Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Leszakadt béklyók

2008.02.27

Időm sem volt, hogy felkészüljek lelkiekben, a következő pillanatban már Voldemort előtt térdeltem. Minden büszkeségemet összeszedve álltam fel, hogy szembe nézzek a vigyorgó-vicsorgó, vörös szemű hüllővel, miközben olyan láng égett bennem, mint még soha. Ütni akartam addig, amíg bele nem hal, amíg ki nem leheli a lelkét, amíg az utolsó csepp vére el nem hagyja a testét. Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy megtapasztalja, milyen érzés a fájdalom.

Életemben először gyilkolni akartam.

- Látom, megtette a hatását - ült le mosolyogva az egyik székbe. - Mondd csak, milyen érzés megtudni, hogy az apád, aki egész életedben szerettél, egy utolsó gyilkos volt? Milyen érzés tudni, hogy a drága Perselus az egyetlen fiam?

- Dögölj meg! - suttogtam.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy az nem megy. Viszont, neked meg adhatom ezt a kegyet, amint elárulod, hol van a gyerek és az árulók! Ki vele!

- Inkább ölj meg.

- Ne félj, egyszer az is eljön, de még nincs itt az ideje… Crucio!

Térdre rogyva köszöntöttem az ismerős fájdalmat, ami belemart az egész testembe. A szememet égető könnyek felszínre akartak törni, de nem akarta megadni neki a lehetőséget, hogy gyengének lásson. Ha Avery kínzását kibírtam, ezt is fogom. Arra azonban, ami következett semmiképp nem voltam felkészülve. Amint a Cruciatus megszűnt, felegyenesedtem és kihívóan meredtem Voldemortra, majd beintettem neki mugli szokás szerint. Fogalmam sem volt róla, miért tettem, amit tettem, egyszerűen jött. Egy szempillantás múlva azonban éreztem, ahogy láthatatlan pengék felszakítják a régi sebeket.

Kétségbeesetten haraptam a számba, mintegy remélve, hogy a kiserkenő vér csillapítani fogja a fájdalmat.

De Ő nem adott időt.

Az első támadást újabb követte, majd még egy, újból és újból. Megadtam magam a fájdalomnak, hagyva, hogy ne csak a testem, hanem furcsa mód a lelkem is átjárja. Félig eszméletlenül zuhantam a padlóra, mihelyst abbahagyta, majd valaki durván felrántott és kifelé kezdett vonszolni. Különféle színű fényeket láttam a lecsukott szemhéjamon át, mire lassan, fáradtan kinyitottam a szemem. Ez első, amit megpillantottam, négy fekete taláros alak volt, akik együtt harcoltak Voldemorttal, majd egy szőke hajzuhatag.

- Lucius…

- Draco vagyok - felelte, majd felnyögtem, ahogy átkarolta a derekam. - Bocs, tudom, hogy fáj, de ki kell juttassalak innen, különben otthon mindenki megfojt.

- Ha nem lennék ilyen pocsékul, akár nevetnék is, de örülök, hogy megvan még a humorod. Mi van…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert közvetlen mellettünk a falba csapódott egy átok és jó néhány törmelék megsebesített minket. Draco karjai elengedtek, én pedig erőtlenül rogytam újból a földre. Életemben nem láttam még akkora káoszt. Az öt férfi közül, akik Voldemortot próbálták visszatartani, kettő arcát ismertem fel, a többiét csak homályosan láttam. Lucius és Harry hihetetlen sebességgel forgatták a pálcáikat, de az egyik ismeretlen sem tétlenkedett, az ő pálcája is villámgyorsan szórta a különféle átkokat. Tompán hallottam minden kimondott varázsigét, de már közel sem volt elég erőm ahhoz, hogy fel is fogjam, melyek azok.

- Vidd innen! - hallottam közvetlen mellőlem Draco kiabálását. - Segítek apáméknak, hogy el tudjatok menni.

