Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Semmi sem az, aminek látszik

2008.02.27

- Jó reggelt, nagyfiú - mosolyodott el Potterék egyetlen szem fia, mikor beléptünk.

- 'Reggelt - ásított Nick, majd lecsúszott a karomból és leült az egyik székre.

Közben komótosan a szekrényhez siettem, és egy tálat lebegtettem fiam elé.

- Milyen palacsintát kérsz?

- Lekvárosat.

Nick alig bírta visszafogni a nevetését, miközben a szemem Harryre villantottam.

- Nem tőled kérdeztem.

- Jól van, egy próbát megért, nem?

- Kakaósat.

Néma csendben készítettem el a reggelit, majd a gyerek tányérjára tettem a palacsintákat, amit megtoldottam még egy pohártöklével. Szinte úgy esett neki a reggelinek, mint aki nem is evett napok óta, bár tudtam, hogy az egész csak az energia túltengése miatt van, ami miatt a nap majdnem huszonnégy órájában elfoglalja magát, futkos, tanul vagy valami, aztán este szinte úgy esik be az ágyba. Mosolyogva figyeltem, ahogy falja a palacsintát, szinte összemaszatolva magát, de azonnal elkomolyodtam, amint a másik, szinte teljesen üres tekintetét megpillantottam.

- Baj van? - kérdeztem meg óvatosan.

- Aggódom Gin miatt - sóhajtotta, megdörzsölve a homlokát. - Teljesen kikészíti ez a terhesség, de engem is. Egész este neki futkároztam, hogy legyen mit ennie, miután megjöttünk, hajnalban meg arra ébresztett, hogy ha valami baja lesz a babának, azt nem fogja túlélni. Alig voltam képes megnyugtatni.

- Ne vedd a szívedre, ez teljesen normális! Három-négy hét múlva elmúlik, aztán segíthetsz neki a vécére rohangálni, mikor hányingere van.

Halkan felnyögött.

- Remek!

- Látszik, hogy ez az első gyereketek lesz - nevettem el magam a kétségbeesett arckifejezés láttán. - Pont olyan vagy, mint amilyen Perselus volt.

Szinte megfagyott a levegő. Mindketten aggódva néztünk a mellettem ülő fiúra, miközben legszívesebben a falba vertem volna a fejem, amiért állandóan hülyeségeket beszélek. Nem csoda, ha Charlie is féltékeny. Vajon hányszor tettem ilyen megjegyzést előtte? Hányszor hangoztattam azt, mennyire összetartoztunk régen? Hányszor kellett elviselnie? Figyeltem a villát markoló, elfehéredett ujjakat és megszakadt szinte a szívem.

Hiszen állandóan ezt játsszuk! Ez a se veled, se nélküled… Vele már nem lenne semmi sem ugyanolyan, mint az elején; nélküle viszont üres lenne minden. Kit utálnék? Kit átkoznék? Nem lenne senki, akire rá tudnám fogni a fájdalmas gondolatokat. Nem lenne senki, akit próbálnék kiverni a fejemből és a szívemből. És nem lenne senki, aki fájdalmat okozna Nicknek…

- Mit szólnál, ha ma délután eljönnél a Minisztériumba velem? Megnézhetnéd, hogyan dolgoznak az aurorok - vetette fel hirtelen Harry, mire Nick felkapta a fejét.

- Ginny nem fog megharagudni, ha itt hagyod? - néztem a könyörgő fiúról a gondolkodó férfire.

- Nem hiszem. De örülnék, ha beszélnél vele és megnyugtatnád, hogy nem lesz semmi baj, különben még a szülés előtt ki fogok készülni, attól félek. Megtennéd?

- Persze.

- Akkor mehetek? - rángatta meg a kezem Nick.

- Mehetsz, de előtte, sipirc fel a szobádba és öltözz fel - mosolyogtam rá.

- Remek! - kiáltott fel boldogan, pár másodperccel később pedig döngve csukódott be mögötte az ajtó.


