Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Sic transit gloria mundi*

2008.03.16

Míg egy órán át képes voltam Nicket győzködni, hogy keljen fel, mosakodjon meg és a többi, volt időm gondolkodni. Ahogy egyre több dolog derült ki mindkettőnk múltjából, egyszerűen nem értettem semmit. Hiszen egyedüli gyerek voltam, Aur mégis a testvérem volt. A vérfelismerő bájitalok pedig tudtommal tévedhetetlenek - vagyis eddig még nem volt rá példa, hogy tévedne. És mint mindig, most is ott volt apa. Vajon miért lett halálfaló? Anyám minden jel szerint tudta, kikhez csatlakozott, hiszen Perselust is ismerte. Akkor meg miért, hogyan volt képes mellette maradni? A válasz teljesen világos volt: mert ős is szerette apámat, ahogy én szeretem Perselust. Mégis, hiába tudtam egyre többet, hiába jöttem folyamatosan tisztába a múltammal, egyre több volt a kérdés, amikre nem volt válasz. Amint valami kiderült, felvetődött legalább egy tucat kérdés, választ pedig senkitől sem remélhetek.

 

Egyedül magától Voldemorttól.

 

Vagy Perselustól.

 

Abban a pillanatban azonban egyikőjükkel sem lettem volna képes beszélgetni. Vagyis, csak egyikükkel, míg a másikat látni sem akartam újból, csak holtan. Nem volt szükségem még egy "kellemes" találkozásra a láthatatlan pengékkel, sem a halálfalókkal. Egyedül akartam lenni, mindent elfelejteni, de ahogy máskor, most is lehetetlenség volt. Nicknek szüksége volt rám, ahogy a válaszokat is meg kellett keresnem. Nem utolsó sorban, pedig ha akartam, ha nem, még mindig beszélnem kellett volna Perselusszal. A Pecsét pedig még mindig rajtunk volt, hogy emlékeztessen minket: az életünk össze van kötve, amíg le nem rovom a tartozásom.

 

 

***

 
 

- Jó reggelt - biccentettem mindenkinek, miközben lehuppantam Nick mellé, egyelőre kerülve Perselus pillantását.

 

- 'Reggelt - köszönt vissza Arthur, míg a többiek csak fáradtan bólintottak.

 

A gyász ott lebegett köztünk, még ha megpróbáltuk is elfelejteni. Talán az volt a legrosszabb az egészben, hogy még Charlie testét sem tudtuk tisztességgel eltemetni, hiszen annak ellenére, hogy sikerült engem kiszabadítania a Rendnek, a halottakat ott kellett hagyni. Voldemort és a hasonszőrűek karmai között. Némán reggeliztünk, miközben a szememmel intettem Harrynek. Alig észrevehetően bólintott, hogy benne van. Nick alig fejezte be az evést, máris felálltunk és minden további nélkül felmentünk. Kisebb harc után sikerült rávennem, hogy maradjon a szobájában és foglalja el magát, játsszon, amíg be nem megy hozzá Hermione vagy Ginny. Amint sikerült meggyőznöm, egyenest a könyvtár felé vettem az irányt, ahol Harry már várt.

 

- Valami gond volt az este? - kérdezte teketóriázás nélkül, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam. Bármennyire is jóban vannak Pitonnal, nem hinném, hogy szeretnék, ha kettőnkön kívül (vagyis inkább hármunkon, ha azt a hüllőt is beleszámítjuk) valaki más is tudomást szerezzen arról, hogy ki is ő valójában. - Rose?

 

- Minden rendben, vagyis… nincs rendben, de igen, szóval… Szeretném a segítségedet kérni - feleltem nagy nehezen.

 

- Tudod, hogy csak szólnod kell - fürkészte az arcom.

 

- Tudom - biccentettem. - De a dolog eléggé kényes és szeretném, ha megígérnéd, hogy még Ginnynek sem fogsz szólni róla.

 
- Ígérem.
 

- Voldemort emlékeket mutatott nekem. A múltamról és Perselus múltjáról.

 

- Arról, hogyan öli meg a szüleid?

 

- Igen - szorult össze a torkom, majd egy pillanatra lehunytam a szemem. - Nem akarom részletezni, mit láttam, de erősen kétségessé teszik az emlékek azt a tényt, hogy Aurora a vér szerinti testvérem.

 
 

- És ezen csak most kezdtél el gondolkodni? - ült le látszólag teljesen megkönnyebbülve az egyik székbe, én pedig döbbenten figyeltem. - Esküszöm, azt hittem, valami komoly dologról van szó.

