Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Szükségletek

2008.02.27

Ugyanott álltam, ahol egy éve: a szobában, ahol az övé lettem, ahonnét elmenekült és elhagyott. Érdemleges különbség az elmúlt egy évben nem volt, ha azt nem számítjuk, hogy azóta szinte minden megváltozott. Voldemort túlszárnyalta önmagát, szinte övé minden, a Főnix Rendje tehetetlen, mivel bármit teszünk a kísérleteink folyton meghiúsulnak. Harry Potter még mindig él, legalább ő nem volt azok között a halottak között, akik a számtalan csata során eltávoztak az élők sorából. Vele együtt még volt esélyünk, de közel sem annyi, amennyire szükségünk lett volna, hogy végre megnyerjük a harcot.

Perselus Piton kellett volna nekünk.

Tudtam, hogy életben van és valahol a környéken él. Vagy itt, Londonban, vagy valahol a környező falvak, városok valamelyikében. Mert a Pecsét nem engedi, hogy túl messzire menjen.

Az Örök Tartozás Pecsétje… Még mindig a kezembe égetve hordtam, bár azóta már nem csak a fekete, tetoválásszerű billog volt az, ami a karom csúfította, hanem a számtalan, harc és kínzás közben szerzett sebhely is. Avery halála után sokan léptek a helyébe, akik próbáltak megölni, de fordítva sült el a dolog, mint ahogy azt eredetileg tervezték, most pedig mindannyian sírban fekszenek.

Az életem pedig megváltozott.

Nem, nem csak arról volt szó, hogy Piton eltűnt azon az estén, hanem arról is, mennyi fájdalmat okozott ez Nicknek. A fiú hosszú hónapokig sírva kelt és feküdt, hiányolta az apját, magát hibáztatta, én pedig kénytelen voltam türtőztetni magam, holott Remus tudta, hol van. Sajnálatos módon azonban őt is meg kellett értenem. Miután megszületett a fia, Teddy, gondolkodás nélkül vette feleségül Tonks-t, így nem kérhettem tőle, hogy szegje meg az Esküt és haljon nem azért, mert én önző módon csak saját magamra gondolok, az ő családjára pedig nem. Újabb ördögi kör, amiből nem volt kiút.

Nick az eltelt egy év alatt annyit tanult, mint még soha az életében. Bár még írni nem tudott, fiatal kora ellenére már olvasott, megismerte a különféle bájital alapanyagokat és képes volt egy-egy egyszerűbb főzet elkészítésére. Mindig, mikor megláttam, hogy ügyködik a laborban, olyan büszkeség fogott el, amit csak egy anya érezhet. Hiába fájt, hogy mindezt csak az apja emléke miatt teszi, örültem, hogy ennyi hasznunk származott a dologból.

Aztán ott volt Molly és Arthur, akik az Odú megtámadás és lerombolása után immár állandó lakói a Grimmauld térnek, ahogy a másik friss házaspár is, Ginny és Harry, valamint Hermione és Ron is.

A háború miatt ismét tömegesek lettek a házasságok, annak ellenére, hogy én váltam.

Mégpedig el.

Pitontól.

Aztán felvettem a lánynevemet újból, hogy néhány héttel később ismét változzon.

Ezúttal Weasley-re.

Igen, immár négy Mrs Weasley szaladgált a házban. Mrs Fleur Weasley, Mrs Hermione Weasley, Mrs Molly Weasley és Mrs Rose Weasley. Mindenki jól volt a folyamatos veszély ellenére, mindenki boldog, hogy boldog vagyok, sőt még Nick is szinte imádta Charlie-t. És Charlie is imádta őt.

