Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Volens, nolens (Akarva, nem akarva)

2008.02.26

Angyalok.

Olyan földöntúli lények, akik tiszta szívvel vannak megáldva és semmi rosszat nem tesznek.

Bűntelenek.

Tiszták.

Legalábbis mindenki ilyennek képzeli el őket.

Tizenhat éves koromra azonban rá kellett jönnöm, hogy a világ nem csak fekete és fehér, nem csak angyalok és démonok léteznek. Nincs olyan, hogy valaki egész életében bűntelen maradjon és segítsen másoknak, vagy egész életében csak bűnöket kövessen el, anélkül, hogy bárkin segítene. Tizenhat évnek kellett eltennie, hogy felismerjem: egy kegyetlen démon álarca mögött is élhet angyal, aki tiszta szívvel van megáldva, annak ellenére, hogy hibát hibára halmozott az élete során.

Fájdalmas volt a saját bőrömön megtapasztalni, hogy milyen az, ha az ember elveszíti a családját és nem alapíthat újat azért, mert az bűn lenne.

De harcolni kell. Legyen bármi, a remény halvány szikrája mindig előttünk van, hogy ösztönözzön és bíztasson, mert mindig elérhetjük azt, amire vágyunk. Csak harcolni kell érte.

***



Már órák óta ültem a szobámban, mikor rájöttem, hogy besötétedett. Annyira a gondolataimba merültem, hogy még az idő múlását sem figyeltem, de ezen nem is kellett csodálkozni, hiszen életem második legszörnyűbb napján voltam túl. Hatodév, utolsó hét, hétfő reggel. A szokásos húsz perces késéssel estem be a Nagyterembe, hogy gyorsan megreggelizzek még dupla bájitaltan előtt, nehogy a prof megint pontokat vonjon le, amiért fél percet késtem, de még az asztalig sem jutottam el, amikor nekimentem Minden Baj Forrásának, ismertebb nevén Perselus Pitonnak. Nem, mintha ez nem lett volna elég, a nyúzott tanerő levont öt pontot a "szemtelenségem és figyelmetlenségem" miatt, majd felszólított, hogy kövessem

Visszagondolva, már akkor kellett volna tudnom, hogy valami olyan nagy horderejű dolog készülődik, ami gyökerestől meg fogja változtatni az életem, de én csak naivan követtem a kedvenc tanáromat. Mert igen, lehetett bármilyen igazságtalan, bármilyen undok, akkor is a házvezető tanárom volt és nem mellesleg azt a tantárgyat tanította, ami a kedvencem volt, vagyis a bájitaltant. Gyanútlan voltam, mint a bárány, akit épp a farkas elé akarnak lökni, de nem törődtem semmivel. Aztán megérkeztünk az igazgatónő irodájába, de csak akkor kezdtem valamit sejteni, mikor megpillantottam a McGalagonnyal szemben ülő bátyámat. Aztán belekezdtek a mondókájukba. Nem emlékszem pontosan, mit és hogyan mondták el, csak részletek maradtak meg bennem. Hogy apa a Főnix Rendje által rábízott munkát végezte, amikor Tudjukki elkapta, hogy Piton mindent látott, hogy a Rend próbálta megtalálni a helyet, de mire sikerült nekik, elkéstek, Piton pedig nem fedhette fel, hogy kettős ügynök, mert akkor minden terv romba dőlt volna. Tompán érzékeltem csak azt is, ahogy Harry fékezhetetlen dühvel nekitámadt a professzornak, mikor az igazgatónő közölte velünk, hogy a Minisztérium Siriust és Remust bízta meg azzal, hogy a gyámjaink legyenek. Teljesen összezavarodva ültem, nem törődve senkivel, semmivel, csak arra kaptam fel a fejem, mikor Harry hirtelen elcsendesedett, McGalagony ordítását követően.

Azóta majdnem fél nap telt el, de egyetlen könnycseppet sem tudtam még ejteni. A sírás fojtogatta a torkomat, majd belepusztultam a kínba, de nem bírtam sírni.

Halkan kopogtak az ajtón.

- Igen? - szóltam ki fáradtan, mire megjelent az ajtóban Mrs Weasley arca.

- Kedveském, le kellene jönnöd enni valamit - mondta aggódva. - Nem tesz jót, ha itt vagy, egyedül.

- Máris megyek - tettem le a kezemben tartott őségi fotót, majd követtem a kövérkés asszonyt egyenesen le a konyhába.

- Még egy teríték kell, Remus - szólalt meg, amint beléptünk az ajtón, mire keresztapám bólintott.

