Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Bejegyzések egy férfi életéből

2008.02.27

Nem tudom, meddig ülhettem a lépcsőn, mikor megjelent Tonks és megpróbált rávenni, hogy menjek fel Nickhez és Hermionéhoz a szobába, de meg sem mozdultam. Röviden, amennyire csak tudtam, elmondtam neki, mi történt: hogy veszekedtünk, hogy a halálát kívántam, most pedig épp próbálják ellátni, de látszólag semmi remény, mert amennyire láttam, nem is lélegzett már. Látva, hogy nem sikerül úgysem megnyugtatni, felment, hogy szóljon a Nickkel foglalkozó Ginnynek, tartsa fent a gyereket. Alig halt el a lépcsőn Nymphadora lábdobogása, máris nyílt az ajtó és megjelent Lucius.
Némán huppant le mellém a lépcsőre, néhány hosszú percig (talán másodpercig?) hallgattunk, miközben ő maga elé meredt.

- Mi történt? - törtem meg végül rekedten a csendet.

Úgy kapta fel a fejét, mintha most eszmélne csak fel, hogy én is ott vagyok mellette. Biztos voltam benne, hogy felidézte magában azt a napot.

- Önfejű volt, mint mindig, úgyhogy gondolkodás nélkül rohant a csapdába - felelte. - Olyan volt, mint egy dúvad, bár megértem azok után, amit Avery anno veled tett, mégis…

- Nem Avery miatt volt ilyen - húztam fel a lábam, átkarolva mindkét kezemmel, hogy tökéletes menedéket csináljak magamnak. A fejem a karomra hajtottam, ne lássa senki, hogy sírok, a hangom mégis árulkodóan remegett. - Mielőtt elment volna, összevesztünk.

- Megint?

Szinte láttam magam előtt, ahogy olyan jellegzetes módon felhúzza a szemöldökét, de kivételesen ez sem tudott megnevettetni. Ahhoz túlságosan is aggódtam Perselusért.

- Igen… Egyszerűen… Kiakadtam. Annyira önző és hazug és… és annyira szeretem, de… Azt kívántam neki, hogy dögöljön meg, érted? Ha meghal, az…

- Az nem miattad lesz - érzetem meg egy kart a vállamon. - Perselus életerős férfi, harcol az életéért. Őt nem lehet olyan könnyen megölni, mint…

A félbehagyott mondat rövid ideig ott lógott a levegőben, mire végre rájöttem az értelmére.
Narcissa.

- Sajnálom - néztem rá.

- Mit?

- Hogy eszedbe juttattam Narcissa halálát. Borzalmas lehetett.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne - mosolyodott el keserűen. - Ha én találtam meg volna elsőnek, nem lett volna ilyen.

- Ugye nem? Draco…?

- De. Ő találta meg. Imádta az anyját, és holtan találni talán nagyobb trauma volt neki, mint mikor látott gyilkolni. Teljesen össze volt törve, mikor megtaláltam, nem is akart elmozdulni mellőle, csak az egyik házimanó segítségével sikerült megnyugtatni és elráncigálni.

- Meg lehet érteni…

- Igen.

- Bárcsak tudnám, hogy ő…

- Életben fog maradni!

- Nem erről van szó - ráztam meg a fejem, újabb könnyek gyülekezetével a szememben. - Én… szeretem őt, de ő… Állandóan azzal az Aurorával volt és én…

- Féltékeny voltál - bólintott, én pedig szégyenkezve lehajtottam a fejem. Nem éreztem tisztességesnek, hogy pont egy olyan férfit gyanúsítgatok házasságtöréssel (?), aki épp az életéért küzd. - Sosem csalt meg, még akkor sem érdekelte más nő, mikor elvileg elváltatok. Aurora csak a lelket tartotta benne.

Hallottam, ahogy feláll, de nem néztem fel rá. Még mindig nem tisztáztam magamban az érzéseim. Szerettem, de gyűlöltem. Távol akartam lenni tőle, de minden percemet vele akartam tölteni. Mellette akartam lenni, hogy segítsek harcolni, közben pedig legszívesebben megráztam volna, hogy kérdőre vonjam Aurorával kapcsolatban. Hittem is, meg nem is Luciusnak. Bizonyítva, hogy a gondolataim és kétkedéseim még az arcomra is kiülnek, az idősebb Malfoy ismét megszólalt.

- A laborban van egy szekrény, amelyikben a régi, iskolai könyveit tartja. Az oldalán van egy repedés, arra koppints rá a pálcáddal és mondd, hogy Supremum vale.* Olvasd el a könyvet.

Mire felnéztem, a férfi már eltűnt.