A dolgok egyetlen szépséghibája, hogy én még mindig egy bizonyos goromba, morcos, de életem férfijának és sorscsapásának kinevezett volt tanárt szerettem…


***



Miután a ház két legfiatalabb tagját sikerült ágyba küldeni, felelevenedett az élet a házban. A tanács összeült, hogy újabb döntést hozzon, egy újabb harcról, ami megint csak vereséggel végződhet. Hosszúnak ígérkezett az este, ahogy Charlie mellett helyet foglaltam, miközben Minerva ismételten csak ontotta magából a szót és Harryvel vitatkozott. Ez egészet eleresztettem a fülem mellett, tudva, hogy ez csak a szokásos harciaskodás. Igazam lett. Röpke háromnegyed óra múlva kifulladva huppantak le egymással szemben, hogy végre kezdetét vegye az igazi tárgyalás és egyezkedés. Fáradhatatlan volt mindenki, még akkor is, amikor legszívesebben mindannyian az ágyba dőltünk volna. Harcolnunk kellett, különben a legváratlanabb pillanatban fog érni minket a támadás, amit már képtelenek leszünk úgy visszaverni, mint az eddigieket.

Az egész olyan volt, mint máskor. Harry és Minerva egyesével felvetett egy-egy ötletet, amit jó páran megkritizáltak és elvetettek, tudván, hogy végül, előbb vagy utóbb, de vissza kell rá térni majd, ha nem találunk más megoldást.

Aztán belehasított a fájdalom a kezembe és a Pecsét felizzott. Senki sem vette észre látszólag, én pedig megbabonázva bámultam, hogy a Szövetség felirata az állatokkal együtt eltűnik, és új szöveg jelenik meg, a húsomba égetve magát.


" Szíved szavát kövesd szabadon,
Szárnyalva jutsz el oda, ahol
Megleled azt, mire vágysz,
De siess, ne tétovázz.
Két órád van, hogy megtaláld,
Ha nem sikerül, vár rád a Halál,
S esküd szegve elvész életed.
Harcra fel, ha győzni akarsz,
Nem lehetsz más csak ravasz,
Ha rá akarsz jönni, mi a megoldás,
Az egyetlen lehetőség a feloldás:
A bűbáj megszűnik, a kör bezárul,
S a veszély fejed fölül elhárul."


- Remus, hol van Piton?

A kérdés akaratlanul szaladt ki a számom, a konyhában pedig a másodperc tört része alatt néma csend lett. Mindenki megütközve meredt rám, Charlie felől pedig tapintható volt a feszültség, én mégis csak a borostyán színű szemekbe meredtem, miközben a karom szorítva próbáltam megszűntetni a fájdalmat. Tehetett bármit az a marha, akkor sem fogom hagyni, hogy meghaljon és engem is magával rántson emiatt a Pecsét miatt! Nem fogom itt hagyni Nicket!

- Parancsolsz? - kérdezte udvariasan, holott tisztán hallhatta a kérdést.

- Ne játszd az udvariast! - sziszegtem, összeszorítva a fogam, ahogy újból felizzott a kezem. - Ha már volt merszed rám tenni ezt az átkozott Pecsétet, azonnal mondd el, hogy van az a hülye! Baromi nagy bajban van.

- Nem mondhatom el.

- Fonó sor.

Úgy kaptam a fejem Harry felé, hogy még a nyakam is belereccsent. Szóval így állunk! Ha pillantással ölni lehetett volna, az biztos, hogy Harry "Énmindigmindentjobbantudok" Potter holtan rogyott volna a hideg kőpadlóra, semmibe meredő tekintettel. Mindenki tudta, hol van az az elvetemült, de nekem persze senki sem mondta meg.

- Ezért még számolunk - pattantam fel, majd magam után húzva Charlie-t, nemes egyszerűséggel kitrappoltam a konyhából és az udvarra siettünk.

- Hé! - állított meg, mielőtt hoppanálhattam volna. - Nyugi! Óvatosnak kell lennünk.

- Nincs időnk óvatoskodni! - sziszegtem dühösen Charlie arcába. - Két óránk van, hogy megmentsük, különben nem csak neki lesz vége, hanem nekem is, emiatt a rohadt Pecsét miatt! Vagy jössz, vagy egyedül megyek, de hogy nem hagyom el Nicket, az biztos!

- Oké! - emelte meg a kezét, jelezve, hogy nem vitatkozik velem.

Egy szempillantással később, megragadtam a karját és együtt hoppanáltunk a régi, romos házhoz, ami felett ott lebegett a Sötét Jegy.

Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Hogy a félelemtől vagy a dühtől, azt nem tudtam megmondani. Éreztem a veszélyt, mégis szinte gondolkodás nélkül indultam meg befelé. Mögöttem jött Charlie.

