Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Fájdalmas kívánság

2008.02.27

Egyszerre ketten kapták fel a fejüket, ahogy beléptünk: Harry és Perselus, én pedig látszólagos nyugalmat erőltettem magamra. Lopva összenéztek, aztán Harry a karjába kapta Nicket és elkezdett valami hosszas mesélésbe a kviddicsről. Fél másodperccel később Perselus kérdő tekintetével néztem szembe, aztán lassan bólintottam. Ugyanaz a helyzet majdnem, mint évekkel ezelőtt. Felállt, aztán elindult felém. Tapintható volt a feszültség a teremben, de mindenki megpróbált a reggelijével, nem pedig velünk foglalkozni.

- Még mielőtt bármit is mondanál - kezdte halkan, jelezve, hogy nem akar félrevonulni. - Tudnod kell, hogy tényleg el akartam mondani az egészet, de azok után, amiket a fejemhez vágtál nem találtam jó ötletnek.

- Most már lényegtelen az egész. Nem mondat el, de tudom, ennyi.

- Akkor mikor megyünk a Minisztériumba?

- Miből gondolod, hogy válni akarok?

Az arcom fürkészte, mintha hazugságon akar kapni, de nem törődtem vele. Valahogy furcsán fásultnak éreztem magam, gyengébbnek, mint eddig bármikor. Talán a közelsége miatt.

- Ha ez most vicc akar lenni, előre szólok, hogy nem vagyok rá vevő.

- Nem, ez nem vicc - sóhajtottam. - Átgondoltam a dolgokat és úgy gondolom, jobb, ha egy ideig nem válunk el. Az egy dolog, hogy legszívesebben megfojtanálak, viszont Nick apja vagy. Tudom, milyen szülők nélkül felnőni, és nem akarom, hogy Nick megismerje, mikor van apja. Csak arra kérlek, próbálj meg normálisan viselkedni vele és nem flörtölni Aurorával.

- Féltékeny vagy? - szaladt fel a szemöldöke. - Annak ellenére, hogy utálsz?

- Nem vagyok féltékeny - hazudtam gondolkodás nélkül. - Csak nem akarom, hogy rossz példát mutass a fiamnak.

- Úgy beszélsz róla, mintha a tulajdonod lenne - mordult fel hirtelen. - Mellesleg az én fiam is, nem csak a tiéd.

- A törvény szerint valóban, azonban eddig én neveltem őt egyedül.

- Mivel képtelen voltál egy árva baglyot is küldeni, hogy van egy fiam! Talán másképp lett volna minden, ha nem hagytál volna itt mindent és végighallgattál volna.

- Mert mit vártál, hogy reagálok majd a dolgokra? - kezdtem komolyan kijönni a sodromból, ahogy a fölém magasodó, szintén dühös férfit néztem. Ennyire nem lehet hülye! - Azt hitted, a nyakadba ugrok, hogy nem haragszok, örülök, hogy megölted a szüleimet? Vagy esetleg abban reménykedtél, hogy vigasztalni foglak?

- Azt hittem, szeretsz annyira, hogy mellettem maradj! - csattant fel kicsit hangosabban a kelleténél, mire szinte mindenki felkapta a fejét, Harry azonban hangosabbra vette a hajgát magyarázás közben, hogy a fiú ne vegyen észre semmit a karjában. - Szerinted mi a fenéért mondtam el neked mindent? Azért mert szerettelek! A rohadt életbe, még most is szeretlek…

- Én viszont gyűlöllek. Te vagy minden bajom forrása, ha nem mentetted volna meg az életemet azon az elátkozott napon, nem tartoznék neked, és nem kellene itt vitatkoznom veled; nem lógna a fejem fölött egy újabb háború réme, ami ki tudja meddig tart, ki tudja, hány embert veszítek még el, aki fontos!

- Ha pálcával való fenyegetés helyett képes lettél volna érett, felnőtt nő módjára viselkedni és meghallgatni, most nem itt tartanánk, hanem boldog család lennénk!

- Tudod, igazad van - mosolyodtam el keserűen. - Nem voltam elég érett, mikor összeházasodtunk, de mit vártál? Avery, az első férfi, akibe szerelmes voltam, megkínzott és megerőszakolt, aztán jöttél te és feleségül vettél! A rohadt életbe is, imádtalak! Segíteni akartam neked, hogy végre ne legyél olyan megkeseredett, hogy kimondd, hogy mit érzel, de csak azt értem el az egésszel, hogy tönkretettem a saját életem. Ezt pedig sosem fogom megbocsátani!