***


Mivel közel két óra múlva sem jött ki senki, hogy elmondja, milyen állapotban van Perselus, megfogadva Lucius tanácsát, lassan, remegő tagokkal felmentem a laborba. Megálltam a régi, kopott szekrény előtt és figyelmesen kutattam a repedés után. Nem volt túl nagy, de csak vállat vontam. Magam sem tudtam pontosan, mi hajtott, hiszen nem tudtam, mi lehet a könyvben, de éreztem, ha elrejtette, csak azt jelentheti, hogy fontos dolgok vannak benne.

Halkan suttogtam el a latin mondatot.

A szekrény először megremegett, majd a repedés némán tovább nőtt, egészen addig, amíg nagyobb lyukká nem vált. Barna, bőrkötésű könyv pihent benne.
Egy pillanatra meginogtam, végül azonban a kezembe vettem a kis könyvet és az asztalhoz leülve, felcsaptam az első oldalon…


***


Ez a Napló a Félvér Herceg, Perselus Tobias Piton tulajdona




1981. október 31.


Ezen a napon kezdem el írni minden lelki erőmet összeszedve ezt a Naplót, hogy életem végéig emlékeztessen azokra a dolgokra, amiket meggondolatlanul elkövettem, de nem tudok rajtuk változtatni. Reménykedem, a halál legalantasabb és legmocskosabb módja fog utolérni egyszer, méltó büntetést szabva életem addig elkövetett összes hibájáért.

Ma a világ varázslóinak körében az ünnep napja van, én viszont csak gyászolni tudok ebben a pillanatban. Az eddigi idők legsötétebb fekete mágusa, a Sötét Nagyúr (Voldemort, de kevesen tudják, hogy az igazi neve Tom Rowle Denem, aki maga is félvér, mint a gyűlölt sárvérűi) meghalt, mikor megpróbálta megölni az alig ez éves Harry Pottert. Minden jel arra mutat, hogy a védtelen gyerekre küldte a halálos átkot, de az visszaverődött rá (valószínűsítem, hogy a nem éppen normális Sybill Trelawney professzor első és valószínűleg utolsó igazi jóslata miatt) és vele végzett. A halálfalók, akik életében hűséges követői voltak, most vagy megadták magukat és egy tárgyalás után tiszta lappal kezdhetik majd életüket, vagy pedig az aurorok egy különleges csoportja elfogta őket.

Én is közéjük tartoztam, sőt, mivel még a Sötét Jegy még mindig rajta van az bal alkaromon, biztos vagyok benne, hogy életem végéig az is maradok.

Az életem nem számít. Gyerekkoromat mindig is el akartam felejteni, ezért itt semmi bejegyzés nem lesz róla. Kivéve azokat, amelyek egyetlen barátomról és szerelmemről fognak szólni.

Lily Evanst még azelőtt ismertem meg, hogy felvettek volna Anglia legjobb mágusiskolájába, a Roxfortba. Életem legboldogabb időszaka volt és hittem, hogy mindent el tudok viselni. Naivan bíztam abban, hogy mindig mellettem marad.

Tévedtem. Ahogy az emberek mindig.

James Potter, Peter Pettigrew, Remus Lupin és Sirius Black életem négy fő ellensége volt az iskolában, állandóan megátkoztak. Persze nem kellett félteni, én is támadtam őket. Mégis minden velük kezdődött. Potter megátkozott, dühömben és megalázottságomban pedig megbocsáthatatlan dolgot mondtam Lilynek.

Azóta sem bocsátottam meg az a mondatot, de bemeséltem magamnak, hogy ha ő így, hát én is így. Neki van több vesztenivalója azzal, ha már nem akar velem barátkozni, nem nekem. A lavina itt kezdett el lefelé futni. Bár rövid idő után megbocsátott, hamarosan a fülébe jutott, hogy olyanokkal barátkozom, akik a Sötét Nagyúr eszméinek hívei. Veszekedtünk. Végül az útjaink örökre elváltak.

Először csak a barátnője, később pedig a felesége lett James Potternek. Bármennyire is gyűlöltem a férjét, amiért elvette tőlem életem asszonyát, Lilyt akkor is szerettem.

Egészen a mai napig.

A kihallgatott jóslat a Szárnyas Vadkanban, utána a jelentés, amit Voldemortnak tettem és a következtetése, hogy akiről szól, az Lily egyetlen fia… Ez vezetett a halálához. Mert halott. Az egyetlen nő, akit anyámon kívül szeretni tudtam ebben az életben nincs már többe, mégpedig az én hibámból.

Kértem Dumbledore-t, hogy hagyjon meghalni, de nem hagyta. Nem tudom, miért gondolja úgy, hogy van még értelme az életemnek, de feladattal bízott meg. Készségesen vállaltam el, de csakis Lily emléke miatt. Ha már a haláltól nem tudtam megmenteni, legalább segítek Albusnak abban, hogy a fia, Harry túlélje.

