Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. Grandis tibi restat via

2008.02.27

- Hol van az a marha? - robbantam be a konyhába, immár felöltözve, miután megbizonyosodtam róla, hogy Nick még alszik, Perselus pedig minden ruhájával együtt köddé vált.

- Kicsoda? - vonta fel a szemöldökét Harry.

- Ki? Mégis ki, te hülye?! Piton! Hol van az a szerencsétlen?!

- Már megint mit tett? - sóhajtott fel lemondóan Remus, én pedig sírva dobtam le magam a legközelebbi székre.

- Itt hagyott! Egyszerűen elment, mert nem bír a szemembe nézni! Nem értem, egyszerűen… olyan hülye… azt hittem… de nem… és ő meg… gyűlölöm…

- Kislány, nyugodj meg, mert így semmit sem értek - karolt át aggódva, miközben mindketten leültek mellém. - Mit tett Perselus?

- Elment!

- És…?

- És magával vitte minden holmiját. Nem fog visszajönni, Remus! Egyszerűen elhagyott minket… Azt hittem, az este helyre tettük a dolgokat - fúrtam a nyakába az arcom.

- Nyugi - simogatta meg esetlenül a vállam. - Vissza fog jönni, hogy láthassa Nicket.

- Nem… Elment és többé nem jön vissza…


***


Azóta eltelt tíz kínkeserves nap, én pedig még mindig nem voltam képes magamhoz térni, úgy járkáltam a házban, mintha élőhalott lennék, aki nem találja a helyét, aki nem lel nyugalomra. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Nem tudtam, mit vétettem, nem tudtam, mit tettem, amiért ilyen magas árat kellett fizetnem, hogy itt állunk Nickkel a háború küszöbén, az apja pedig pont akkor hagy el minket, mikor látszólag minden kezdett helyre jönni. Ezernyi kérdés volt, amire nem találtam választ, amik éjjel is és nappal is kínoztak, nem hagyva nyugtot nekem.

Tisztán emlékeztem a csókjára, az érintésére, mert annak az estének minden egyes pillanata, minden mozdulat, minden elsuttogott szó, minden megfeszülő izom a testén a szívembe égette magát, de olyan erősen, hogy talán sosem leszek képes akárcsak elhalványítani is az emlékét. Én pedig önkínzó módón nem is akartam tenni ellene semmit. Meg sem próbáltam elfelejteni. Beköltöztem Nickkel a szobába, minden este arra a párnára hajtva a fejem, amire nemrég még ő hajtott a sajátját, azzal a takaróval fedtem a testem, ami napokkal ezelőtt még az ő szikár testét melegítette… Nem akartam elfogadni, hogy elment. Hogy elhagyott, hogy megint becsapott, hogy magamra hagyott, hogy cserbenhagyta a fiát.

És nem értettem miért tette.

Az egyik pillanatban még minden rendben volt, a karjában tartott, szerelmet vallott, megnyugtatott, hogy szeret, hogy soha többé nem hagy el, hogy mindig mellettem lesz, hogy történjen bármi, védeni és óvni fog minket még a széltől is. Hittem neki. Hittem neki, mert vágytam arra, hogy ezt mondja, hogy minden igaz legyen, hogy ő legyen a kapaszkodó, ami kihúz az unalmas hétköznapok szürkeségéből és megtart felettük, egy magasabb szinten. Egy olyan szinten, ahol csak mi vagyunk, a Nick iránt érzett szeretetünk és az évek óta tartó, felejthetetlen és kitörölhetetlen szerelmünk. Ahol csak az érzés számít, nem a múlt, nem a sérelmek, nem a hibák. Ahol képesek vagyunk harcolni és boldogan meghalni, tudva, hogy a másik vigyázni fog a fiunkra.

Fájt.

Az önmarcangolást tökéletesre fejlesztettem és a depresszió minden fokozatát sikerült kitapasztalnom ezúttal.

Azon a napon, mikor eltűnt, csak sírni tudtam. Sirattam az elképzelt jövőt, az álomképet, ami nagy valószínűséggel már sosem lesz valóság, amit sosem tapasztalhatok meg vele, mellette, miatta.

A második napon kezdett a felszínre törni a millió kérdés, amikre nem tudtam válaszolni. A sok miért. A végtelen sorozat, az ördögi kör, amelyből nekem már talán többé nincs is kiút. Némán gubbasztottam a szobában, nem törődve órákig Nickkel sem.

A harmadik napon dühöngtem, de olyan erővel, hogy talán még Voldemortot is képes lettem volna ismét a pokolra küldeni, ah elém került volna. Ami a kezembe került, ha rá gondoltam, a falhoz vágtam, összetörtem, szétszaggattam, darabokra szedtem, magam elé képzelve őt, ahogy ígér és megszeg mindent, amit valaha a szája kimondott.

A negyedik napon minden egy hirtelen váltással cserélődött ki. Egyik pillanatban még eszeveszettül dühöngtem, majd fokozhatatlan kétségbeeséssel kezdtem el üti a falat. Rombolni akartam, megsemmisíteni mindent. Kerüljön bármibe. Véresre vertem a falat. Nem törődve a fájdalommal, ami minden ütés közben a kezembe nyilallt, csak ütöttem, vertem, szakadatlanul. Mert semmi volt ahhoz az érzéshez, csalódottsághoz és ürességhez képest, ami a lelkemben tombolt.

Az ötödik napon veszélyesen nyugodt voltam. Látszólag minden rendben volt, de a kérdések kíméletlenül ostromoltak.

A hatodik napon újból visszatért az agresszióm és Nickkel ordítottam, még nagyobb fájdalmat okozva magamnak és a szegény gyereknek is, nem utolsó sorban pedig elérve, hogy legyen egy újabb okom, amiért gyűlölhessem.

A hetedik napon, mikor Nick megbocsátott, a többiekkel vesztem össze nagyon durván.

A nyolcadik napon a megtévesztő szívélyességemmel és kedvességemmel kergettem mindenkit az őrületbe.

A kilencedik napon nem tettem semmit, csak ültem, meg sem szólalva, senkivel sem beszélve, magamba zárkózva.

Igazi változást csak a tizedik nap hozott. Újból képes voltam sírni, miközben dühöngtem, kiadva magamból az utolsó érzelmeket is, amik hozzá fűztek. Aztán elfogyott a belőlem ömlő szóáradat, a düh, a könnyek és nem maradt más csak az értetlenség, a fájdalom - és a lehető legnagyobb űr, amit ember érezhet.

De még így sem voltam képes igazán beletörődni a Sorsomba. Éjszakánként, ha éppen nem álmatlanul forgolódtam és figyeltem a gyereket, Vele álmodtam. Éreztem a forró bőrét, ahogy hozzám simult, a puha ajkakat csók közben, az apró simogatást a csuklóm belső felén, mikor összefűzte az ujjainkat; láttam magam előtt az arcát, hogy egyszer-egyszer elmosolyodik, a szeretettel teli tekintetet, ahogy Nicket és engem figyel, a fekete szemekben felcsillanó vágyat…

Nem voltam képes és nem is akartam elfogadni, hogy elment. Elhatároztam, hogy megkeresem. Részben azért, mert szükségünk volt a tudására és a segítségére Voldemort elpusztításához. Részben azért, mert tudni akartam, mi vittel el mellőlünk, a családja mellől. Részben pedig azért, hogy ha megtalálom, megfizessen mindenért, amit valaha elkövetett ellenünk.

Ezúttal véglegesen.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
*(latin) Még kemény út van előtted.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.