- Te tulajdonképpen kire is haragszol? Magadra vagy rám?!

- Te…! Bárcsak megdögölnél, te utolsó… mocsok… áruló… te aljas…

- Köszönöm a bókokat - jelent meg az arcán az ismerős, gúnyos mosoly. - De ezeket eddig is tudtam - azzal faképnél hagyva kisietett, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

- Minden rendben? - lépett hozzám Remus.

- Ne szólj hozzám, te barátok legnagyobb szégyene - sziszegtem dühösen. - Menjetek mindannyian a pokolba! Miattatok vagyok most is! Miért kellett nektek idecipelni?!

- Abban reménykedtünk, hogy kibékültök - jegyezte meg a semmiből feltűnő Harry. - Csak azért tettük, mert szeretünk.

- Ezt a fajta szereteteteket, ha lehetne, inkább Nicken töltsétek ki, és ne avatkozzatok az életembe, ami nélkületek is romokban van! Olyanok…

Nem tudtam folytatni, mivel döngve kivágódott mögöttem az ajtó, és legalább fél tucat rendtag sietett be rajta. Döbbenten figyeltem, ahogy Harry Minervához sietett és beszélgetni kezdtek, miközben Perselus ismét besiet és Kingsley vérző lábát látja el. Ez egész olyan volt, mintha hirtelen egy hadikórházba kerültem volna. Mindenhol sebesültek és ismerősök, ahogy közöttük száguldoznak, megpróbálva ellátni a sebeiket.

- Perselus! - csattant hirtelen Minerva hangja, majd pár szó után egyenesen hozzánk siettek. - Megkezdődött megint - közölte az igazgatónő nemes egyszerűséggel, mire Harry cifrán elkáromkodta magát. - Viszont van egy kis baj.

- Ezt nevezed kicsinek? Kíváncsi vagyok, mi akkor a nagy - ironizált kedvenc professzorom.

- Kuss - szóltam rá kedvesnek épp nem mondható módon. - Mi a baj?

- Egy informátorom szerint a Sötét Nagyúr Nickre vadászik.

- Nickre?! De… miért?

- Apád ellopott tőle egy fontos információt.

- És? Nick akkor még meg sem született! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Egy csecsemő nem képes felfogni az elméjében elrejtett információt, ezért csak a vér szerinti utódain ütközik ki a tudás - magyarázta komoran Perselus Mindent Tudok Piton. - Szóval ezért kellett megölnöm őket! Nem akarta, hogy tovább adhassák a titkát.

- Tökéletes mentség a gyilkolásra, mondhatom!

- Még mindig nem érted?! Voldemort nem tudott rólad, mert nem szóltam neki, de nyilvánvalóan az apád mindent elrejtett a tudatod mélyén, közvetlen a halála előtt! Mivel azonban Adam meghalt, nem volt már senki, aki felnőve tudná az információt, így Nick születésekor automatikusan örökölte! Ez az egész viszont azt jelenti…

- Hogy Voldemort tud a létezésünkről - fejeztem be helyette.

- Avery.

- MI?! - fordultunk egyszerre Remus felé.

- Csakis Avery mondhatta el neki - felelte teljesen nyugodtan. - Nyilván rájött, mikor elmesélted neki, hogyan haltak meg a szüleid. Nem kellett más, csak egy kis kutatás, és egyszerűen rájöhetett mindenre. Sőt, az is lehet, hogy már azelőtt tudta, hogy a közeledbe férkőzött volna.

- Logikus - hümmögött Minerva.

- Hol van Nick? - néztem körbe ijedten, aztán megakadt a tekintetem a tálalószekrény oldalában kucorgó gyereken, a következő pillanatban pedig Perselussal a nyomomban a hüppögő kisfiúhoz rohantunk.

- Semmi baj - kapta azonnal a karjába az apja, nyugtatólag magához ölelve, de a kicsi egyre csak hullatta a könnyeket.

- Megijedtél? - kérdeztem lelkiismeret furdalással, ahogy óvatosan letöröltem a könnyeket. Bólintást kaptam válaszul. - Ne haragudj, kicsim!

- Apa…

Iszonyatos fájdalom markolt a szívembe, ahogy a Perselus nyakába kapaszkodó kis kezeket néztem. Ez viszont csak töredéke volt annak a fájdalomnak, ami a vékonyka hangból kicsendült. Alig ismeri az apját, mégis jobban ragaszkodik hozzá, mint hozzám. Egy anyának ezt mindig fáj látnia, de legalább igazolta, hogy jól döntöttem a házasságunkkal kapcsolatban.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra, én pedig hátranéztem.