Szó nélkül ültem le Harry mellé, aki tenyerébe temetett arccal támaszkodott az asztalra. Senki nem szólt, de mindenki aggódva figyelt minket. Utáltam ezt az érzést… Eddig azért voltunk látványosság, mert Harryn ott volt az az átkozott sebhely, mert Voldemort személyesen ölte meg anyát, most pedig azért, mert immár teljesen árvák vagyunk. Mert mindenki hirtelen késztetést érzett arra, hogy megvigasztaljon minket. Bátyám lassan megmozdult, én pedig rá emeltem a tekintetemet, de csak fájdalmasan megremegett a gyomrom, ahogy megpillantottam az anyáéra annyira hasonló, sírástól kipirult szempárt. Amint a tekintetünk találkozott, már nem kellettek szavak, megértettük a másik fájdalmát anélkül is. Némán futott le az első könnycsepp az arcomon, ő pedig szó nélkül ölelt magához. Talán mégsem lesz annyira rossz ez a nyár, ha már a bátyám sem utálatos velem…


***



Bármennyire is azt hisszük, nem mi alakítjuk az életünket, hanem a Sors, aki magasan felettünk áll, aki hibátlan, és akinek a szeszélyét el kell viselnünk, legyen bármi. De van, aki megszegi ezt az íratlan szabályt, mert már nincs mit vesztenie.

Ilyen voltam én is.

Már a nyár elején eldöntöttem, hogy segítek Harrynek a horcruxok felkutatásával kapcsolatban, de bármennyire is próbáltam győzködni, annál inkább ellenkezett. Így nem láttam más lehetőséget, mint keresni valakit, aki nem törődve a veszéllyel és a bátyámmal, a segítségemre lesz.

A keresztapámat és Siriust kapásból kizártam, mivel apa és Harry után ők álltak legközelebb hozzám, ezért biztos voltam benne, hogy nem fognak segíteni. Még mindig úgy kezelnek, mint egy gyereket, holott alig egy éven belül már nagykorú leszek. Nem foglalkoztam így velük.

Tonks, bár Remus felesége volt, nagyon jó barát és rokon, de őt sem kérhettem meg, hiszen Teddyre kellett vigyáznia.

Aztán még ott voltak a Weasleyk, de szintén egyiküket sem kérhettem meg, ahogy Hermiónét sem.

Már csak egyetlen ember maradt a régi Black házban, aki szóba jöhetett: Piton.

Képzeletbeli listát készítettem és a mellette szóló érvekből pergamenekkel több volt, mint az ellene szólók. Elvégre kit érdekel, hogy tanárom, halálfaló, nem utolsó sorban pedig nem szívlel? Nem bírja Harryt, így tuti biztos, hogy nem szól senkinek, ha pedig meghalok, elmondhatja, hogy az egész az én hibám volt. És igaza is lenne. Már csak egyetlen kérdés volt. Hogyan jussak a közelébe anélkül, hogy abból valami eget rengető nagy baj lenne? Aztán eszembe jutott a megoldás.


***



- Professzor? - szólítottam le egyik este a folyosón, mikor "véletlenül" összefutottunk. - Lenne rám néhány perce?

- Persze, miről van szó? - állt meg unottan.

- Öh… nem lehetne a könyvtárban vagy valahol máshol? Egy meglehetősen kényes bájitalról lenne szó.

- Rendben, jöjjön - indult meg a szobája felé.

Szó nélkül követtem, miközben azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha visszautasítja és hülyének fog nézni. Ki kellett volna találnom egy másik tervet erre az esetre…

- Köszönöm - slisszoltam be mellette az ajtón, majd mihelyst becsukódott, a tárgyra tértem. - Ön nem kedveli a bátyámat, igaz?

- Azt hiszem, ez nyilvánvaló - vonta fel a szemöldökét.

- És… ha valami olyasmit találnék ki, ami a többieknek nem tetszene, szólna nekik?

- Az attól függ, de ne játszadozzon velem, Potter. Mi a fenéről van szó?

- Nem bájitalról, de… szóval, nyilván elmondta önnek Dumbledore professzor a halála előtt, hogy miért foglalkozott a bátyámmal.

- Nem, Potter, nem mondta el.

Döbbenten meredtem rá, miközben gondolatban vállon veregettem magam, milyen ügyes voltam. Dumbledore megbízott benne vakon, de nem mondott el neki semmit? Gyanús… Bár megeshet, hogy nekem lett más üldözési mániám. Most akkor már csak két lehetőség van: vagy találok mást, aki tud segíteni; vagy beavatom a profot, kockáztatva azt, hogy fél perc alatt lebukunk. Tulajdonképpen minek is ez a sok aggodalmaskodás, amikor semmi nem fog történni, ha kiderül, amit terveztem. Mindenesetre, biztos, ami biztos.

- Professzor, megígéri, hogy nem mondja el senkinek, amit elmondok önnek? Ez egy eléggé kényes téma és… nem lenne jó, ha Tudjaki megtudná.

- Potter - hunyta le egy pillanatra a szemét, majd dühösen mért végig. - Ha nem mondja el nekem, miről van szó és továbbra is rébuszokban fog beszélni, esküszöm, hogy megölöm! Utána aztán aggodalmaskodhat, ki tudja meg a kis titkát és ki nem!