- Gyere kedves, mindjárt kiviszünk…

Charlie kinyújtott karral indult felém, én pedig megkönnyebbülve és hálásan néztem fel rá, ahogy próbáltam elérni a kezét. Aztán zöld fény villant, ö pedig szelíden esett el, akárcsak apa vagy Sirius. Úgy maradtam, ahogy voltam: kinyújtott, semmibe kapaszkodó kézzel és próbáltam elhinni a hihetetlent, felfogni a felfoghatatlant. Hogy ő nincs többé, hogy soha, senki nem lesz már mellettem. Néztem a finom, üres tekintetet és fájt a szívem. Még fel sem fogtam, mi történt, mikor két kéz ragadott meg és elkezdett kifelé vonszolni.

Elvesztettem az eszméletem.


***



Van úgy, hogy a sötétség az, amire vágysz. Arra a fajtára, ami gyógyít, ami magába szív, próbálva örök időkig meg tartani. Nem ereszt, mert érzi, hogy nem ragaszkodsz a fényhez. Tulajdonképpen sosem ragaszkodtam az életemhez, de ez csak abban a pillanatban vált világossá számomra, mikor Charlie összeesett.

Fájt a hiánya, bár közel sem annyira, mint azoké, akiket előtte elveszítettem. Mondhatnám azt, mentegethetném magam azzal, hogy a szívem megedződött, de hazugság lenne. Mindig is gyenge voltam, ezen pedig semmi sem változtat. Halandó vagyok, hibázok. Charlie-t pedig sosem engedtem olyan közel magamhoz, hogy megismerje, milyen az, amikor tényleg szeretek valakit. De nem hánytorgatta fel, mert tudta, apa kell Nicknek. Sosem volt a miénk szerelemházasság.

A mondás úgy tartja, akkor jössz rá, hogy mit birtokoltál, amikor elveszíted.

Charlie ilyen dolog volt nekem.

Szerettem, akár egy barátot, az érzés pedig mélyen beleitta magát a szívembe a maga édes-fájdalmas módján. Nem szerettem, de szükségem volt rá, mint sivatagi vándornak a vízre. Mellette voltam, mert ő volt az utolsó mentsváram, az utolsó ember, akiben képes voltam megbízni, aki előtt meg bírtam kicsit nyílni. Önző voltam, mert magam mellett tartottam, hagytam kínlódni a viszonzatlan szerelem fojtogató és mardosó érzésével, holott elég lett volna egyetlen mondat ahhoz, hogy elengedjem. Egyetlen mondat és szabad, kereshetett volna magának mást. Megtalálhatta volna azt, aki szívből szereti, aki mellett ténylegesen boldog lehetett volna. Ő viszont maradt.

Tűrt, ahogy azt nem sok férfi tette volna a helyében.

Mégis, sosem felejtett el mosolyogni. Még akkor is, ott is, az utolsó percben, amikor a tekintete egy hosszú, időtlen pillanatig fogságban tartott az enyémet: akkor is mosolygott.

Élni akart, én viszont a halálba küldtem, még ha csak közvetve is.

Már a sötétet sem akarom, mert az már nem hoz megnyugvást a lelkemnek. Azt akarom, hogy ne emlékezzek, hogy ne érezzek. Tudattalan akartam lenni, aki nem gondolkodik, aki halott, aki a föld alatt van.

Megint önző voltam.

De hány embernek a halála szárad már a lelkemen? Anyám, apám, Adam, Charlie… Avery, még ha sosem volt patyolat tiszta lelkületű, mégis ember volt. Aztán Voldemort… ő az egyetlen, aki képest volt visszatérni a halálból is, hogy kísértsen. Hogy, talán akaratlanul is, de feltépje a régi sebeket, új fájdalmakat okozzon, hogy büntessen, hogy örök kárhozatra ítéltessen.

Sosem adtam volna fel Nicket, bárkinek is a vére. Ő a fiam. Vér a véremből, hús a húsomból. A lelkem, a szívem, a testem egy darabja. És azé a férfié is, akit jobban szeretek bárkinél, még így, ennyi év elteltél is. Aki örökre belevéste a nevét a szívem és az emlékeim falába, hogy sose legyek képes megszabadulni tőle. Hogy örökké emésszen a fájdalom a hibáim és az ő hibái miatt is.