***



Ginny tényleg nem volt a legjobb hangulatban. Szinte félpercenként sírógörcsöt kapott, amiért Harry el mert menni a Minisztériumba dolgozni, később pedig azért tört ki belőle a zokogás, mert aggódott, hogy vajon a baba egészséges lesz-e, holott a gyógyítók már minden létező és ismert vizsgálattal megállapították, hogy a kicsi teljesen egészséges, semmi baja nincs.

Azonban Ginny csak egy volt azok közül, az úgymond problémák közül, amik a nap folyamán előkerültek.

Charlie szinte árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat, én pedig nem voltam még arra sem képes, hogy bármi bíztatót mondjak neki. Egyszerűen csak tűrtem a figyelmet.

Molly szinte ugyanez a kategória volt, hogy Remus is. Mindannyian azt figyelték, vajon mi lesz most, hogy Perselus ismét a házban van.

Nick pedig örült, míg Harry "szórakoztatta" még este is, miután megjöttek a Minisztériumból.

És én mit tettem?

Gondolkodtam és próbáltam helyrerakni az érzéseimet, mert bármennyire is úgy tűnt kívülről, hogy minden rendben van, be kellett ismernem, hogy nem utálom Pitont, hanem aggódok érte. És ez nem csak Nick miatt volt, nem azért, mert féltettem, hogy elveszíti az apját. Az erősérzelmek, amik régen minket összekötöttek, már nem léteztek, de a felszín alatt ott volt a parázs, ami bármelyik pillanatban újból lángra kaphatott, hogy egy hatalmas tűz kerekedjen, ami felemészt mindent maga körül. Tudtam, elég lenne egyetlen szó, egy bensőséges érintés, egy felidézett emlékkép a társaságában és menthetetlenül újból a hatása alá kerültem volna. Ezt pedig nem akartam.

Boldog akartam lenni, szeretni Charlie-t és felnevelni Nicket. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez nem volt túl nagy kérdés. Hittem, hogy megérdemlem, ahogy a többiek is.

És ebben a hitben semmi nem ingathatott meg.

Egészen két napig még…


***



- Rose, keresnek - jelent meg Remus a könyvtárban, mire sóhajtva letettem a könyvet, ami épp a kezemben volt.

- Majd később, most…

- Aurora az.

Testvérem nevét meghallva boldogan elmosolyodtam, majd felpattantam minden további beszéd nélkül. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, Remus kezébe nyomtam a könyvet.

- Te folytatod az oktatást, te bájitalzseni - vigyorogtam, majd lerobogtam a lépcsőn.

Talán sosem örültem még annyira a testvéremnek, mint abban a pillanatban. Talán? Biztos. Olyan hévvel öleltem meg, hogy ha nem állt volna olyan biztos lábakon, eldőltünk volna.

- Azt ne mondd, hogy ennyire örülsz nekem - nevetett fel.

- Pedig de - vigyorogtam. - Mi szél hozott? Azt hittem, csak holnap jössz.

- Akadt egy kis probléma a ház átrendezése közben - fintorodott el. - Nem sikerül pár varázslat és nem értem, mi a baj, mikor máskor könnyen megy. Gondoltam, megkérdezem, nincs-e egy kis szabadidőd, amit rám tudnál áldozni. Igazán jó lenne, ha tudnál segíteni.

- Mikor?

- Ha nem lenne baj, ma. Hét végén el kell utaznom, tudod, Minerva elküldött.

- Öhm… rendben. Szólok Charlie-nak, aztán indulhatunk.

- Remek - mosolyodott el, miközben már nyitottam az ajtót és szó szerint Charlie-ba botlottam.

- Szia, Aur - mosolyodott el ő is, miközben épp azon ügyködött, nehogy elhasaljunk.

- Szia, sógor. Ugye nem zavar, ha a nejed elrabolom egy kis időre? Szükségem van a húgom zseniális varázserejére, hogy össze tudjam rakni a lakást.

- Persze, hogy nem zavar - legyintett. - Addig vigyázok Nickre.

- Remek! Imádlak - nyomtam csókot a döbbent férfi szájára, majd megragadva a testvér kezét, szó szerint kivonszoltam az előtérbe, ahol magunkra rángatva a talárokat egyből kiléptünk a csípős levegőjű utcára. - Végre - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Ki vele, mi a baj - karolt belém Aur, elindulva a közeli hoppanálási pont felé.