 

- Ez igenis komoly dolog, Harry! - csattantam fel indulatosan. - Szerinted így kezelném, ha nem lenne az?

 

- Nem, nem, teljesen igazad van! De megint félreértettél. Már rég utánanéztem a dolgoknak a Minisztériumban.

 
- És?!
 

- És tényleg a testvéred. A helyzet az, hogy a szüleid a legnagyobb titokban fogadták örökbe, még a születésed előtt, mert a gyógyítók azt mondták nekik, hogy nem lehet gyerekük. A titkosított dokumentumok között találtam meg az aktáját és eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy meg tudjam szerezni, de úgy látszik megérte. Legalább megnyugtathatlak, hogy Aur nem halálfaló.

 

- Ha örökbe fogadták, hogyan lehet, hogy… Hát persze! - csaptam a homlokomra. - Hogy én mekkora hülye vagyok! A Befogadó bájital, igaz? Amitől vérrokonok lesznek a családtagok.

 

- Igen - bólintott.

 

Megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon, tudva, hogy ez legalább nem volt hazugság. Tényleg van egy testvérem, aki szeret, és akit szeretek. Az pedig mit számít, hogy nem ugyanazok a szüleink? Hiszen, akkor is rokonok vagyunk! És ezen senki sem tud változtatni. Aztán a mosoly azonnal lehervadt az arcomról, mikor újból eszembe jutottak a szüleim, Nyilván tudták, hogy Voldemort nem örülne, ha egy kétséges származású gyerek bekerülne jól irányított és kitűnően működő gépezetébe.

 

- Van még valami - kezdtem bele óvatosan, majd a bíztató tekintetet látva egészen halkan hozzá tettem. - A szüleim… Apám halálfaló volt.

 

- Anyád is.

 

Mintha újabb világ omlott volna össze bennem a két kicsiny szótól. Anyám is? Merlinre, miért? Mindig úgy gondoltam a szüleimre, mint jóravaló emberek, akik a varázslótársadalom érdekeit szolgálták, akik ellenszegültek Voldemortnak, ezért kellett meghalniuk. Végül is, ha belegondolok, tényleg szembeszálltak vele. De ki tudja, milyen okból? Apám Dumbledore-t emlegette. Lehet, hogy az öreg varázsló győzte meg őket? Hogyan? Mivel vette rá őket, hogy nem törődve a tulajdon gyerekükkel, feláldozzák magukat?

 

- Honnét tudod? - nyögöm ki végtelennek tűnő némaság után az első kérdést, ami eszembe jutott.

 

- Az aktákban volt. Aurorok figyelték a háza, mert arra gyanakodtak, hogy a szüleid halálfalók, mikor pedig lebuktak, Dumbledore megvédte és beszervezte őket, mint kettős ügynökök. Ha nekik összejött volna a dolog és át tudták volna adni az információt az igazgatónak, örökre meg lehetett volna szabadulni Voldemorttól. Azonban, mint tudjuk ez nem sikerült, az öreg pedig nagy valószínűséggel azt sem tudta, hogy az információt átörökítették neked.

 

- Sokkal többet tudsz rólam és a múltamról, mint amennyit elárulsz, igaz? - fürkésztem az ujjait fixírozó tekintetét.

 

- Ez nem a te harcod, Rose - felelte most az asztallapnak. - Csak véletlenül keveredtél bele és

 

- Az meglehet, hogy az egész csak a véletlenen múlt - pattantam fel dühösen. - Ennek ellenére, fogalmad sincs róla, mennyire mélyen benne vagyok. Most pedig ki vele, mit tudsz még?

 
- Semmit.
 

- Harry Potter! Azonnal mondd el!

 

- Nem - nézett rám elszántan azokkal a zöld szemekkel. - Nem tehetem, értsd meg. Olyan dolgokat kellene elmondanom, amiknek nem örülnél.

 

- Rendben, ha ezt akarod - bólintottam. - De azt ne várd el tőlem, hogy még egyszer megbízzak benned.

 

Úgy rontottam ki a szobából, mintha kergetnének, majd hangosan becsapva magam mögött az ajtót sebesen indultam vissza a lépcsőhöz. Vagyis indultam volna, ha megfordulva nem ütközök bele abba az emberbe, akit épp nem akartam látni.