Már tisztán emlékeztem minden másodpercére annak a jelenetnek, ami ott játszódott. Azon a helyen, ami nem a Föld, nem a Pokol, de nem is a Paradicsom. Ahol nincs tisztítótűz, ahol nincs meg a gyógyító fény vagy a mindent elborító, örök sötétség. Ahol nem létezik hely, idő, ahol nincs test, ahol nincsenek sebek. Ott, ahol csak érzések vannak, emlékek és a lélek. A sebzett, mindenféle fájdalomnak kitett lélek, ami nem akar mást, csak elpusztulni, hogy valami olyat mentsen meg, ami nálánál sokkal, de sokkalta fontosabb. Azon a helyen, ahol életemben először láttam a szüleimet úgy, hogy a tudatom és a szívem képes legyen felfogni a veszteség minden fájdalmát. A halhatatlan lélek, aminek ebben a halandó, sebzett porhüvelyben kell leélni véges életét, akkor megértette, amit én csak sokkal később, Charlie halálakor.

Sosem várhatod el sem másoktól, sem a világtól, hogy éles kontrasztot alkossanak az ellentétek. Nem lehet minden fekete vagy fehér, sötét vagy világos, jó vagy rossz, véres vagy tiszta, bűnös vagy bűntelen. Az ember halandó, halandósága okán pedig hibázik. Hol kisebb, hol nagyobb hibát vét, de tudnia kell, hol a helye. Tudnia kell, hogy ő nem Isten, aki ítéletet mondhat mások felett, aki játszhat mások életével.

Én pedig, még ha nem is ugyanazok a célok vezettek, mint Voldemortot, de Teremtőnek képzeltem magam.

Egyetlen dolgot köszönhetek neki mégis, tiszta szívből: megértettem, mi a Sorsom. Rátaláltam az ösvényre, amire még életem kezdetén ráléptem, de nem láttam a sötétben, amit születésem után nem sokkal bocsátottak rám. Képes voltam végre felfogni, hogy mi az, amiért a szüleim meghaltak, hogy mi az, amiért nekem élnem kell, hogy miért van rajtam a Pecsét és miért… miért nem vagyok képes kiverni egy bizonyos férfit a fejemből, aki uralja az álmaimat, az érzéseimet, minden gondolatomat és emlékemet.

A szeretet az, amit egy életen át kerestem. Egy olyan földöntúli érzés, ami végtelen, aminek nem szabhat határt sem a képzelet, se a világ esetleges korlátoltsága, semmi. Nem lehet kordában tartani, nem lehet négy fal közé temetni. Végtelen, akár az ég és tiszta, akár az óceán kékje a legszebb időben. Ezért hiába, ha a test meghal, ha a lélek meghasonul vagy a szív megszakad: az érzés örök, ami még akkor is a Földön marad, ha a csontjaid porából nőtt fű már ezerszer is újranőtt, ha a Föld milliárdszor meg is fordult már a Nap körül. Az érzés örök, megállíthatatlan, kitörölhetetlen. Az érzés az, amitől érzed, hogy létezik a szeretet.

Halandók vagyunk, a szeretet pedig örök.

Nem állhatja útját sem élő, sem holt, sem pedig a Halál.

Épp ezért: halandó csak halandót szerethet halhatatlanul.


***



Magamhoz térve az első dolog, amit felfogtam a retinámat égető, vakító fény, majd a testem minden apró porcikájába belehasító, perzselő kín és fájdalom. Hiba volt megmozdulnom: elég volt egyetlen, apró mozdulat a fájdalomtól, egy aprócska próbálkozás, hogy oldalra forduljak, máris öklendeztem. Olyan volt, mintha a keserűséget, a fájdalmat próbáltam volna kiadnom magamból, nem pedig a gyomromban lévő, nem létező étel adagot. Erős kezet éreztem a hátamon, valaki pedig összefogta a hajam. Könnyfátyolon át, nehezen tudtam csak kivenni Molly arcát.