- Perselus.

- He?!

- He, bezony. Nálunk van, épp lábadozik, bár eléggé súlyosak a sérülései, így még nem tért magához. Bár, nem lennék a helyében, mert amint kinyitja a szemét, esküszöm, úgy megátkozom, hogy még Nick sem fogja megismerni. Nehogy azt higgye, nem fog büntetést kapni, amiért minden szó nélkül lelépett. Nem ettem mérget.

- Na, igen - morogta.

Rövid, alig öt perces gyaloglás után elértük a pontot, majd egymásba karolva hoppanáltunk. Valami azonban nem volt rendben. Láttam magam előtt a célt, a másodperc tört része alatt azonban, mintha valami megváltozott. Egyetlen, aprócska remegés a gyomromban. Nem is tévedtem. A hely, ahová megérkeztünk, közel sem volt az a kis város, ahol Aurora új háza van. Egy hatalmas szikla tetején álltunk, a tengerparton, miközben a hullámok vadul ostromolták a meredek falat, aminek a tetején épp voltunk.

- Hogy kerültünk ide? - fordultam Aur felé meglepetten, majd mielőtt bármi továbbit mondhattam volna, a pálcám kirepült a zsebemből, egyenesen az ő kezébe. - Aur…?

- Ccc… Okosabbnak hittelek Weasley…

- Rookwood? - suttogtam döbbenten. - De… az nem lehet…

- Kicsi szívem, sok mindent nem tudsz még a Sötét Nagyúr új erejéről - jelent meg a már jól ismert, férfiarcon egy sátáni mosoly. - De nemsokára ízelítőt fogsz kapni. Nagyon hamar.

- Az istenért, mit akartok még tőlem?! - csattantam fel.

A következő másodpercben már az ajkamba harapva térdeltem a nedves füvön, vonagló testtel a néma Cruciotól.

- Velem ne ordíts, te sárvérű!

- Mit akartok tőlem?

Dacosan felszegett állal, büszkén felvetett fejjel térdeltem a kínzóm előtt, miközben az agyam lázasan dolgozott valami terven, hogyan tudnék innen elmenekülni.

- Mit? Hát még mindig nem jöttél rá, mi az, amit az apád ellopott a Nagyúrtól?... Ezek szerint nem - tette hozzá, látva az értetlen kifejezést az arcomon. - Semmi baj, végül is. Lesz majd időd arra, hogy gondolkodj. Addig is, jelenésed van.

Durván ragadta meg a karom, majd a következő pillanatban újból a régi, dohos kis helyiségben találtam magam. Briliáns volt a terv, hiszen ki hitt volna, hogy egy halálfaló képes ugyanoda visszatérni…?


***



Talán percek el a megérkezésem óta, mikor elfoglalva helyem a túlságosan is ismert sarokban, a falnak vetett háttal leültem. Reszkettem, egész testemben, de nem a hideg volt az igazi oka, hanem az, hogy féltem. Rettenetesen megijedtem, hogy újból csapdába estem. Az előző találkozások Voldemorttal mindig szerencsések voltak, mert jött vagy Harry vagy Perselus és megmentettek. Most azonban nem számíthattam senkire. Valószínűleg, hogy csak napok után fog feltűnni nekik, hogy Aur és én eltűntünk, hogy nem vagyunk a háznál. Arra pedig már nagy valószínűséggel késő lesz.

Teljesen magamra maradtam a makacsságom miatt és nem fogom látni a fiam soha többé.

Hát ez az, amit megérdemlek. Egyedül kuporogni egy ilyen helyre zárva, csak azért, mert egyszer, egyetlen egyszer az életben olyan döntést hoztam, ami tulajdonképpen nem is rajtam múlt. Mert én tehetek-e rólam, hogy a sebzett szívem felfedezett valami megfoghatatlant Perseluséban? Én tehetek róla, hogy pont nekem mutatta meg azt az oldalát, amit senki másnak sem? Én tehetek róla, hogy beleszerettem?

Nem.

Az egész a szívem hibája, amin mindenki úgy gázolt át az életben, mintha lábtörlő volna. Beletiportak, tönkretették.