Halk pukkanás jelezte mögöttünk, hogy megérkeztek Harryék is.

Némán léptem át a ház küszöbét, miközben nyitódás közben megnyikordult az ajtó. Természetellenesen nagy volt a csend, mielőtt pedig megindulhattam volna beljebb, egy kéz visszahúzott.

- Én megyek elöl - találtam magam szembe Harry eltökélt pillantásával.

- Én tartozom neki - azzal indulatosan folytattam az utam.

Az egész ház a feje tetejére volt állítva: a bútorok felforgatva, minden darabokra tépve, a tapéta megtépázva lógott a falról, a kakukkos óra fájdalmasan feküdt a földön, a könyvek széttépve, a pergamenek és papírok összetépve, szanaszét mindenhol.

Végül pedig vér.

Hatalmas vértócsa a nappali kellős közepén, amiről nem tudni, hogyan került oda, hol épp volt, de elég volt ahhoz, hogy olyan rettegést ébresszen bennem, amit utoljára akkor éreztem, mikor majdnem elvesztettem őt.

Aztán minden megváltozott.

A semmiből egy átok röppent felém, de Harry elém állva, egyetlen csuklómozdulattal eltérítette. Mindenki betódult a házba, miközben Remusnak sikerült láthatóvá változtatni a Kiábrándító bűbájjal elvarázsolt halálfalót. Egyre több fénycsóva repkedett, halálfalók jelentek meg a falba épített szekrény mögüli lépcsőről, miközben még legkevesebb kettőt sikerült leteríteni, aki szintén bűbáj hatása alatt volt. Engem azonban csak egyetlen dolog érdekelt. Határozottan indultam meg felfelé a lépcsőn, az utamba kerülő fekete csuklyás alakokat sorra megátkozva, tudva, hogy ha kell, a többiek bármikor a segítségemre sietnek. Még egy fekete talárost elkábítottam, ahogy kilépett a legközelebbi ajtón, majd beléptem a kicsi, sötét szobába.

- Ejnye, Rose… Hát te sosem tanulsz? - csukódott be mögöttem az ajtó, én pedig döbbenten fordultam szembe életem talán negyedik számú megkeserítőjével, Algernon Rookwood-dal.

- Ejnye, Rookwood, csak nem te végzed megint a piszkos munkát? - kérdeztem gúnyosan, majd meg sem várva a választ kérdeztem. - Hol van Piton?

- Ó, szegény ördög épp ott fekszik a lábad előtt.

Döbbenten néztem magam elé, ahol egy apró, alig lélegző kis mókus feküdt, hatalmas vértócsában. Rookwood felkacagott a pillantásom láttán, én pedig más lehetőséget nem látva, közelebb léptem hozzá, hogy takarni tudjam az épp visszaváltozó férfit.

- A játéknak vége, Algernon - szegeztem a pálcám egyenesen a szívének. - Innen nem tudsz elmenekülni.

- Megeshet - vont vállat. - De legalább a Nagyurat szolgálva halok meg.

- Beteges a hozzáállásod - szólalt meg mögöttem rekedten Piton.

- Te csak hallgass, te utolsó áruló! - villant meg a szeme. - Elárultad a Sötét Nagyurat, hogy egy ilyen kis sárvérűvel legyél!

- Még egy mondat és meghalsz - kezdett el szikrázni a pálcám.

- Egyetlen hiba van a tervedben, Weasley… Nem fogom magam olyan könnyen adni, hogy egyetlen átokkal átküldj a túlvilágra. Sajnálom, de el kell keserítselek.

Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet, majd hirtelen támadtam. Nonverbális átkokat szórtam rá, de szinte gond nélkül védte ki őket egymás után. Majdnem olyan erős volt, mint egykor Avery. De mégsem eléggé. Már egy ideje tarthatott a harc, mikor végre kivágódott az ajtó és megjelent Remus, így végre egy pillanatra lankadt a figyelme. Mire újból felém nézett, a kábító átok eltalálta.

- Kösz - vetettem oda a barnának, ráhagyva a mágikus bilincseket, miközben letérdeltem a fekete hajú mellé. - Elég súlyos - állapítottam meg szenvtelenül, a vágásokat vizsgálgatva.