Tizenegy évet kell várnom, hogy ide kerüljön. Tizenegy hosszú év anélkül, hogy törleszthetnék életem szerelmének…




1997. május 2.

Rosemarie Christina Watson.

Nem tudtam, miért volt első látásra ismerős. Átlagosnak tűnő nő: feketének ható, sötétbarna haj, barna szemek, karcsú alak… Mégis olyan érzésem volt, mintha már láttam volna. Ismerős volt a tekintete.

És nem mellesleg: az első nő, akire Lily halála óta hosszabban ránézek. Ha nem kerített volna hatalmába ez a furcsa érzés, nem is veszem figyelembe. Ha pedig nem hozom fel a dolgot Albus portréjának, egyszerűen rá sem jöttem volna az egészre.

Emma Claire és Lucas Nathaniel Watson gyereke.

A két emberé, akik az első halottaim voltak.

Egy házaspár, akit egy alig huszonhárom éves, kegyetlen, akkor még érzéketlen fiú ölt meg.

Egy fiú, aki azóta férfi lett és írja ezt az átkozott naplót.

Tisztán emlékszem a napra, amikor gyerekes boldogsággal hoppanáltam a Voldemort által megadott címre, hogy végezzek azzal a házaspárral, akik egy fontos információt loptak el tőle. Nincs mentségem arra, hogy miért követtem minden szavát, ahogy arra sem, miért változott meg azon a napon minden.

Meg akartam kapni a Sötét Jegyet, hogy végre, annyi év után igazi halálfaló legyek, de vak voltam. A házaspár rémült volt, tudták, hogy jövök, de nem tudták megvédeni magukat. Mindkettővel könnyen végeztem, de olyan dolog történt, ami eddig még egyik halálfalóval vagy halálfaló jelölttel sem. Gyereksírás hallatszott a belső szobából, pedig biztos voltam benne, hogy a Nagyúr azt mondta, nincs gyereke a párnak. Talán ezért is választott engem. Ahogy beléptem a szobába egy alig pár hónapos csecsemőt pillantottam meg a kiságyában. Életemben először gyilkoltam, de életemben először éreztem bűntudatot valami miatt, amit a Nagyúr kérésére tettem. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire nem is akarom, igenis vannak érzéseim. A karomba vettem a rózsaszín ruhába bújtatott, apró kislányt és próbáltam megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. Nagy sokára elaludt a fáradtságtól, én pedig mellé adva a plüss sárkányát ott akartam hagyni. Képtelen voltam. Tudtam, ha kiderül, én fogok rosszul járni, de nem érdekelt. Mégsem ölhettem meg! Végül elvittem Albushoz azzal az ürüggyel, hogy az egyik ismerősöm gyereke, akinek a szüleit megölte Voldemort. Persze, mikor mindent elmondtam neki, mindent megértett.

És most, huszonnégy évvel később csodálkozom, hogy tudat alatt felismertem az akkori kislányt.

Vajon mit gondolna, ha tudná, hogy én végeztem a szüleivel? Gyűlölne, persze…

Sajnálom őt. Megszenvedte Avery kínzásait, hiába próbáltam enyhíteni a fájdalmait. Az utolsó kúriában elhangzott mondata pedig még mindig visszhangzik a fejemben.

Most pedig itt alszik a mellettem álló ágyban, Adam Pitonnal. A fogadott fiammal.

És boldog vagyok.

Rettegek attól a naptól, amikor Rose meg fogja tudni az igazat, de nem érdekel, amíg meg nem történik. Szeretem ezt a fiút, aki erőszakból született, mégis belopta magát a szívembe egyetlen pillanat alatt. Ige, a szívembe, merthogy nekem olyanom is van. Pont most jöttem rá, mikor ez a nő is kezd közelebb kerülni hozzám.

Pár napja vagyunk csak itthon, de azóta valami furcsa változást érzékelek rajta, ami azt tanúsítja, hogy nem múlt el nyomtalanul ez egy szobában eltöltött rövid idő.



1998. július 30.

Szerelmes vagyok.

Nézem a mellettem fekvő asszonyt, és nem tudok betelni a látvánnyal. Olyan nyugodt és békés, amilyennek régóta nem láttam, amilyen nem volt egészen Adam halála óta.

Még mindig alig hiszem el, hogy a feleségem. Egy ideig… Valójában jó ideig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, mikor elvettem, de most… Határozottan azt érzem, hogy igen. Mikor elmondta, hogy belenézett a merengőmbe, kiborultam és elrohantam, de mikor visszatérve megpillantottam eszeveszett érzések törtek rám. Meglepő módon nem bosszút akartam, csak szeretetet. Az ő szeretetét. Tudta, hogyan lettem halálfaló, mégsem távolodott el tőlem.

