egyet. Látom, ahogy érlelődik benne az elhatározás.

- Volt egy család - meglepően rideg volt a hangja, de nem akartam vele foglalkozni. - Ők voltak az elsők. Ha meg akartam kapni a Sötét Jegyet, végeznem kellett velük. Voldemort úgy tudta, hogy csak ketten vannak. Egy házaspár. Gond nélkül végeztem velük, aztán el akartam menni, de gyereksírást hallottam. Egy kislány volt ott. Képtelen voltam őt is megölni. Tudtam, hogy ha kiderül, végem. De nem tettem meg… Megnyugtattam, melléraktam a plüssállatát… egy sárkányt… aztán otthagytam.

Újabb csend.
Déja vu.
Kísérteties hasonlóság.
A sárkány és a kislány…
Apa és anya…

- Ezért volt az egész, igaz? - kérdeztem a sírás szélén állva, amikor végre kezdett összeállni bennem a kép. - Hát persze… Huszonhárom évvel vagyok nálad fiatalabb… Az a kislány… Ezért uszította rám Voldemort Averyt, igaz? Hogy korrigálja a régi hibát… Te… mikor elláttad a sebeimet… Tudtad, igaz? Persze… persze, hogy tudtad… Erre ment ki az egész, igaz? - csattantam fel végül. - Emiatt vettél feleségül! Emiatt… az egész… emiatt volt… Te… utolsó mocsok…te aljas… szemétláda…

Szinte nekiugrottam, de nem mozdult. Csak püföltem, ahol értem, míg végül a lábam felmondta a szolgálatot, mielőtt azonban a karjába omlottam volna kiviharzottam a szobából.


ooOOOoo


Csak ültem ez egyik emeleti szobában és próbáltam összeszedni a darabokra hullott szívem, ami több darabban volt abban a pillanatban, mint a legnagyobb mozaik a földön.
Tisztán emlékeztem a napra, mikor Dumbledore elmeséli, hogyan haltak meg a szüleim. Innét tudta.
Pontosabban Tőle.
Nem tudtam, mit tegyek.
Képes lettem volna az életemet is rábízni, bármit megtenni, hogy ne kínozza magát, de ez mindent megváltoztatott. Nem akartam mást, csak elmenni, minél messzebb lenni tőle, bármit megtenni azért, hogy ki tudjam tépni a szívemből, a gondolataimból, az emlékeimből, hogy elfelejtsem, mit tett érzem. Felejteni akartam. Nem emlékezni, gyógyító sötétségben leélni az életem hátralévő jó pár évét.
Képes lettem volna gyilkolni.
Saját magam.
De túl büszke voltam hozzá.
Nem csak a szívem volt darabokban, hanem az életem is. Először Avery árulása, majd Pitoné. Tudtam, többet nem viselek el.


***


Miután összepakoltam a holmijaimat, az egyetlen bőröndömet pedig levittem a lépcső lábához, a konyha felé vettem az irányt, jól tudva, hogy mindenki ott lesz. Látszólag teljes nyugalommal léptem be a helyiségbe, de amint megláttam Perselus tekintetét, felforrt a vérem, de próbáltam uralkodni a dühömön.

- De jó, hogy itt vagy, ülj le gyorsan, még mielőtt kihűl az étel - akart Molly anyáskodóan az asztalhoz kísérni, de ügyesen kihúztam a kezem az övéből.

- Sajnálom, de nincs időm. Csak búcsúzni jöttem.

- Búcsúzni? De… hogy hogy? - tekintett rám nyugtalanul Tonks.

- Elutazom.

- Hová? - jött a hasonlóan döbbent kérdés Harry felől.

- Nem tudom. Valahová. Akárhová. Nem ez a lényeg. Távol akarok lenni Londontól.

- Beszélnünk kell - állt fel Perselus, mire előrántottam a pálcám és egyenest a szívére céloztam.

- Rose! - hüledezett Remus kettőnk között jártatva a tekintetét, míg Molly erőtlenül hanyatlott az egyik székre. - Mégis mit művelsz?

- Még semmit - hangsúlyoztam egyenest a fekete szemekbe meredve. - De ha egyetlen okot is ad rá, itt vér fog folyni.

- Nem gondolod, hogy nem itt kellene megbeszélnünk? - indult meg felém.

- Még egy lépés Perselus Piton és esküszöm, megöllek! - Nem ismertem fel a saját hangomat. Rideg volt és olyan metsző, hogy szinte a levegőt is kettévágta. A tekintetek értetlenül cikáztak kettőnk között, de senki nem mozdult meg, Piton szemében pedig valami furcsa fény csillant. - Most már túl késő van a megbánáshoz, Perselus. Túl késő.

- Merlinre, makacsabb vagy, mint egy hippogriff! Menjünk fel és felnőtt emberek módjára beszéljük meg az egészet! - csattant fel ő is.

- Mondja az, aki felnőtt módjára akart bosszút állni a legnagyobb ellenségén, úgy hogy másokon átgázolt!

- Már megbántam, mégis mit vársz tőlem?

- Semmit az égvilágon, azon kívül, hogy hagyj békén. El akarok válni, hogy végleg megszabadulhassak tőled, te mocskos gyilkos! Mégis mit vártál? Hogy ezt meg tudom bocsátani? Tévedsz. Jobban gyűlöllek, mint Averyt!

- Rose…

- Nem. Elmegyek és ebbe nincs beleszólásod - azzal szó nélkül leeresztettem a pálcám és zsebre dugtam. - Ég veletek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.