- Hülyeség - horkant fel, de szinte azonnal köhögni kezdett.

- Látom, itt is rendben minden - lépett be Harry, a nyomában Charlie-val.

- Persze, ha egy idegbeteg, meggondolatlan és sebesült volt tanárt annak tartasz, persze, minden rendben…

- Szépen elbántak veled…

Harry és Remus lassan felsegítették, majd várakozásteljesen néztek rám. Én csak felvontam a szemöldököm. Nem értettem, mi van. Aztán leesett és előkotortam egy fiolát a zsebemből.

- Vérzéscsillapító és erősítő főzet keveréke. Saját találmány - itattam meg, figyelve, hogy nehogy félrenyeljen.

Már akkor sejtettem, hogy nem lesznek rózsásak a napjaim most, hogy újból velünk fog lakni.


***



Mivel Poppy épp a Szent Mungóban volt, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy ellássam a sebeit. Közvetlen azelőtt, hogy beléptem volna az új szobájába, még elkaptam Charlie fürkész-féltékeny pillantását. Gyorsan kezeltem le a volt professzor sérüléseit, majd egy erős fájdalomcsillapítót és gyenge altatót adva neki hagytam, hogy aludjon és erős gyűjtsön a harchoz. A biztonság kedvéért pedig, bűbájt tettem az ajtóra, hogy tudjam, ha esetleg el akarna megint menekülni. Aztán a hálószoba felé vettem az utam, de még előtte benéztem Nickhez és nyomtam a homlokára egy jóéjtpuszit, csak ezek után mertem belépni a másik szobába.

- Hogy van? - kérdezte azonnal Charlie, amint becsukódott mögöttem az ajtó, de fel sem nézett az előtte fekvő könyvből.

- Lekezeltem a sérüléseit, úgyhogy most alszik, egyébként viszont nincs a legjobb állapotban - azzal óvatosan megálltam mögötte. Rövid habozás után a vállára tettem a kezem. Még mindig nem fordult meg. - Igazán örülnék, ha a szemembe néznél és nem bámulnád a sárkányaidat megint.

- Mit érzel iránta? - pördült meg azonnal ültében.

- Charlie…

- Őszintén!

Nagyot sóhajtva ültem le mellé a másik székre, miközben az arcát figyeltem. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, leszámítva, hogy egy izom önkéntelenül megrándult. Ideges volt, de jól titkolta. A tekintetében pedig, mintha kis félelem is lett volna. Ijedtség, hogy elhagyom…?

- Te is jól tudod, hogy mit tett velem és Nickkel - néztem végül a szemébe. - Elhagyott. Nem törődött az érzéseinkkel. Nem tagadom, hogy még mindig fáj, amit tett és talán sosem fogom elfelejteni az egészet. De megbocsátani sem fogom soha, az már biztos. Azt kérdezed, mit érzek iránta? Fogalmam sincs. Kicsit aggódok érte és sajnálom, mert megsebesült, de nem nagyon tud érdekelni, mi van vele. Már nem része az életemnek, és ha meglátom, csak haragudni tudok rá. Ezt érzem.


***



Aznap este, hosszú idő után újból nem tudtam aludni. Hallgattam Charlie halk, egyenletes lélegzését, miközben millió apró emlék jutott eszembe, olyan érzések, amikről már azt hittem, sosem jutnak eszembe. Újból átéltem gondolatban mindent. Averyt, Perselust… Adamet… Nicket… Kívántam, bárcsak még Olaszországban lennénk. Ott minden más volt. Volt munkám, nyugodt voltam, mert nem tudtam arról, hogy veszély fenyeget minket. Minden szép volt és idilli. Volt munkám, ami képes volt elterelni a figyelmem, volt szabadidőm, amikor csak Nickkel tudtam foglalkozni.

Mi maradt?

A fiam, aki sokkal érettebb a fiatal kora ellenére, mint más az ő korában. Egy összetört szívű gyerek, aki hosszú hetek kitartó munkája után volt csak képes egyedül aludni a szobájában, nyugodtan, anélkül, hogy az apja után sírna, aki egyetlen szó nélkül elhagyta. Egy fiú, akinek a szívbe reggel újból gyökeret fog verni a remény, hogy talán még lehet olyan minden, mint régen, mikor hárman boldogok voltunk, mikor minden jó volt és szép.