Nem bírtam a szemébe nézni, helyette hozzábújtam, mintha az anyám lenne és kapaszkodtam belé, mint az utolsó mentőövbe.

Mindketten sírtunk.

Sirattuk a jövőt, a múltat, a jelent, az emlékeket, a nem létező érzéseket; mindent, amit elveszítettünk. Mindent, amin nem lehet már változtatni.

Hosszú idő múlva voltam csak képes megszólalni.

- Sajnálom, Molly - suttogtam. - Charlie…

- Ne, kérlek! - paskolta meg a kezem. - Nem a te hibád, hogy meghalt. Tudom, hogy… mi történt, nem a te hibád. Én csak… szerettem volna, ha nem veszítem el.

- Én sem akartam ezt… én… nem akartam, hogy meghaljon…

- Senki sem akarta, Rose. Csak annyit tehetünk, hogy tisztességgel el… eltemetjük és emlékezni fogunk rá.

- Igazad van.

- Megyek, a többiek már biztosan aggódnak - állt fel. - Azt hiszem, Perselus azt mondta, hogy elég hamar használ a bájital, amit nemrég adott neked, de ha gondolod, maradj csak itt, majd felhozzuk a vacsorát.

- Van tanácskozás, igaz? - keltem fel óvatosan, majd elkezdtem ruhák után kutatni a szekrényben.

- Persze. Jönni akarsz?

- Mindenképp. Minél előbb beszélnem kell Remusszal és Nicket is látni akarom.


***



Az egész gyűlés a szabadítási akcióról és Voldemort teveiről szólt. Mindenki elmondta, melyik halálfalót ismerte fel, hány áldozat van. Egyszóval: minden olyan volt, mint szokott. Aki megváltozott, az én voltam. Talán a tudat, hogy Perselus az Ő fia, talán az, hogy kiderült, apám is halálfaló volt, de a történtek rányomták a bélyegét a hangulatomra és a gondolataimra. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni a tudattól, hogy Nick az unokája, hogy én tulajdonképpen a menye voltam… de ami igazán foglalkoztatott, az az információ volt. Még mindig fogalmam sem volt arról, mi lehet az, amiért képes ennyi ember életét kiontani. Bár, tény, hogy eddig sem habozott, ha ölni kellett, ez most mégis másnak tűnt. Mintha kétségbe lenne esve, mintha kapkodna, mert tudja, ha kiderítjük a nagy titkát, vége lesz mindennek. A helyzet pedig egyre zavarosabb volt. Gyakran figyeltem a szemem sarkából a túloldalon ülő Perselust is. Beszélni akartam vele, mindenképpen, megbeszélni ezt az egészet. Viszont a múltról nem akartam szót ejteni. A Charlie halála miatti gyász és a beismerés, hogy sosem fogom tudni kiverni a fejemből, még túl frissek voltak. Így is elég gondot okozott számomra, hogy ennyire közel volt hozzám.

Aztán egyszer elkapta a pillantásom.

A tekintetem összekapcsolódott az övével, még ha csak egy pillanatra is és elég volt ahhoz, hogy elmerüljek a fájdalmas feketeségben. Néztem a feneketlen örvényt, közben pedig akaratlanul indultak útjára a gondolataim: a kínzások, a fájdalom, a féltés, a szerelem… Minden, ami bennem volt elszabadult, mintha a láthatatlan gát, ami visszatartotta eddig őket, egyszerre átszakadt volna és olyan dolog történt, ami megrémített. Láttam a múltam, az egyedüllétet, a küzdelmes életet, az eddig átélt fájdalmat, miközben ezzel egy időben olyan képeket, emlékeket láttam, amik nem az enyémek voltak, de amikből már láttam részleteket: egy fekete hajú, vékony kisfiút ver az apja, miközben az anyja védeni próbálja, aztán két roxfortos fiú, akik gúnyolódnak vele és kínzások, amiket Voldemort miatt kellett átélnie. Megijedtem, miközben öntudatlanul megrázkódtam, megszakítva a láthatatlan kapcsolatot. A fokozhatatlan döbbenet kifejezésével az arcunkon néztük egymást.

