Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Utazás a merengőbnen

2008.02.27

- Most pedig, kezdjük…

Félelemmel telve, de büszkén felszegett állal néztem, ahogy Voldemort a semmiből egy túlságosan is ismerős kőedényt varázsol elő. Már megint egy merengő.

- Mit jelent ez? - néztem az asztalon álló tálról a velem szemben álló férfira. - Minek ez?

- Mint mondtam tegnap, semmi sem az, aminek látszik. Ez a te életedre különösen igaz. Meg kell tudnod egy-két dolgot ahhoz, hogy rájöjj, a te érdeked is az, hogy eláruld, hol van a fiad.

- Sosem fogom neked elárulni, hogy hol van - sziszegtem.

- Majd meglátjuk - villantott felém egy mosolyt.

Némán figyeltem, hogyan választja el a halántékától az ezüstösen fénylő emlékszálat, majd beleejti a merengőbe. Az emlék örvény módjára pörögni és keringeni kezdett, majd meghatározhatatlan állapotban és formában megállt. Felnéztem az előttem álló férfira, aki azonnal intett a fejével.
Egyetlen másodpercig haboztam, majd arra jutva, hogy egy emlékbe nem lehet belehalni, egyszerűen vállat vontam és elmerültem a kőedényben…


 

 

Egyszerű, rendezett londoni utcán találtam magam, majd az egyik ház árnyékában megpillantottam egy fekete taláros alakot. Gondolkodás nélkül indultam meg felé, de alig félúton megtorpantam: nem Voldemort volt az, hanem Perselus. A lábam automatikusan vitt a férfi után, de gondolataimban teljesen máshol jártam. Tekintetemmel végigpásztáztam a fiatal férfit. Jóval fiatalabb volt, mint akit utoljára láttam, valamivel több, mint húsz éves lehetett, vagyis már a Jegy ott volt a karján. Az arcán nem voltak ott azok a ráncok, amik a kor előrehaladtával markánsabbá tette az arcát, így csak egy egyszerű, hétköznapi fiatalnak nézett ki, kisfiús arccal. Szinte ugyanúgy nézett ki, ahogy a másik emlékben, mikor Lilyvel volt együtt, mégis… Volt valami zavaró az egészben.

Nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek általában látszani szokott. Sokkal inkább idegesnek tűnt, a levegő szinte vibrált körülötte a feszültségtől, még így az emlékképen át is, mégis izgatottnak és boldognak tűnt. Meg kellett szaporáznom a lépteimet, mikor az egyik sarkon befordulva eltűnt a szemem elől, de alig pár lépés után utolértem, mikor megtorpant.

Kissé romos, de viszonylag nagy kerttel rendelkező, átlagos családi ház előtt álltunk. Furcsán szorongó arckifejezéssel indult meg az ajtó felé, majd elérve azt, valamit motyogott.

Az ajtó kitárult.

Bent teljes volt a sötétség, a nappali felől viszont hangok hallatszottak. Az emlékbeli Perselus megindult a hangok irányába, én pedig követtem ismét.

- Perselus! - csattant egy túlságosan is ismerős férfihang, amint a fiatal belépett a nappaliba.

Meg kellett kapaszkodnom a felismeréstől, ami az ismerős szempár láttán belém hasított. Persze, hogy megmutatja az emléket! Hiszen ez a mi házunk! A meglepett férfi nem más, mint az apám, a mellette álló, rémült tekintetű nő pedig nem más, mint anyám. Halványan felrémlett előttem egy emlékkép, egy idő és tér nélküli helyről, egy mosolyról és egy felvilágosításról, de még idő sem volt arra, hogy a gondolat megfogalmazódjon bennem, a fiatal Piton máris megszólalt, igazolva a sejtésem.

- Watson - biccentett kimérten.

- Nem hittem volna, hogy téged küld - jegyezte meg anya halkan.

- Nem tehetek róla - rántotta meg olyan jellegzetes módon a vállát. - Hiba volt, amit tett, Lucas. A Sötét Nagyurat meglopni nem volt okos dolog.

- Tévedsz - mosolyodott el apám. - A lehető legokosabb és legjobb dolog volt, amit azóta tettem, mióta beálltam a hívei közé. Hála Dumbledore-nak, már mindent tisztán látok, hogy mennyi hibát is követtem el.

- Maga bolond - emelte meg a pálcáját, mire anyám megfogta apa kezét.

- Lehet, de nem adom magam könnyen.

- Stupor!

- Prote…

- Avada Kedavra!

Vakító, zöld fény, majd apám anyám karjába dől szelíden, akár egy pihekönnyű lepel, amit elfújt a szél. A szemei üvegesen meredtek a semmibe.

Éreztem, ahogy a mellkasomra egyre nagyobb nyomás nehezedik a látottaktól. Alvégre nem minden nap látja az ember, hogyan haltak meg a szülei évekkel ezelőtt. Figyeltem anyám sápadt, könnyáztatta arcát, ahogy rázza a néma zokogás és abban a percben mérhetetlen gyűlöletet éreztem. Ez nem is lett volna meglepő az adott helyzetben, azonban a gyűlölt személy nem a gyászoló nő előtt ridegen álldogáló férfi volt, hanem a másik, aki a merengőn kívül vár, hogy megtörjek. Jobban gyűlöltem, mint eddig bárkit. Ugyanakkor úgy éreztem, megfulladok a felismeréstől, hogy apám is a halálfalók táborát gazdagította régebben…

- Várj! - suttogta anya rekedten, mikor az emlék férfi újból emelte volna a pálcáját. Óvatosan, puhán lezárta a karjai közt fekvő férfi szemeit, majd összekulcsolta az ujjaikat és fájdalmasan elszánt arccal fúrta a tekintetét a fölé tornyosulóéba. - Gyorsan végezz.