És egy nő, egy anya, aki már elsírta minden könnyét, aki a pokol legmélyebb bugyrát is megjárta, aki az életét is feláldozná azért, hogy a fiát boldognak lássa, hogy soha többé ne érje fájdalom, hogy az élete csak szép és jó legyen. Egy nő, akinek a szíve többször tört darabokra, most pedig csak egy vékonyka fonál tartja összekötve, hogy újból szét ne essen. Egy vékony fonál, ami összetartja a pontosan egymáshoz illesztett darabokat, de összeforrasztani nem tudja.

Mert a kis fonál gyenge.

Tünékeny.

Nincs meg benne az a forróság, ami egy unikornis szőrben megvan. Egy szőrben, ami látszólag rideg, akár a jég, de ha megfogják, felmelegíti mindened, boldoggá tesz… és a kis darabokból egyetlen nagyot hoz létre… Ugyanakkor megvan az a hatalma is, hogy a kis darabokat felaprítsa akár porszemekké is. Erre pedig nem volt szükségem.

A mellettem fekvő férfire néztem és eszembe jutott egy sok-sok évvel ezelőtti kép, ahogy a szintén fekete selyemtakaró ugyanígy, két embert melegít. Egy nőt, aki azóta semmit sem változott és egy férfit, aki a mostani erős testalkatú, szinte tökéletes testű férfi tökéletes ellentéte. A haja nem vörös volt, hanem fekete; a bőre nem barna, hanem sápadt, akár a legszebb márvány; a szemei nem barnák, hanem éjfeketék... A test pedig vékony, mégis szikár és erőt sugárzó.

Két, teljesen tökéletes férfi, akikben semmi közös sincs, csak én. Az egyiknek volt felesége, a másiknak jelenlegi. Az egyiket szerettem, szívem minden szerelmével és szeretetével, amit csak a fiam mellett tudtam adni. A másikat szeretem és felnézek rá, de szívből, szerelemmel szeretni nem vagyok képes. Ő csak egy menedék, az utolsó dolog, amibe kapaszkodhatok, mielőtt elsüllyedek a feneketlen óceánba.

Iszonyúan fájt.

Fájt, mert nem voltam képes többet adni a testemnél és egy gyenge, szerelem-utánzatnál, holott ez a férfi sokkal többet érdemelne, mint a másik. Boldog családod, sok gyereket, szerető feleséget, igazi szerelmet… Amit talán sosem leszek képes megadni neki. Soha, amíg nem tudom meg az okot, amiért a másik elhagyott, amíg nem hal ki belőlem teljesen az iránta érzett szerelem. Addig nem tudok mást adni, csak illúziókat, megtévesztve mindenkit, megpróbálva magamat is becsapni, míg végül semmim sem fog maradni. Mert előbb vagy utóbb meg kell fizetnem minden bűnömért, minden apró hibáért, amit valaha elkövettem, minden hazugságért, amit valaha kiejtettem a számon. Mindenért.


***



Hajnalok hajnalán, mikor már nem bírtam ágyban maradni a kínzó gondolatokkal, egyenesen lementem a konyhába, hogy igyak egy bögre kávét. Hiszen nem kell mindenkinek tudnia, hogy nem vagyok a legjobban. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor Harryt is lent találtam.

- Jó reggelt - köszönt félálomban.

- Jó reggelt?! - csuktam be magam mögött az ajtót, cseppet sem nyugodtan. Az előző napi feszültség elemi erővel tört a felszínre, amit akkor sem tudtam volna megállítani, ha akarok. És nem akartam. - Ennyit bírsz mondani azok után, hogy te végig tudtad, hol van Piton? Nocsak… Azt hittem, a híres Harry Potternek sokkal többre fogja futni, mint egy sima köszönés.

- Megértem, hogy dühös vagy, de nem beszélhetnénk meg nyugodtan? - dőlt hátra a székben teljes nyugalommal.

- Ugye csak viccelsz?! Remust még megértem, miért nem szólt egy szót sem, nem is erőltettem, mert nem akartam, hogy meghaljon a Megszeghetetlen Eskü miatt, de te… te egészen más lapra tartozol, Mr Mindentudó Potter! Most pedig halljam, mi a fenéért nem voltál szólni nekem?