 

- Bocs - azzal indultam volna tovább, ott hagyva a másikat is, de megragadta a karom.

 

- Beszélnünk kell.

 

- Nem, nem kell beszélnünk! Most pedig, ha nem bánod

 

- Dehogynem bánom! - morogta. - Mindenképp beszélnünk kell. Ha nem is most, legkésőbb estére.

 

- Nem - néztem a fekete szemekbe. - Egyenlőre nem vagyok olyan hangulatomban, hogy olyan témákról beszélgessek, amiről akarsz.

 
- Kérlek!
 

- Egyetlen feltétellel - feleletem elgondolkodva.

 
- Mi az?
 

- Elmondasz mindent, amit a szüleimről tudsz.

 

- Nem sok mindennel tudok szolgálni.

 

- Nem számít - ráztam meg a fejem. - Akkor?

 
- Rendben.
 

- Este átmegyek hozzád, ha Nick ágyban van.

 

- Várlak - biccentettem, majd csendes talársuhogtatás kíséretében eltűnt az ajtó mögött.

 

Elmerengve indultam felfelé. Ha nem is tudtat annyit, mint Harry, az mindenesetre biztos, hogy nálam több információval rendelkezik. Egyszerűen kétségbeejtő volt arra gondolni, hogy mindenki többet tud, mint amennyit én

 
 
***
 
 

Másnap este, alig bírtam Nicket ágyba tenni, mintha érezte volna, mennyire ideges vagyok, folyamatosan csak beszélt, beszélt és beszélt. Aztán, nagy nehezen, elmondtam neki a kedvenc történetét és megnyugodva aludt el, én pedig egyre erősödő rossz érzéssel kopogtam be Perselus ajtaján. Azonnal bebocsátást nyertem, majd minden további nélkül becsuktam magam mögött az ajtót. Csak néztük egymást, miközben vártam, hogy elkezdje, azonban jól láthatóan eléggé nehezen ment neki.

 

- Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene a tegnapiról? - tette fel a cseppet sem meglepő kérdést.

 

- Általáltad: nem gondolom.

 

- Pedig itt lenne az ideje, hogy beszélgessünk. Azt hiszem, nem ártana, ha tisztáznánk néhány dolgot.

 

- Nem, Perselus - mondtam gyengéden. - Most még nincs itt az ideje. Majd, egyszer talán, ha képes leszek tisztán látni mindent és elfogadni a múltam a jelenemmel együtt. Addig semmiképp. Még túlságosan is fáj az, ami velünk történt és Charlie halála is. Először a szüleimről akarok minden megtudni.

 

- Egyetlen kérdésemre válaszolj - állt fel, elővéve a merengőt, majd elkezdett emlékeket töltögetni bele. - Van még esélyünk?

 

Figyeltem minden apró mozdulatát, ahogy a pálca hegyét a halántékához emeli, majd gondosan az asztalon álló kőedénybe töltötte. Furcsa nyugalom szállt meg. Tudva, hogy az egész félreértés volt, ami miatt elhagyott, máris másként láttam a dolgokat és másként viszonyultam hozzá is. Nem, nem bocsátottam még neki magáért a tényért, hogy képes volt magunkra hagyni minket, de boldoggá tett a tudat, hogy nem a szerelem hiánya miatt történtek a dolgok. Azt képtelen lettem volna elviselni. Legszívesebben

 

- Remélem - feleltem halkan. - Nick miatt és magunk miatt is, de… egyelőre még nem vagyok képes ezen gondolkodni.

 

- Megértem - bólintott megkönnyebbülten, majd ellépett a merengőtől. - Menjek veled?

 

- Köszönöm, de nem. Egyedül akarom megnézni.

 

A földet érés a szokásos, bokabicsaklós módon történt, majd amint meg tudtam állni, körülnéztem. Hasonló volt a terem, mint az, amiben Voldemorttal voltunk együtt. A berendezés ugyanaz volt, de jól láthatólag kisebb volt a hely, mint a másik épületben. A szörnyeteg előtt térdelő alakokból sejtettem, hogy avatás lehet. Pár pillanat múlva már biztosan állíthattam. Húsznál valamivel több fiatal egyszerre mozdult és borult térdre Uruk előtt, hogy egyesével szólítsa őket. Már az első pillanatban felismertem Perselust, aki több, fiatalabb társával együtt álltak egy halmazon. Belesajdult a szívem, ahogy felismertem a közvetlen mellettük álló alakokat. Aztán Voldemort felállt.