Az utolsó pillanatban még minden erejével magához szorította a szeretett férfi testét, aztán újabb két szó, újabb villanás és egymás karjában feküdtek. Aztán meghallottam azt, amit mindkettőnk életét megváltoztatta.

Valahol, az egyik emeleti szobában gyereksírás harsant.

Perselus arca megvonaglott a döbbenettől, majd hatalmas léptekkel indult felfelé a lépcsőn, egyesével benyitogatva minden ajtón. Végül, a harmadik ajtó mögött ott volt a kicsi szoba. A fekete taláros férfi megtorpant, ahogy meglátta a kicsi ágyban fekvő gyermeket, én viszont nem törődve vele körbenéztem. A szoba falai rózsaszínre voltak festve, mindenhol játékok, babaholmik, mugli gyerekkönyvek. Tökéletes birodalom egy kicsi gyereknek. Észrevéve, hogy az emlék Perselus még mindig ott áll az ajtóban, földbe gyökerezett lábbal, beljebb mentem és a kiságy fölé hajoltam.

Furcsa érzés, ha az ember tudja, hogy önmagát látja, alig pár hónapos csecsemőként.

Aztán lépteket hallottam, pillanatokkal később pedig egykori férjem mellettem volt már és a karjába vette az emlékbeli énemet. Kétségbeesetten ringatott, próbálva megnyugtatni, majd mikor ez hosszú idő után sem ment neki, felkapta a legközelebbi dolgot a kiságyból, ami történetesen a híres plüss sárkény volt, majd a kezembe nyomta. Az apró kezek a játékba kapta, majd a sírós hang is halk hüppögéssé változott lassan. Megnyugodva rakott vissza a kiságyba és sietősen indult is volna kifelé az ajtón, de a küszöbön megtorpant és visszanézett a kiságyra.

Újból megfordult, mígnem rövid álldogálás után, halkan szidva Voldemortot a karjába vett.

- Sajnálom, kicsi - suttogta. - Ha tudtam volna, hogy te itt vagy…

Fájdalmasan harapta el a mondat végét, a szoba pedig sötétedni kezdett, majd örvényleni kezdett. Változott a kép: egy sokkal kisebb, elhagyatottabb házban találtam magam. A sarokban gyerekágy állt, fölé hajolva pedig egy nő próbált úrrá lenni a kétségbeesésén. Fekete szemei idegesen pásztázták hol az ablakot, hol pedig az ajtót, mígnem csengettek. Abban a pillanatban meglódult az ajtó felé, majd a megjelenő, fekete hajú férfi nyakába vetette magát.

- De jó, hogy itt vagy!

- Mit akarsz? - rázta le magáról a férfi a két ölelő kart.

- Gyere be, kérlek, mielőtt meglátnának a szomszédok!

A fekete hajú minden szó nélkül besétált, undorodva tekintve körül az egész lakáson, míg a nő kipillantva az esti sötétségben megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli őket, majd gyorsan becsukta az ajtót.

- Mit akarsz? - ismételte meg a férfi.

- Én… bajban vagyok, Tom. Segítened kell!

- Nem rám tartozik, hogy bajban vagy-e vagy sem és segítenem sem kell, mivel nem vagy senkim.

- A fiad anyja vagyok, a fene essen beléd! - csattant fel hisztérikusan a nő. - Néz meg, ott van a fiad! Nem, ne nézz rám így! Te is tudod, hogy nem érdekelt a… tudod mi!

- És? - vonta fel a szemöldökét a Tomnak nevezett.

- És?! A férjem nemsokára rá fog jönni, hogy a fiú nem az övé!

- Te követtél el hibát, Eileen, hát fizess meg érte!

Döbbenten kapkodtam a tekintetem a nő, a férfi és az alvó gyerek között. Hiszen az lehetetlenség! De… Eileen… hiszen Eileen volt a neve Perselus anyjának! A kétségbeesett gondolatok közül a férfi gondolkodó hangja rángatott ki.

- Hogy hívják?

- Perselus…

Istenem, ne!

- Gondolom, az apja nevét kapta - köpte gúnyosan a szavakat.

- Igen - susogta a nő. - Perselus Tobias Piton.

- Hm… Perselus, mint "harcos a bátrak közül"? *

Bólintás volt a válasz, majd míg én álltam tovább egy helyben, dermedten, Voldemort odament a gyerekágyhoz.

- Ugye segítesz…?

- A te feladatod, hogy felneveld és varázsló legyen belőle - felelte kitérően. - Nem akarom, hogy ahhoz a koszos muglihoz hasonlítson. Ha pedig elég idős lesz, el kell hoznod hozzám, hogy mellém álljon.


Időm sem volt, hogy felkészüljek lelkiekben, a következő pillanatban már Voldemort előtt térdeltem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.