Már sosem fogom megérteni, miért van ez az egész. Rookwood azt mondta, gondolkodjak. De mégis min? Mi az az átkozott információ, ami annyira fontos, hogy képesek ilyen szoros megfigyelés alatt tartani? Mi az, amiért el kellene árulnom a fiamat, az egyetlen hímnemű lényt, aki sosem okozott nekem csalódást, aki sosem csapott be és aki feltétel nélkül szeret? Abban az egy dologban voltam biztos, hogy nyilván veszélyezteti Voldemort hatalmát. Talán egy bájital receptje? Vagy egy varázslat leírása? Esetleg egy terv, egy hely, ahol bujkál? És apa ezt honnét tudta?

Talán… apa is halálfaló volt?


***



Órákkal később nyílt az ajtó, én pedig rettegve néztem fel Rookwoodra.

- Gyere cica, a Nagyúr látni akar!

Némán, szó nélkül álltam fel, ő pedig szó szerint kilökött az ajtón és maga előtt vezetve navigált végig a hosszú folyosókon. Annyira ismerős volt a hely, de nem tudtam hová tenni, így megnyugtattam magam azzal, hogy biztosan csak akkor láttam, amikor félig eszméletlenül legutóbb kihoztak innen. Azonban, ahogy egyre jobban távolodtunk kényelmes lakosztályomtól, egyre inkább éreztem azt a hihetetlen mágiát, ami a közelben volt. Ami nyilvánvalóan Voldemorté volt. Félelmetes volt érezni, hogy az idegen mágia ereje szinte átjárja minden porcikámat. Ismerős volt, túlságosan is, holott jól tudtam, mikor legutoljára találkoztunk, akkor is ilyen ereje volt. Többször erősebb volt, mint mikor Harry végzett vele.

A gondolataim közül a hátamat meglökő férfi rángatott ki.

- Befelé!

Lassan, félve nyomtam le a kilincset, de a bent fogadó látványtól még megmozdulni sem tudtam. A falak, a bútorok, minden fekete volt, kivéve egyetlen zöld fotelt a szoba kellős közepén, ami egy hosszú, végtelennek ható asztal egyik végén volt. A helyiség a maga egyszínűségével meglehetősen komornak hatott, de talán a legrosszabb a zöld fotelban ülő férfi tekintete volt. A vörös, szűk pupillájú, hüllőszerű szemekből olyan ridegség áradt, amit még soha nem láttam. Megborzongtam tőle. Aztán valami megmozdult, én pedig azonnal a férfi jobb kezére kaptam a tekintetem. A hosszú, természetellenesen vékony, póklábszerű ujjak egy hatalmas kígyó fejét simogatták, az állat pedig, akár egy macska, úgy bújt a gazdájához. Csak nem dorombolt.

- Nagini - hebegtem teljesen összezavarodva. - De ő… ez… nem értem.

- Ülj le, Rose - intett kimérten egy székre a bal oldalán, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, Rookwood egyszerűen a székhez vonszolt és lelökött rá. - Elmehetsz!

- Igenis, Nagyúr - hajolt meg szinte alázatosan a monstrum, majd óvatosan kihátrált a hatalmas teremből.

Halkan kattant az ajtó zárja.

- Nos, örülök, hogy újból a vendégszeretetemet élvezed - húzódott rideg mosolyra az ajka.

- Nem, mintha önként tettem volna. Úgy emlékszem, Algernon elrabolt.

- Merész vagy ahhoz képest, amit a múltkor elszenvedtél - törte meg végül a csendet. - Ezt becsülöm benned.

- Igazán? Csak az a kár, hogy én nem tudok örülni annak, hogy itt vagyok, amikor lehetnék a fiammal is - sziszegte, egyre jobban dühbe gurulva.

- Igen, persze, az anyai szeretet! - köpte olyan gúnnyal és undorral a szavakat, amilyen hangot még soha nem hallottam addig. Valami belül pedig arra intett, hogy legyek figyelmesebb és óvatosabb, mint általában, mert a forrófejűségem itt semmi jót nem hozhat nekem. - Volt szerencsém már hozzá, de a mai napid nem értem, mi mozgatja ezt a szülői szeretetet az emberekben.