A csókja még mindig ugyanolyan édes, mint amilyen először volt.

Talán elfogult vagyok, talán nem.

Mégis… beleőrülök a lelkiismeret-furdalásba!

Nem tudja, hogy én vagyok a szülei gyilkosa, én pedig ezt gátlástalanul kihasználom. Nem akarom, hogy megtudja, ha kell, bármit megteszek azért, hogy így is maradjon.

Még mindig látszanak a hátán és az egész testén az Avery borotvája által ejtett sebek, mégis gyönyörű nő. Ráadásul mosolyog álmában! Boldogan és önfeledten.

Őt nem fogom elveszíteni, ebben biztos vagyok. Nem adom meg a Sorsnak azt a lehetőséget, hogy ismét rajtam nevessen! Perselus Piton ismét harcol azért, ami az övé!




1998. augusztus 11.

Egy szerencsétlen állat vagyok!

Hogy hihettem, hogy velem marad, ha megtudja a legsötétebb titkom?! Talán tényleg azt vártam, hogy a nyakamba ugrik? Hogy mondhattam el neki? Nem elég, hogy Avery elárulta, most én is. Most már tud mindent, de undorodik tőlem. Nem hallgatott végig, mikor mindent meg akartam neki magyarázni, egyszerűen pálcát rántott és azt mondta, ha okot adok rá, megöl. Láttam a szemében, hogy képes lenne rá. Ha nem is a halálos átokkal, de egy jól irányzott kábító átok biztosan a halálomat okozná.

Most azonban már mindegy, mert elment.

Elment, én pedig örökre egyedül maradok.

De miket is beszélek? Mindig is egyedül voltam, még ha volt is olyan időszak, amikor magam mellett tudhattam őt és éreztem, hogy szeret.

Az én hibám az egész.

Mea culpa, mea maxima culpa…**




2001. augusztus 26.

Fel fogok robbanni előbb vagy utóbb, ha nem írom ki magamból…

REMUS LUPIN EGY ÖRÜLT VÉRFARKAS! Méghozzá az ÉLETVESZÉLYES fajtából. Volt képe… Iderángatta Roset, mikor Voldemort ismét életre kelt! Volt képe! De esküszöm neki, ha valami baja esik, fogok egy baltát… nem is… egy bájitalt és iszonyatos fájdalmak között fogja elérni a vég! Erre esküszöm.

Persze ez nem elég. Á, ugyan! Olyan nincs, hogy kegyelem, főleg ha rólam van szó.

Rose ugyan visszatért, de nem egyedül. A FIAMMAL EGYÜTT!

Nem tudom, hogy most inkább megfojtanám, vagy megcsókolnám. Előbb utóbb kiderül…

Inkább megölném!

Nick azt kérdezte, szeretem-e, holott tegnapig nem is tudtam róla. Olyan ártatlanul tesz fel komoly kérdéseket, mint az anyja.

Persze megértem, Rose miért nem írt, hogy született egy fiam, mégis jogom lett volna tudni!

Nick pedig eszményi fiú: legalább annyira imádja a bájitalokat, mint én, ahogy kiderült. Ráadásul hasonlít rám: a Prince-ek sötét vonásait örökölte, de máskülönben teljesen az anyja. Tulajdonképpen nem tudom, akarok-e szorosabb kapcsolatba kerülni vele. Nem tudom, képes vagyok-e elviselni, ha újból elveszítem őket, és mintha ezt ő is érezné. Ilyenkor kiütközik rajta az anyja személyisége, és olyan megindítóan próbál a kedvemben járni, hogy egy utolsó alaknak érzem magam. Ami nem is lenne akkora baj, mivel az vagyok, mégis…

Fogalmam sincs róla már, hogy mit érzek, vagy mit kellene éreznem. Egyszerűen felfordult az életem.

Megint.




2001. augusztus 27.

Szóval Nicket akarja. Ez mindent megmagyaráz. Averyt, miért akarta annyira Roset… De nem hagyom őket. Még egy családod nem fogok elveszteni. Nem azért ostoroztam magam éveken keresztül, hogy egy ilyen pillanatban ismét a rossz oldalra sodródjak. Megvédem őket, kerül, amibe kerül, bár leginkább Rose a gond.

Ismét veszekedtünk. Esküszöm, nem értem ezt a nőt. Féltékeny Aurorára, mégis utál. Az kívánta, dögöljek meg, de nem adom meg neki ezt az örömöt! Előhúzom a lyukából azt a szerencsétlen megidézett szellem izét és beszélek vele, amint visszaérek. Tisztáznom kell vele mindent.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.