 

- Most pedig, hogy készen állnak a jelöltek, mindenki menjen a dolgára. A mecénások majd elmondják a teendőket.

 

Egyszerre hajtották meg magukat a jelenlévők, majd a következő pillanatban Perselus a szüleimhez lépett, én pedig egy másodperccel később már a házunkban találtam magam, velük együtt. Szóval, anyámék segítettek Perselusnak, hogy halálfaló legyen.

 

- Foglalj helyet - intett apa hanyagul, anya pedig máris eltűnt.

 

A kép változott, én pedig ott álltam mellette az igazgatói irodában, velünk szemben, Dumbledore portréja fürkészve figyelt.

 

- Biztos abban, amit mond Perselus?

 

- Ne tegyél úgy, mintha nem is tudnál semmiről sem, Albus - sziszegte. - Az életemet tenném rá, hogy a te kezed van az egészben! Mit keres itt ő ? Miért éppen én mentettem meg? Te küldtél, te mondtad, hogy menjek lehetőleg egyedül! Ráadásul Minerva ötlete… magától ilyen biztosan nem jutna eszébe! Szóval, várom a magyarázatot.

 

- Ülj le, kérlek - sóhajtott fel megadóan az ősz varázsló, én pedig idegesen figyeltem. Amint Piton leült, máris belekezdett. - Emlékszel még rá, mikor elhoztad hozzám, még csecsemőként azzal az ürüggyel, hogy az egyik rokonod?

 
- Persze.
 

- Beadtam egy árvaházba, de ezt már nyilván tudod. Azt hiszem, egész jól bántak vele. Mindenesetre, ti egymásnak vagytok teremtve, történjen bármi.

 

- Ugye csak viccelsz? - horkant fel. - Komolyan azt hiszed, hogy lesz valami köztünk? Ne is álmodj róla! Tudod, hogy a szívem

 

- Lilyé. Igen, tudom. De a ti sorsotok meg van írva. Sybill már korán megjósolta, de egészen addig a napig nem tudtam, hogy miért is lényeges ez a köztetek lévő kapocs. Ne szakíts félbe, kérlek! - emelte meg a kezét, mikor Perselus szólásra nyitotta a száját. - A jóslat azt mondta, hogy ti még fogtok találkozni, bármi is történjen. Én pedig azonnal tudtam, hogy Rose boszorkány lesz, így már csak az volt a kérdés, hogy melyik varázslóiskola fogja befogadni a három közül. Szemmel kísértem az útját, így került ide, de te az órák alkalmával még nem figyelted annyira, hogy felismerd. Mint tudjuk, ez csak nemrég következett be. Tudod, örültem volna, ha csak ilyen egyszerű lett volna a dolog. De Sybill után erősen gondolkodni kezdtem arról, hogy vajon miért is volt ez a jóslat? Hiszen, sok olyan ember van, akik egymásnak vannak teremtetve, eddig pedig nem volt rá példa, hogy kedves professzorunk ilyen témájú dolgot lásson előre. Persze, ez nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy már volt ilyen eset

 

- Albus! A lényeget.

 

- Persze, persze - igazította meg félhold alakú szemüvegét az említett. - A lényeg az, hogy utána néztem. Lucas Watson távoli ágon ugyan, de rokona a Pottereknek, ami azt jelenti, hogy így Harrynek. Így, azt hiszem, nyilvánvaló, miért is volt a jóslat.

 

- De a Nagyúr halott! Potter végzett vele és Rose segített is neki.

 

- Attól tartok, nem lesz ilyen egyszerű a dolog. Valami még van a háttérben, erre már Harry is rájött, és mindketten attól félünk, hogy talán sikerül Voldemortnak valahogy feltámadnia. Hiszen, nem hiába tudta ennyi éven át elrejtve tartania a horcruxokat.

 

- Ez akkor mit is jelent?

 

- Attól tartok, mindkettőtök - sőt, ha Harryt is figyelembe vesszük, mindhármatok - sorsa a maga sajátos módján összekuszálódott Voldemortéval. Így, ha újból visszatérne, már a ti dolgotok az, hogy megállítsátok.

 

- Még mindig nem értem.

 

- Nem lehet, hogy nem akarod felismerni az összefüggést, Perselus?

 

Azonnal felé kaptam a tekintetem és néztem, hogyan váltakoznak az arcán az érzések. Döbbenet, harag, gyűlölet, fájdalom, hitetlenkedés… Mindent le lehetett róla olvasni. Végül halkan, remegő hangon megszólalt.