- … de, azt hiszem, Rose talán tudna mondani új dolgokat - eszméltem Harry hangjára, majd hevesen dobogó szívvel fordultam felé.

Minden tekintet rám szegeződött.

- Milyen új dolgokról van szó? - kérdeztem meg végül.

- Voldemort védelméről. Hányan voltak mellette?

- Senki. Egymagában volt, senkit nem tűrt meg maga mellett néhány másodpercnél tovább, bár gyűlést nem ültem végig. Nagini viszont állandóan mellette van, akár egy kis kedvenc.

- Köszönjük - biccentett. - Akkor, azt hiszem, a gyűlést be is fejezhetjük.

Mindenki pakolni kezdett, miközben Harry a tekintetével intett nekünk, hogy maradjunk. A hátamon érezve Perselus tekintetét, felálltam és töltöttem magamnak egy bögre, forró teát. Lassanként minden nem itt lakó elbúcsúzott, majd elhagyta a helyiséget. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, hányan maradtunk: Ron, Harry, Hermione, Perselus, Remus és én. Fabio és a többiek hiánya bár nem mutatkozott meg semmilyen téren sem, én hiányoltam őket. Óriási szükségem lett volna rájuk, hogy beszélhessek velük, de ők már hosszú ideje visszamentek Olaszországba. Hiányzott az élet, amit ott éltem, barátok között, ismerősök és emlékek nélkül. Csak Nick és én voltunk, a bájitalok és a tenger. Lehunytam a szemem és magam elé idéztem az éjszakai Hold fényében fürdő, sötét hullámokat. A sós levegő illatát. A hullámokat, amik kifutottak a partra. A vizes homok érzését a lábaim alatt. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra.

- Hogy vagy? - találtam szembe magam egy aggódó, smaragd szempárral.

- Élek - eresztettem meg egy halvány, de őszintétlen mosolyt. - Egyelőre csak ez számít.

- Részvétem.

- Köszönöm.

- Bírod még? Szeretnék meg beszélni az utóbbi napokról, de, ha nem vagy jól…

- Élek, Harry. Élek és bosszút akarok. Ha a halálomon lennék, akkor is megpróbálnám újból eltenni láb alól.

- Akkor, gyere! - Minden további szó nélkül követtem, miközben leültem Hermione és Remus közé, szemben pedig Ron és Perselus ült. Harry az asztalfőn foglalt helyet. - Azt mondtad, Nagini állandóan mellette van. Nem védi valamilyen varázslat?

- Semmi - ráztam meg rövid gondolkodás után a fejem. - Se bűbáj, se erőtér, semmi. Egyszerűen csak maga mellett tartja, nem bízza rá senkire, nehogy kudarcot valljanak megint.

- Várható volt azok után, amit tettünk vele - jegyezte meg Hermione.

- Igen. Végül is, egyszerre küldtük őket a halálba, így egyszerre tértek vissza. Attól tartok, először megint azt a dögöt kell elintézni, mielőtt megpróbáljuk megölni - gondolkodott Ron is.

- Sajnos, az nem lesz ilyen egyszerű... Tudja, hogy csak Nagini élete árán tudjuk visszaküldeni oda, ahonnan jött. Azt isi tudja, hogy keresni fogjuk, de nem fogjuk megtalálni. Túl nagy a hatalma ahhoz, hogy ne tudjon elbújni. Az egyetlen ésszerű megoldás, ha megint nyílt háború lesz.

- El kell kerülnünk mindenképpen - rázta meg a fejét Harry. - A nyílt háború csak még több halotthoz vezet, emlékezz csak vissza, Remus. Ártatlan emberek haltak meg, akiknek semmi köze nem volt az egészhez.