- Gyűlést kell tartanunk sürgősen - fürkészte aggódva az arcom Harry.

- Oké.


***


Miután sikerült ágyba parancsolni a nehezen megnyugodott Nicket, mindketten visszatértünk az ebédlőbe, de lélekben máshol jártam. Fél füllel figyeltem csak, ahogy Harry nagyba magyarázza, mit kell tenni, mit talált ki. Kezdtem úgy érezni, mintha az egész Világ összeesküdött volna ellenem és a családom ellen. Perselus majdnem meghalt, engem megkínoztak, most pedig Nickből akarják kiszedni az információt. Nem értettem, mi lehet ennyire fontos, hogy meg kellett hozzá idézni Voldemortot.

Aztán megragadt bennem egy mondatfoszlány, amit Remus mondott: elpusztítani Voldemort megidézett lelkét.
Na persze, de hogyan? Ha olyan egyszerű lenne, csak ráküldenénk egy Adavát, aztán vége lenne, de nem! Miért is lenne minden ilyen egyszerű? Túl szép lenne akkor az élet, ha a leggonoszabb varázslót a Földön ilyen egyszerűen el lehetne intézni. Egy olyan gonosz varázslót, aki nem volt rest még a lelkét is több darabra szakítani, csak hogy elnyerje azt, amit mindig is akart: a halhatatlanságot.

Halványan körvonalazódni kezdett bennem egy ötlet… Eléggé meredek volt, de ha igaz, sokkal nehezebb lesz a dolgunk, mint gondoltuk. Egy "Mindjárt jövök!" kíséretében egyszerűen felpattantam és gyorsan felrohantam a könyvtárba, hogy utána nézzek a feltételezésemnek.


***


- Ez az - dobtam le a kétezer oldalas könyvet olyan erővel a konyhaasztalra, hogy megreccsent mind a négy lába.

- Mi ez? - vonta fel a szemöldökét Minerva.

- Ez, kérem szépen, azt mutatja, hogy Harry feltételezései csak részben helytállóak - sóhajtottam.

- És ez jó vagy rossz hír? - állt meg mögöttem az említett.

- Attól függ. Ha a nehezebb harcot rossznak veszed, akkor az.

- Bővebben?

- Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy Voldemort lelke halhatatlan, mivel egy halott lelket akárhogy is idéznek meg, nem lehet élő. Valaki irányítja.

- Avery - szúrta közbe Perselus.

- Igen. Ezért van az, hogy belőle táplálkozik. De az igazság az, hogy ha belőle táplálkozna, Averynek már vége lenne. Ráadásul ott van az a tény, hogy Voldemortot a horcruxok által lehetett elpusztítani, így elméletileg nem lehetett volna megidézni, hacsak nincs még egy horcrux.

Döbbenten meredt rám mindenki, miközben próbálták megemészteni, amit mondtam. Látszott rajtuk, hogy erre az egy lehetőségre senki sem gondolt, ha nekem nem jut eszembe.

- Azt mondod, van még egy horcrux? - kérdezett rá óvatosan Harry.

- Pontosan - bólintottam. - Mégpedig Avery az.


***


Hihetetlen volt, milyen gyors volt a Rend reakciója. Alig magyaráztam el nekik mindent, Harry, Minerva és Kingsley máris szervezkedni kezdtek, és mindenki megkapta a feladatát.

Az én feladatom világos volt és egyszerű: gyógyító és rehabilitáló bájitalokat főzni a lehető legnagyobb mennyiségben, közben vigyázni Nickre és segíteni Perselusnak egy új bájital kifejlesztésében, amivel képesek leszünk elpusztítani Voldemort lelkét. Ez a terv és feladat persze csak addig van érvényben, amíg nem találunk valami forrást, ami leegyszerűsítené egy feltámasztott lélekkel egybeolvadt lélekdarab elpusztítását.

Este betoppant Lucius is, aki vállalta, hogy körbenéz Remus és néhány másik rendtag segítségével a régi helyeken, ahol halálfaló gyűlések szoktak lenni, hátha találnak valamit, amin elindulhatunk.

Ez egész ház felbolydult, mikor pár órával később Harry bejelentette: az első támadás kezdetét veszi. Az első percben rajtam eluralkodó lelkesedést azonban rövid időn belül felváltotta a félelem, pedig még nem is sejtettem, mennyi meglepetés fog minket érni az elkövetkezőkben.


