Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Válni vagy nem válni?

2008.02.27

- Pontosan. A törvény szerint te még mindig Mrs Piton vagy, Nick pedig Perselus egyetlen és törvényes fia.

- Hogy mi van? - nyögtem ki rohadtul értelmesen.

- Sajnálom, el kellett volna mondanom - sóhajtott fel Perselus.

- Ó, hogy dögölnél meg - azzal kisiettem a konyhából.


***


A padlás kopott falai, régi holmijai és millió porcicája régi barátként üdvözöltek mind. Lehetetlen helyzet volt, amiből minél előbb szabadulni akartam, mégis…

Az egyik énem azt akarta, hogy minden olyan legyen, mint amilyen azelőtt volt, hogy megtudtam volna az igazat és végre valódi család lennénk: Nick, Perselus és én.

A másik énem viszont foggal-körömmel harcolt ez ellen - már ha lehet ezt a kifejezést használni egy megfoghatatlan, elvont dologra. Minél hamarabb meg akartam szabadulni a helyzettől, hogy valahol (távol innen) ismét új életet kezdjen, akár Livornoban, akár bárhol máshol a Földön.

Sakk-matt.

Képtelen voltam dűlőre jutni saját magammal, főleg, hogy Nick érdekeit is szem előtt kellett tartanom, a gyerek pedig jól láthatóan örült, hogy végre megismerheti az apját, és együtt lehet vele. Viszont tényleg jót tenne-e, ha egy gyilkos mellett élné le az életét? Mi van, ha majd egyszer, ha elmondom neki az igazat, nem haragszik-e meg, amiért hagytam, hogy egy gyilkos legyen hivatalosan is az apja? Vagy, ha pont azért haragszik meg, mert bár az apja embereket ölt meg, mégsem hagytam, hogy mellette nőjön fel? Nem tudhatom előre, mi lenne a reakciója.

Aztán ott van az az aprócska tény, hogy a karomon ott van a Pecsét, ami miatt nem mehetek el, még akkor sem, ha akarok. Jelen helyzetben pedig, kilátástalannak tűnik nem csak az egész életem, hanem Voldemort újbóli elpusztítása is, ami annyit jelent, hogy meghatározhatatlan ideig kell maradnunk.

Nem utolsó sorban pedig itt van az az Aurora.

Tulajdonképpen mi is a bajom vele? Mármint azt leszámítva, hogy féltékeny vagyok rá...

Lássuk csak: fiatalabb és szebb, mint én, ez kétségtelen. Egy null Aurora javára.

Másodszor: legalább annyira, ha nem még jobban oda meg vissza van a bájitalokért, mint Perselus.

Harmadszor: ő itt volt mellette az elmúlt években, míg én Olaszországban voltam Nickkel.

De van egy nagy előnyöm Miss Lelkitámasszal szemben: még mindig Perselus Piton felesége vagyok, aki nem utolsó sorban még a fia anyja is - szólalt meg egy gonosz kis hang a fejemben.

Gonosz kis hang?!

Jó ég, remélem, nincs tudathasadásom és ezt csak a bennem lakó kisördög volt…

Akkor összegezzünk.

Van egy gyűlölt férfi, akit még mindig szeretek és a törvény szerint a férjem. Ez lenne Perselus.

Van egy fiú, akinek figyelembe kell vennem az érzéseit minden döntésemnél, még ha azok ellentétesek is az én vágyaimmal. Ez lenne Nick.

Van egy nő, akit utálok, mert talán elszerette tőlem a férjem, akit mellesleg meg tudnék ölni. Ez Aurora.

Van egy Pecsétem, ami megöl, mihelyst elég messze kerülök Perselustól, akinek az életemmel tartozok.

Van pár jószívű barátom, akik képesek lennének egy gyilkos karjába lökni csak azért, mert az illető állítólag megváltozott. Ez lenne Harry, Ginny, Ron, Hermione, Tonks, Remus és Minerva.

Végül pedig van egy újból testet öltött Sötét Nagyuram, akit el kell pusztítanom, hogy az életem (remélhetőleg) normális kerékvágásba kerüljön. Ez lenne Voldemort.

Szép kilátások, mondhatom.

Mégis mit csináljak?!

Körbenéztem, hátha kitölthetem valamin a dühömet, de semmit nem láttam, így csak dühösen belerúgtam a mellettem álló fotelba.


***


Amint eszembe jutott, hogy Nick biztosan fél, amiért ilyen hirtelen eltűntem, azonnal elindultam a szobánkba. Szinte hang nélkül nyitottam ki az ajtót, így egyik bent tartózkodónak sem tűnt fel, amikor beléptem. A kép, amit megpillantottam, idilli volt: az apa, karjában egyetlen szem fiával fekszik az egyik ágyon, miközben halk altatót énekel neki, megnyugtató, mély hangján.

- Szép csillagos az éj,
Elcsendesült a rét,
Ezüstös fényét hinti rád a Holdsugár.
Már fújdogál a szél,
Egy tücsök hangja kél,
Lágy, puha fészkén elszunnyad a kismadár.
Bérceken túl, a völgybe lent,
A fényes Napkorong is elpihent.
Hát aludj, gyermekem,
Hisz ágyacskád felett
Virraszt apácskád*, s dúdolgatva így dalol:
Holnap majd új nap virrad rád,
Majd játszol kergetősdit, bújócskát.
Hát aludj, gyermekem,
Álmodj csak csendesen,
Az erdő mélyén, a tó tükrén csend honol…**

- Szeretek, apa - motyogta Nick félálomban, mire a másik betakarta,

- Én is téged.

Nem mertem megmozdulni, ahhoz túl szép volt a pillanat, én pedig nem akartam elrontani, Azonban meg kellett tennem. Bebeszéltem magamnak, hogy az egészet Nick érdekében teszem, aztán félhangosan becsuktam magam mögött az ajtót, mire az ágyon ülő Perselus felkapta a fejét.

- Köszönöm, hogy elaltattad - törtem meg zavartan a csendet.

- Nincs mit.

Csend, miközben átsétált az íróasztalához, hogy még egy időre belevesse magát a kutatásba, én pedig egy törölközővel a kezemben elindultam a fürdőbe. Aznap este úgy feküdtem be Nick mellé, hogy próbáltam rendezni a gondolataim, de az ismerős környezet megtette jótékony hatását és fél pillanat alatt elnyomott az álom.


***


Másnap hiába próbáltam elkerülni Pitont, nem sikerült. Örülve annak, hogy nem volt már a szobában, mikor felébredtünk, teljes nyugalommal vittem le a gyereket reggelizni, de nem sokáig tartott ez az állapot: amint megpillantottam őz az asztalnál ülve, ahogy álmosan a kávéját kortyolgatja, lemondóan felsóhajtottam. Szóval nem fogom megúszni, hogy választanom kelljen...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.