- Nick kell neki - meredtem a bögre aljába. - Fogalmam sincs róla, milyen emléket, információt örökölt tőlem, de van neki annyira fontos, hogy minden ok nélkül gyilkoljon, legyen az illető mugli, félvér, vagy aranyvérű. Ha legalább ki tudnánk deríteni, mi az… már az is előrébb vinne minket. Azt hiszem, Aur tudna segíteni nekünk, ő ért ezekhez.

- Ő még nem tért vissza Görögországból. Még mindig a főzethez keresi azt a ritka növényt.

- Akkor nem hívhatjuk haza. Valamit viszont muszáj tennünk!

- Megpróbálhatnánk leglimentálni Nicket - vetette fel Perselus. - Igaz, hogy még fiatal, de…

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nick még nem elég nagy ahhoz, hogy ilyen mélyre hatolj. Esetleg én…?

- Az örökített emlék már nem valószínű, hogy megvan benned. Nick születésével együtt eltűnt belőled.

- Remek - jegyeztem meg gúnyosan. - Akkor mér van néhány hónapunk, hogy kitaláljunk valamit. Ennyi idő alatt kiírhatja a fél világot, ha karja!

- Nyugalom - szorította meg a kezem Remus.

A tenyerembe rejtettem az arcom, küszködve a fáradtsággal, fájdalommal és könnyekkel. Az egész helyzet túlnőtt rajtam, miközben az emlékek nem hagynak nyugodni, múltbeli problémákat akarok megoldani a jelenben, hogy legyen valami a jövőben, közben pedig itt ez az átkozott háború, a fiam életétől függ több millió ember élete, a veszteség szinte megfojt, de egyre csak az hajt, hogy Ő kell nekem. Miért van rám ilyen hatással? Miért van, hogy a legnagyobb kétségbeeséskor folyamatosan ő jár a fejemben, csak rá tudok gondolni, önkéntelenül is tőle várva a választ, a megoldást minden gondomra? Miért hiszem azt még mindig, hogy csak ő képes megadni nekem az élet értelmét, ha velünk marad?

- Nem akarsz felmenni?

Újból Harry hangja, de csak ráztam a fejem. Nem, ide nem pihenés, nem alvás, nem ágy kellene, hanem beszélgetés. Vele. Hogy tisztázzak mindent, még mielőtt végleg szétesek. Mert már a végső összeomlás határán állok.

Egyszer, valahol, azt olvastam, hogy a legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából. Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban.*

Én már végigéltem olyan emlékeket, amikre nem emlékeztem, olyanokat, amiket a történelem más stílusban, de megismételt. Szeretek. De a vezérfonál nincs meg. Nem értem, mi célja, mi értelme lehet ennek az egésznek, miért kell, hogy az ember ennyit szenvedje, ha nem tett semmit. Hogyan keresztezhetik a lelkek önkéntelenül is egymás útját annyi, hosszú év után? Mert a mieink ezt tették. Bár, még kicsi voltam, amikor megölte a szüleimet, mégis találkoztunk utána, mégis szerettük egymást. Ő elfelejtett, de én még mindig csak érte és miatta élek.

Ironikus, nem?

- Beszélnem kell veled - emeltem fel végül a fejem, egyenesen a fekete szemekbe nézve.

Mindenki meglepetten figyelt minket, de ő csak az arcom fürkészte.

- Pihenned kellene - aggodalmaskodott Harry, de én csak a fejemet ráztam.

- Nem. Nekem most egy hosszú beszélgetés kell, hogy tisztázzak néhány dolgot, mielőtt megőrülök ettől az egész helyzettől. Most. Muszáj.

- Rendben - állt fel, én pedig követtem a példáját.