 

- Úgy érti, ez egy afféle kárpótlás, amiért elvesztettem Lilyt?

 
- Igen.
 

- És… ez azt jelenti, hogy… hogy az anyja… és én

 

- Látom, felismerte a rokonságot.

 

- Szóval, míg Pottert a szülei halála vezérli, minket a tulajdon vérünk.

 

- Figyelnie kell, Perselus és nem hagyhatja, hogy Rose sokat tudjon meg. Túlságosan sok minden érte eddig is, ami a végső kétségbeesésbe hajthatja őt, nem szabad még egy okot adni

 

Lassan, elgondolkodva álltam fel a földről, miközben Perselus átható tekintettel figyelt, hagyva, hogy magamtól rájöjjek a dolgokra. Az még rendben, hogy Harry rokona vagyok, ennél fogva, pedig közöm van ahhoz, hogy a szülei gyilkosát minél hamarabb eltegyük láb alól. Persze, ott volt Perselus is, aki a fia… Úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, ahogy rájöttem. A rokonság! Hát persze, hogy ez az… Perselus Voldemort fia! Anyám pedig… akkor az anyám

 

- Harmad unokatestvérem - szólalt meg közvetlen mellettem, én pedig döbbenten néztem az átható fekete tekintetbe.

 

- Ez lehetetlen - nyögtem fel. - Hogy ő… hogy mi… én… vagyis… Nem!

 

Szinte belerogytam a legközelebbi fotelba, majd a tenyerembe temettem az arcom.

 

- Rose, nyugodj meg - éreztem, ahogy két kéz fonódik a csuklómra. - Hallod?

 

- Persze - feleltem tompán, de nem engedve le a kezem.

 

- Ennyire fáj, hogy az én rokonom vagy?

 

Olyan hirtelen kaptam fel a fejem a dühtől, hogy szinte lefejeltem, de nem is bántam volna. Láttam a szemében a fájdalmat és azt az eltéveszthetetlen keserűséget, amit nagyon régen láttam utoljára, most pedig ismerősként üdvözölhettem. Ha lett volna hozzá szívem, talán fel is pofoztam volna. Éreztem, ahogy a fájdalom és a csalódás egyetlen, határtalan és izzó dühfolyammá sűrűsödik benne, holott tudtam, hogy nem szabadna rá haragudnom, hiszen ő is legalább akkora áldozat, mint Harry vagy én. Ennek ellenére, szinte nekitámadtam.

 

- Ennyire nem bízol bennem, Piton? Tényleg azt hiszed, hogy emiatt képes lennék másként nézni rád? Nem emlékszel rá, hogy mikor lefeküdtünk, mikor együtt töltöttük azt az éjszakát, akkor tisztában voltam azzal, hogy megölted a szüleim? Nem veszed észre, hogy

 

Elhallgattam, ahogy a szája az enyémhez ért, a testemen pedig végigcikázott az a mérhetetlen, szinte elemésztű tűz, amit minden csókja alkalmával éreztem. Egyetlen pillanatig tartott az egész: amint eszembe jutott, hogy gyászolnom kellene, amiért Charlie halott, húzódtam volna el, de gyorsabb volt. Gyengéden támasztotta a homlokát az enyémnek. Mondani akartam még valamit, meggyőzni róla, hogy próbálom magam túltenni a múltján, azonban képtelen voltam megszólalni. Szinte sokkolt a közelsége. Olyan régen volt, hogy ugyanitt, egymás mellett feküdtünk, szorosan összebújva… Sírás fojtogatott, ahogy eszembe jutott az a sok, elvesztegetett év, hónap, nap, perc és pillanat, amit együtt tölthettünk volna, az ostobaságom azonban gátat szabott mindennek. Félve simítottam végig az arcán, majd futólag puha csókot nyomtam a szájára.

 

- Azt hiszem, jobb, ha megnézed, mi van Nickkel - állt fel lendületesen, majd felhúzott magával. - Jó éjszakát.

 

- Nehogy azt hidd, hogy megúszod ennyivel - szólaltam meg szokatlanul mély hangon. - A bizalmatlanságodról és az emlékről is beszélni fogunk, érted? Mindenképp. Tudni akarom, mi folyik itt.

 
- Rendben.
 

- Jó éjt, Perselus - érintettem meg futólag a karját, majd, mielőtt gondolva egyet, rá vetettem volna magam, kisiettem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.