- Talán azért, mert nincs gyereked?

- Talán - hagyta rám, majd felállt.

Néma csend telepedett a helyiségre, miközben próbáltam megérteni, mi az, amit mondani akar. Az egész beszélgetés olyan irányba terelődött, ami meglepő volt, Voldemorthoz képes pedig szokatlan. Teljesen összezavart, holott eddig sem volt semmi sem világos.

- Miért vagyok itt ismét? - tettem fel végül az engem nagyon is foglalkoztató kérdést, megtörve a csendet, mire újból az a rémisztő mosoly jelent meg az arcán.

- Lám, lám. Mennyire érdekel téged a dolog. A múltkor nem mutattál ekkora érdeklődést.

- Mivel Rookwood félig megölt, ha akartam volna, sem tudtam volna érdeklődni semmiről sem.

- Néha túlveti a sulykot, de örültem neki, bevallom. Már csak Perselus és Potter arckifejezéséért is megérte az egész. Visszatérve azonban a kérdésedhez, az ok ugyanaz, mint a múltkor. Ugyanaz, mint ami Averyt is hajtotta annak idején.

Zavartan néztem rá. Avery? Már megint ő? Az információ miatt van az egész, tudom, de mégis volt valami az egészben, ami nem hagyott beletörődni egy ennyire egyszerű magyarázatba. Talán a makacsságom. Talán.

- Látom, kezded sejteni a dolgokat - nevetett fel az arckifejezésem láttán. - Látom, van eszed.

- Ezek szerint tényleg semmi nem az, aminek látszik - mormoltam.

- Ezt már rég meg kellett volna jegyezned, Rose. Már az első alkalommal, amikor Avery kiléte lelepleződött, tudnod kellett volna, hogy semmi sem az, aminek látszik. Egész sor kellemetlenségtől megkímélted volna magad és a drága családodat. Sosem tudsz mindenre számítani.

- Akkor mégis miért vagyok itt? Mi a fenéért kellett éveken át menekülnöm?

- Az információ kell nekem, Weasley! - csattant fel türelmét vesztve, én pedig próbáltam olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudtam. Beleremegtem a testéből hirtelen kiáramló mágialöketbe, nem beszélve a dühtől szinte égő, szikrázó vörös szemektől. Tudtam azonnal, hogy valamivel túl messzire mentem. Magamat is megleptem, hogy ebben a helyzetben mennyire tisztán tudok gondolkodni, holott máskor még egy árva gondolatom sem lett volna, nemhogy bátorságom ahhoz, hogy felidegesítsem minden idők leggonoszabb és legkegyetlenebb feketemágusát. - Az információ, amit a fiadnak adtál át a születése pillanatában! Az, amit az apád lopott el tőlem, semmi más nem kell.

- Miért olyan fontos az a dolog? És mi az egyáltalán? - kérdeztem pimaszul.

- Azzal ne foglalkozz! Idővel megtudod, és előkelő páholyból fogod megfigyelni, mennyire működik tökéletesen a tervem.

- Remélem, tudod, hogy sosem fogom elárulni a családom - néztem a hüllőszemekbe elszántan.

- Persze, hogy tudom - fuvolázta mézédes hangon. - Ahogy arra is rájöttem, hogy a testi kínzás nálad nem segít, ahogy a dementorok sem, ezt a múltkoriak bizonyítják. Igen, dementorok - bólintott, mikor észrevette, hogy megemeltem a szemöldököm. - A szobád ajtaja előtt őrködtek, azért nem volt semmi olyan emléked, amiből erőt meríthettél volna. Azonban, mint később kiderült, ellenállóbb vagy a dementorokkal szemben, mint azt hittem. Kellemetlen beismernem, de lebecsültelek. Most azonban más a helyzet, kétszer nem fogok ugyanabba a hibába esni. Kitaláltam egy sokkal kedvesebb és hatásosabb módszert arra, hogy megtörjelek.

- Előbb halok meg, minthogy feladjam a családom bármelyik tagját!

- Majd meglátjuk - bólintott. - Rookwood!