- Ugye tudod, hogy mi az a Fidelius-bűbáj?

- Persze, hogy tudom!

- Én vagyok Perselus titokgazdája és külön megkért, hogy neked ne mondjak semmit.

- Ezt értsem úgy, hogy nem akart látni?

- Pontosan.

- És mégis miért?

- Valamit magyarázott arról az estéről, hogy ti összevesztetek… de nem tudom pontosan. Részeg volt, mikor beszéltem vele.

Össze kellett szorítanom a szám, hogy ne mondjak semmi sértőt. Szóval az alkoholba menekült. De miért? Mit mondtam? Mit tettem azon az estén? Hiszen olyan szépnek tűnt minden! Jó, igaz, hogy nehezen adtam meg magam, de utána látszólag minden rendben volt. Szerettük egymást… A csókja sem azt mutatta, hogy megbántottam vagy megsértődött…

- Azt hiszem, azóta is rendszeresen iszik - eszméltem a hangjára, mire felhorkantam.

- Akkor legalább tudom már, hogy miért nem volt képes megvédeni magát hat halálfalóval szemben, ami máskor gyerekjáték volt neki. Ennyivel is előrébb vagyok - gúnyolódtam.

- Meg kellene értened őt.

Homlokráncolva figyelte, ahogy megjelent egy keserű mosoly az arcomon.

- Hogyan, mikor még azt sem tudom, hogy mit tettem azon ez estén, amikor elment? Nem ittam egy kortyot sem, teljesen józan voltam, mégsem vagyok képes emlékezni arra, mi rosszat mondtam vagy tettem, pedig annak az éjszakának minden egyes másodpercére emlékszek, érted? Így hogy tudnám megérteni?

- Hát akkor beszélj vele!

- Persze, ha hallgatóságot akarok, majd beegyek hozzá, ugyanis jelen pillanatban nem hiszem, hogy magánál lenne, tekintettel a súlyos sérüléseire.

- Akkor beszélj vele, ha jobban lesz - rántotta meg a vállát.

- Persze, te könnyen el tudod intézni az egészet egy vállrándítással, de én nem. Neked fogalmad sincs, milyen nehéz egy csalódott gyerekkel zöld ágra vergődni, azok után, hogy az apja elhagyta. Nem értheted, milyen fájdalmas egy anyának azt látni, ahogy a fia szenved. Nőjél már fel, Harry.

Hangosan csapódott mögöttem az ajtó, majd ijedten léptem vissza egy lépést, ahogy megfordulva szembe találtam magam Nickkel.

- Szia - motyogta álmosan, kócos fejjel, mire akaratlanul is elszállt minden dühöm és boldog mosollyal az arcomon kaptam a karomba.

- Szia neked is - nyomtam puszit az arcára. - Hogy aludtál?

- Elmegy - hajtotta a fejét a vállamra. - Mi volt az a nagy zaj? Felébredtem miatta.

- El kellett mennünk, hogy segítsünk valakinek.

- De ugye mindenki jól van?

- Persze, kicsim. Mondd… hiányzik még apa?

Éreztem, ahogy a két kar ölelése még szorosabb lesz és azonnal megbántam a kérdést. Viszont meg kellett kérdeznem. Perselus lábadozása elég hosszú lesz és előbb vagy utóbb, de Nick mindenképp megtudta volna. Ráadásul megérdemli, hogy lássa őt, hogy kérdőre vonja, miért tette azt, amit. Joga van hozzá.

- Igen.

- Nemsokára találkozhatsz vele, ígérem.

- Ő is látni szeretne? De akkor minek ment el?

- Majd ő megmagyarázza, Nick. Egy kis ideig bírd még ki kérdések nélkül, rendben?

- Jó.

- Éhes vagy?

- Mint a farkas! Csinálsz palacsintát?

A hirtelen jött érdeklődés után tisztán éreztem, mennyire szeretné kerülni a Perselus-témát, így tiszteletben tartottam a néma kérést.

- Persze, kicsim - azzal visszafordultam, hogy újból szembenézzek a faképnél hagyott Harryvel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.