Automatikusan követtem a szobájába, tudva, hogy az enyémben Nick alszik, mégis, mikor beléptem, ám törtek az emlékek. Az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk, ami után reggel elhagyott., csalódást okozva a fiának. A helyzet is kísértetiesen hasonlított az egy évvel ezelőttire: egymással szemben álltunk, közvetlen a kandalló előtt. Figyeltem minden egyes rezdülését az arcának és nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Mert mi van akkor, ha nem tudja, hogy az apja? Hiszen, akkor nem csatakozott volna a halálfalókhoz. Vagy pont ezért tette? Végül, egészen más kérdést tettem fel.

- Mi volt az, lent?

- Micsoda? - húzta fel a szemöldökét.

- Ne játszadozz, te is tudod, mire gondolok. Az a pálca és minden nélküli leglimentálás vagy mi.

- Fogalmam sincs, talán a Pecsét miatt van.

- Értem…

Csend. Hosszú, nehéz, ami szinte megfojt. Egy pillanatra megingok, erősen az asztalba kapaszkodok, de mikor megfogna, intek neki. Aggódva, de ott marad.

- Az elmúlt egy évben gyűlöltelek - szólaltam meg végül. - Azért, amit Karácsony után tettél. Tudod te egyáltalán, mi volt Nickkel? Sírt utánad. Tönkretetted a magadról kialakított képet benne és olyan mélyen tapostál a lelkébe, amennyire csak lehetséges. Ne! - emeltem újból a kezem, mire elharapja a mondanivalóját. - Most én beszélek. Elegem van a folyamatos veszélyről, hogy nem tudhatom, holnap élek-e még egyáltalán. Az apádra akarsz hasonlítani vagy csak merő véletlenségből lettél iszákos? Azt a néhány halálfalót máskor egyetlen pálcamozdulattal legyőzted volna, de nem. Neked jobban esik, ha rombolhatod magad alkohollal, és félholtan fekhetsz, puha párnák közt. Igazad van, nyilván ez jobb, mint harcolni Voldemort ellen… De hogy lehetsz annyira ostoba, hogy elfelejted azt az átkozott Pecsétet? Ha meghalsz, nekem is végem! Ki marad akkor Nicknek, hm? Ki?! Ennyire nem utálhatod! És miért mentél el? Az életemet tettem volna rá, hogy minden rendben volt. Olyan… olyan szép volt az az este… Aztán reggel mi van? Vár egy átkozott levél, hogy nem vagy képes a szemembe nézni, meg hasonszőrű hülyeségek. Miért, Perselus? Nem tettek már tönkre elegen? Nem volt elég Avery, Rookwood, Voldemort, még te is sorozatosan fájdalmat okozol? El sem tudnád képzelni, mennyi erőmet felemésztette már ez az értelmetlen hadakozás saját magammal és veled. Belefáradtam, mégsem adom fel. Nem vagyok képes. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha Nicknek valami baja esne amiatt, amit teszek. Az a mocsok pedig ezt akarta felhasználni ellenem! Nicket… és téged… olyan emlékeket mutatott nekem, amik felemésztenek… most meg Charlie… én ezt nem bírom ki…

Sós, forró könnyek hullottak a kezemre, miután megtalálták az útjukat az arcomról lefelé, de ő nem mozdult Csak áll, megkövülten, én pedig átkoztam magam. Amikor kellene, sosem vagyok képes befogni a számat, pedig jó lenne. De képtelen vagyok.

- Apádról mutatott emlékeket? - kérdezett rá végül.

- Igen… és anyádról…

Még a könnyeimen át is látom, ahogy elsápad és belekapaszkodik a kandallóba. Remek! Ketten éreztük már borzalmasan magunkat, de nem segített egyikünkön sem. Miért van az, hogy csak rontani tudok a helyzeten?

- Bocsáss meg! - A hanga halk, rekedt és olyan fájdalommal teli, mint még soha. - Nem akartam, hogy megtudd. Meg akartalak kímélni, de…

- Mióta tudod? - szúrom közbe, nem törődve a magyarázkodással.

- Mióta voltam életem első gyűlésén. Az első pillanatban felismert, aztán megmutatta az emléket.