- Megígéri vagy nem?! - csattantam fel.

- Meg! Most pedig mondja!


***



Az biztos, hogy nem az volt életem legkedvesebb beszélgetése Pitonnal, de minden valószínűség szerint a leghasznosabb. Egy óra múlva, mikor elhagytam a szobáját, már kész tervünk volt, hogyan tudunk észrevétlenül segíteni Harrynek.

Miközben mindent elmondtam a tanerőnek, átcikázott az agyamon, hogy nem jó ötlet, de meglátva a reakcióját, mikor a lélekszakításról beszéltem, már tudtam, jól döntöttem. Nem csak azért, mert mindannyiunk közül ő ismeri a legjobban a bájitalokat és megfelelően el is tudja készíteni őket, hanem mert gyorsan vág az esze, ráadásul sokat is tapasztalt már. Mindenesetre úgy tűnt, ez a nyár már semmiképp sem lesz olyan eseménytelen, mint az eddigiek.


***



Másnap reggel hihetetlen akaraterővel ébredtem, végigszenvedtem az egész napot, hogy késő este újból belépjek Piton szobájába, ahol már legalább egy tucat könyv várt rám, a lélekdarabokkal kapcsolatban, teleírva különböző főzetek receptjével, amik talán a segítségünkre lehetnek a jövőben. Kurtán intett az egyik vaskos könyv felé, én pedig azonnal lehuppantam a székre és olvasni kezdtem. Hihetetlen mennyiségű forrás állt a rendelkezésünkre, de eszemben sem volt megkérdezni, honnét szerezte a könyveket, ugyanis szinte teljes mértékben biztos voltam benne, hogy valami halálfalós dolog áll a háttérben.

Aztán megjött a hír az első nyílt támadásról, amit Voldemort intézett egy félvér család ellen, a Rend pedig felvette a kesztyűt. Míg nappal segítettem a professzornak különféle bájitalokat készíteni, estéről estére a könyveket bújtuk, lehetséges megoldás után kutatva, ha pedig pillanatnyilag nem volt olvasnivaló könyv, újabb bájitalokat tanított meg elkészíteni, amik hasznosak, de nem szerepelnek a tantervben.

Elég volt egyetlen nyár ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem szinte mindenkiről, ahhoz viszont túl kevés volt, hogy képes legyek megvédeni magam.


***



A házon kívül tombolt a nyár, a háború dúlt, a Minisztérium próbálta magához láncolni a dementorokat, nehogy átálljanak, miközben én botor módon, vakon hittem abban, hogy semmi baj nem érhet, hogy teljes biztonságban vagyok, hogy a mindenkit lassan a kétségbeesés és fájdalom szélére sodró ellentét ellenére is át lehet vészelni ezt az időt. Hittem, mert fűtött a bosszú, hogy végre szemtől szemben álljak azzal, aki végzett a szüleimmel, aki pokollá tette az életemet és aki egy barátságot adott nekem. Egy leheletfinom, hihetetlenül törékeny kapcsolatot, aminek a végéhez elég lett volna egy rossz szó, egy mozdulat. Mert bármennyire is nem hittem, megkedveltem Pitont. Nem, nem úgy, mint jó tanárt, mert az már megvolt, minden rossz tulajdonsága ellenére. Mint embert kedveltem meg. Mert a maga, visszahúzódó egyénisége ellenére is olyan ember volt, akit meg kell becsülni. Mikor együtt dolgoztunk, nem számított, hogy az iskolába visszatérve ismét a tanárom lesz, ahogy az sem, hogy talán csak a bátyám bosszantása miatt hajlandó segíteni.

Bíztam benne, mégis kételkedtem.

Gyakran több bájitalt főztünk egyszerre, a felszálló, meleg párát pedig nem bírtuk sokáig, így rövid idő kellet csak ahhoz, hogy "testközelben" lássam a karjába égetett Sötét Jegyet. Attól a perctől kezdve kicsit jobban elgondolkodtam a dolgokon. Felidéztem azokat a dolgokat, amiket Harrytől és másoktól hallottam róla. Az egész összezavart, de fogalmam sem volt róla, miért. Gyilkos volt, de megmentő. Sötét, de mégis a jó oldalon állt. Maga a tökéletes ellentét, a kibogozhatatlanság, ami vonzott felé. Hogy megértsem. Hogy segítsek neki. Ahogy Harry szokta mondani, ő a megmentési kényszert örökölte, míg én a segítési kényszert. Talán emiatt volt az, hogy mikor az utolsó évemet megkezdtem, meggondolatlanul mentem le hozzá… talán…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kritika az 1. fejezethez

(Spirit Bliss, 2008.03.11 20:39)

Még mindig érdekfeszítő, és nagyon klasszul fogalmazol. :) Kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakul Piton és Harry testvérének a kapcsolata. :) Olvasom is tovább! :)