- Igen, Nagyúr? - nyílt azonnal az ajtó.

- Kísérd a hölgyet vissza a szobájába és ügyelj rá, hogy legyen állandóan valaki az ajtaja előtt. Remélem, az átalakításokat McNair elvégezte.

- Természetesen, Uram - hajtotta meg magát. - Személyesen siettettem meg a munkálatokat.

- Remek. Akkor, itt az ideje egy ideiglenes búcsúnak - villantotta rám ismét a fogait. - Pihend ki magad, amíg teheted, mert holnap megkezdődik a mulatság. Majd meglátjuk, meddig bírod. Vidd innen!

A két kéz újból megragadott, majd visszavezetett a hosszú, hihetetlenül sok folyosón át a szobámig és régi jó szokásához híven belökött rajta. Ha a "trónterem", ahol Voldemort fogadott meglepett, ez most még jobban megdöbbentett. A szoba már nem az a koszos lyuk volt, amit otthagytam: a falakat sötétzöld kárpit borította, mindenhol zöld volt minden, a bútorok, a fényt szolgáltató gyertyák, a kissé poros szőnyegek… Minden.

Rajtam pedig egyre inkább kezdett elhatalmasodni az az aggasztó gondolat, hogy itt igenis nincs rendben semmi, még akkor is, ha elraboltak, ami már magától értetődően nem természetes dolog.


***



Nem mondhatni, hogy sokat aludtam az éjszaka, de szerintem érthető is volt: egy halálfalókkal és Voldemorttal teli épületben, ahol ilyen kényelmes szobát alakítanak egy fogoly tiszteletére, lehet annyira aggasztó, hogy a gondolat nem hagyja nyugton az embert. Amíg ébren voltam, az éjszaka szinte minden percében arra vártam, hogy valaki rám nyisson és megpróbáljon eltenni láb alól, azonban mikor ez nem történt meg, gondolkodni kezdtem.

De akárhogyan is kombinálgattam, nem sikerült rájönnöm semmire.

Mondani sem kell, mikor reggel az ágy melletti kis szekrényen megtaláltam a reggelim, nem lepődtem már meg, de az első gondolat, ami az agyamon átfutott az volt, hogy mi van, ha meg akarnak mérgezni. Rövid, pár másodperces gondolkodás után elvetettem az ötletet és gond nélkül megettem a pirítóst. Hiszen minek akarna megölni, ha szüksége van rám ahhoz, hogy eláruljam neki, hol van Nick.

Nem is kellett sokat várnom arra, hogy megjelenjen egy halálfaló - a szokástól eltérően azonban ezúttal nem Rookwood volt a "látogató", hanem McNair.

- Kifelé! - nyitotta ki az ajtót. - A Sötét Nagyúr már vár.

Észrevétlenül sóhajtva, tele baljóslatú gondolatokkal indultam el a már ismert, de nem megjegyzett útvonalon. Ahogy előző nap, most sem volt senki a folyosón, csak mi ketten sétálgattunk, teljes nyugalomban, lépteinket pedig visszhangozva verték vissza a falak. Átfutott az agyamon, hogy pontosan olyan, mint a Szellemszállás, csak előkelőbb kiadásban, amin nem is volt mit csodálkozni, hiszen ha már aranyvérűnek képzeli magát, ahelyett, hogy beismerné a származását a csatlósainak, akkor valamit fel is kell mutatni azzal kapcsolatban. Erre pedig tökéletesen megfelelt ez a ház vagy mi a csoda.

Aztán eszembe jutott a Grimmauld tér, a maga sötét, de mégis otthonos folyosóival és zugaival, a szívembe pedig belemart a fájdalom. Hiányzott Nick, aki minden nap színt vitt az életembe és próbált jobb kedvre deríteni, ha látta, hogy nem vagyok a legjobb hangulatomban. Ezúttal pedig nem lehettem biztos abban, hogy viszontláthatom őt.

- Látom, megfogadtad a tanácsom - találtam magam szembe hirtelen Voldemorttal, én pedig majdnem hátraugrottam ijedtemben. Észre sem vettem, mikor értünk a terembe és McNair mikor lökött be az ajtón. - Most pedig, kezdjük…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.