Újabb csend. Nem az a nyugodt fajta, hanem a fülsértő. Az, ami alatt inkább megfojtanád magad, minthogy tovább kelljen hallgatnod a némaságot. Vagy abban a pillanatban épp a tulajdon zihálásomat. Önkéntelenül, szinte fel sem fogva a jelentőségét, bukott ki belőlem a kérdés:

- Miért hagytál el minket?

- Tudod te azt…

- Nem, képzeld, fogalmam sincs! - kezdett bennem megint felmenni a pumpa. - Miért, az istenért, miért?! Nézz már rám, hozzád beszélek - fordítottam meg durván. - Miért? Mondd a szemembe, hogy miért okoztál annyi fájdalmat a tulajdon fiadnak. Gyerünk, ki vele!

- Te is tudod, hogy borzalmas volt az az éjszaka - felelte halkan, mire megdermedtem, akárha jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. - Ittam, berúgtam és olyan dolgokat tettem, amit nem szabadott volna és ami miatt a mai napig megvetem magam.

- Mégis miről beszélsz…?

- Tudom, hogy te nem akartál lefeküdni velem, én mégis erősködtem. Emlékszem, ahogy sírtál. Iszonyú hiba volt, amit tettem.

Úgy néztem rá, mintha teljesen őrült lett volna. Hogy ő erőszakoskodott? Mi van? Aztán hirtelen, mintha belém csapott volna a villám, máris tudtam a választ: részeg volt, és mint ilyenkor általában, egyszerűen kiestek neki részletek. Azért hagyott el minket, mert túl sokat ivott és nem emlékezett rá pontosan, mi volt vagy mi történt köztünk. Nevetni akartam, de csak halk nyöszörgésre futotta, majd meglendítettem a kezem és felpofoztam.

- Olyan hülye vagy! - nyöszörögtem, miközben az arcát tapogatta. - Nem történt semmi olyan, amit nem akartam volna, azt hittem, végre minden rendbe fog jönni köztünk, erre fel reggel sehol sem vagy és ott az az átkozott levél. Azt hittem… azt hittem, én tettem valamit, amivel megbántottalak… és azért mentél el… Te, te… surmó! - azzal feltépve az ajtót, majd becsapva magam mögött sebesen távoztam, mit sem törődve a döbbent férfival.


***



Másnap reggel kialvatlanul ébredtem, de két kar meggátolt abban, hogy fel tudjak kelni. Olyan hirtelen pattantak fel a szemeim, hogy a reggeli fény szinte megvakított. Újból kinyitva a szemem azonnal oldalra fordítottam a fejem, hogy megnézzem ki az. Mosolygó, a boldogság könnyei által eláztatott arc nézett vissza rá, az ismerős fekete szemekkel.

- Ugye nem mész el többet? - kérdezte valószínűtlenül vékony, remegő hangon.

- Nem, kicsim - öleltem magamhoz Nicket. - Nem fogok.

- Akkor jó - temette szipogva az arcát az ölelésemben.

Elmosolyodtam, ahogy még jobban a karomba fészkelte magát. Lassan kezdett világossá válni előttem, hogy miért annyira más az, ha az eszem helyett a szívemmel döntök. Mikor elhagytam Perselust, még Nick születése előtt, elhallgattattam a szívem, mert megtudtam, hogy ő végzett a szüleimmel. Mikor azonban félretettem az eszem és újból a karjába dőltem, már tudtam, hogy jó lesz ott nekem. Mert az ész botorkál, míg a szív lát és biztosan halad előre, azon az úton, ami ki van jelölve az embernek. Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk. Tudni kell gyűlölni, hogy tudjunk szeretni. Tudni kell nevetni, sírni és elküldeni valakit ahhoz, hogy megbánjuk a tetteinket és visszahívjuk. Csalódni kell százszor, ezerszer, végtelenszer, hogy csak egyszer boldog lehess igazán.**

 

----------------------------------------------------------------------------

* idézet, Paolo Coelho: 11 perc c. művéből
** utalás Hemingway egyik művére (pontos címet nem tudok)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.