***


Szótlanul kevertem az erősítő főzetet, mikor Perselus szó szerint berobogott a szobába, majd hihetetlen sebességgel kezdett összerámolni néhány dolgot.

- Minek neked bezoár? - kérdeztem döbbenten, ahogy pakolt egy feneketlen zsákba.

Vállrándítás volt a felelet.

- Nem tudhatom, nem akarnak-e megmérgezni.

- Merlinre, ne legyél már olyan, mint Rémszem! Esküszöm, titeket kellett volna összeházasítani, mert olyan fokú üldözési mániában szenvedtek, hogy az már a Szent Mungónak való eset. Mégis ki lenne olyan eszetlen, aki megmérgezne téged a főhadiszálláson?!

- Persze, te még nem is tudod! - sóhajtott fel, de még mindig nem hagyta abba a pakolást. - Harry, Remus, Lucius, Draco és én elmegyünk a Denem kúriára. Állítólag megint oda fészkelte be magát az a rohadék.

- Ti… ti képesek vagytok önszántatokból odamenni? Meg vagytok őrülve?!

- Csak nem féltesz? - kérdezte gúnyosan.

- Dehogyis! - vágtam rá elsápadva.

- Beismerhetnéd végre, hogy igenis aggódsz értem - lépett elém, teljesen az asztalhoz szorítva, miközben próbáltam minden érzelmemet elrejteni.

- Elengednél? Ha hajszál kerül a főzetbe…

- Magasról teszek most a főzetre, főzhetsz még eleget! - támaszkodott meg mellettem két oldalt, az asztal lapján. - Ebből viszont elegem van, hogy nem vagy hajlandó meghallgatni és beszélni velem.

- Minek hallgatnálak meg? Hiszen ott van neked Miss Lelkitámasz - sziszegtem, mire felvonta a szemöldökét.

- Kicsoda…?

- Ugyan, ne játszd a tudatlant! Miss Hogyishívják Auroráról beszélek.

- Lám, lám… Csak nem féltékenyek vagyunk? - ciccegett.

- Én? Féltékeny? Kire? Miért lennék?

- Mert szeretsz még mindig.

- Gyűlöllek.

- Legalább magadnak ne hazudj - simított végig puhán az államon. - Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez nem igaz.

Csak néztem a fekete szemeket, és teljesen elvesztem. A fejéhez akartam vágni mindenféle gonoszságot, hogy emlékeztessem rá, halálfaló volt, de nem tudtam megtenni. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a leheletét az arcomon, sőt még a mágiáját is… Egyetlen pillanat múlva pedig már arra eszméltem, hogy az ajka az enyémre tapad, és olyan forrón csókol, ahogy még soha. Úgy viszonoztam, mintha az életem függne tőle. Szinte éreztem, ahogy a szíve egy ütemre dobog az enyémmel… Mintha összetartoznánk…
De túl hamar tisztultak ki a gondolataim. Eszembe jutott, hogy neki már van valakije, hogy csak játszik velem, hogy most biztosan jót szórakozik magában, amiért ilyen gyenge vagyok.
Úgy löktem el magamtól, mintha leprás lenne, aztán, hogy biztosan elvegyem a kedvét még egy próbálkozástól, egyszerűen felpofoztam.

- Soha többé ne merd ezt csinálni! - csattantam fel.

- Azt ne mondd, hogy nem élvezted - húzódott a szokásos, gúnyos mosolyra a szája.

- Dögölj meg, te szemét - azzal nem törődve a bánatosan fortyogó főzettel, egyszerűen kirohantam a szobából.


***


Nem túl hosszú életem alatt sok olyan dolgot mondtam és tettem, amit utólag megbántam. Ezek közé tartozott az is, hogy szerettem Averyt. A legnagyobb bűnöm mégis egy egyszerű, majdnem mindennapinak nevezhető mondat volt.
Ahogy hajnalban, a három sebesült és az egyetlen, halottnak tűnő férfit becipelték a konyhába, megértettem, hogy Isten mindent hall, és ha csúfot akar űzni a fájdalmadból az érzéseidből, csak egyetlen kívánságodat kell teljesítenie, amit nem gondolsz komolyan.
Néztem a halottnak tűnő, levegőt sem vevő, ismerős férfit és sírva rogytam a lépcsőre, ahogy a lábam kifordult alólam…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.