Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


III. rész - Az élet nehéz

2008.03.18

- Sebastian, mi a fenét csinálsz? - törtem ki magamból. - Hová mész ilyenkor? Még le se ment a nap!
Sebastian éppen csomagolt, valami elmezavar folytán délután hét órakor.
- Elmegyek. - vonta meg a vállát. - Kitanítottalak, itt az ideje, hogy egyedül boldogulj. Nekem pedig ideje elindulni…
- Ugyan hová, te észlény? Odakint nem tudsz mit csinálni! Meghalsz, ha kilépsz a napra!
- Szerinted számít ez nekem így hétszázötven évesen? - nézett rám. - Itt az ideje, hogy abbahagyjam, kiszálljak, méghozzá végleg… - bánatosan lehajtotta a fejét, selymes fekete haja a szemébe hullott, arcvonásai megkeményedtek. Fájt neki minden. Már nem tudta élvezni a vámpíréletet, egyszer minden vámpír idejut. Van, aki előbb, van, aki utóbb…

Közelebb léptem hozzá és átöleltem.
- Itt akarsz hagyni? Ennyi év után? - kérdeztem halkan.
Keserűen elmosolyodott.
- Elérted a tripla kettest. Mit vársz még? Nem foghatom a kezed még pár évszázadig. Sajnos nem tehetem. Márcsak a te becsületed miatt sem. Jó vámpír vagy és erős, megbírkózol az egyedülléttel, amíg nem jutsz oda, hogy kitaníts valakit. - végigsimított a kezemen. - Furcsa lány vagy, de büszke lehet majd rád a tanítványod. - mélyen a szemembe nézett. - Olyan tanítványt válassz, akit érdemes megtanítanod a vámpíréletre, olyat, akiben társra lelhetsz.
Nekem már megvan a társam. - gondoltam. De nem sikerült kimondanom. Jobb így, békésen elengedni. Neki már nem jó a világ, ahogy nekem sem. Már a testvéreim ük-ük-ük-ük ükonokái is meghaltak - végelgyengülésben. Kétszázhuszonkét éves lettem akkorra, én is éreztem a család, a melegség, a szeretet és a …a napfény hiányát. Mindennél jobban vágytam arra, hogy láthassam a lenyugvó napot. El se mertem képzelni, Sebastian mit érezhetett hétszázötven év után.

- Mikor….Mikor akarsz…?
- Hajnalban. - vágott közbe. - Mostmár nem tudok napozni.
A fenébe ezzel a humorral! Legalább abból ne csinálna viccet, hogy öngyilkos lesz.
- Én megyek vadászni. - szóltam. - Jobb, ha tudod, nem támogatom az ötletedet. Tudom, nehéz ilyen sok idő után még mindig élni, de attól még nekem hiányoznál.

Vállára tettem a kezem, ő megszorította. Halhatatlan lelkünk együtt érzett az eltelt két évszázad után. Én tudtam, hogy ő meg fog halni, ő tudta, hogy utána akarok halni.
Elengedtük egymás kezét, és szó nélkül felvettem a kabátom és elindultam a sötét utcán.
Fagyos szellő rezegtette meg a fák ágait, részeg népség lakta az utcákat, kéjnők illegették magukat hosszú bundákban, amit ki tudja már, melyik gazdag kuncsaftjukról gomboltak le.
Sebastian nagyon felidegesített. Előre kellett terveznem egy egész életet. Vajon mit csinálok nélküle? Hogyan tovább? - lefordultam egy utcába. Miért nem gondol arra, hogy belehalok, ha nem lesz mellettem? Testileg-lelkileg vonzódtam hozzá, akkor is ha csak legmélyebb, és legközvetlenebb barátság alakult ki köztünk. Most itt akar hagyni egyedül, hogy a háborgó lelkiismeretem végül alul maradjon a küzdelemben. Eddig sikerült úrrá lennem magamon, és emberségesen próbáltam viselkedni - már amennyire vámpír lényemtől tellett. Felnéztem a holdra, s közben elgondolkodtam, hányszor, de hányszor imádkoztam naplemente előtt, hogy még ne kelljen vadászni, még ne, még ne kelljen gyilkolni….

De imám nem talált hallgató fülekre. Eljött az éj, s én ismét a hideg utcán találtam magam kétes hírű társaságban. Csokonai verse jutott eszembe, mely ráillett szomorú világomra:
Késsél még setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugvást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásnak tolongnak.

- Jut is eszembe…. - szagoltam a levegőbe. - Emberszagot érzek. - Alig léptem át az utcasarkon, máris megpillantottam a célpontomat. Fiatal, erős férfi, magányosan a sötét utcán.
Nem volt bennem bűntudat az iránt, amit tenni akartam, nem volt bennem félelem, hogy meglátnak - csak az ösztön maradt, amely hajtott a vére után. A kétségbeesett szívfájdalom, ami gyötört Sebastian miatt, most gyilkolás formájában nyilvánult meg. Kit érdekelt, hogy meglátnak? Egy pillanat alatt eltűnök, vagy ha kell, megölöm azt is aki látott.
Áldozatom hallotta maga mögött siető lépteimet, majd megfordult. Mire hátranézett, már nem látott senkit, az utca üres volt, én pedig szemét megtévesztő gyorsasággal lába elé érkeztem. Megfordult, s riadtam a szemeimbe nézett. Kéjtől villogott szemem zöldje, fogaim felcsillantak, a harag pedig hajtott. Utolsó pillantás barna szemeibe, utolsó szellő az arcán…

Megragadtam a nyakát és egy pillanat alatt beleharaptam. Átmosta a vér a testemet, az ő nyögéseitől visszhangzott az utca, bennem pedig egyre jobban felkorbácsolta a tengert. Még…Még! Lassan kezdett tehetetlenné válni, elgyengülni, majd fáradni. Míg én egyre erősödtem, addig ő elvesztette minden éltető erejét, s holtan az út hideg kövére zuhant. Kézfejemmel letöröltem a számról a vért. Hallottam magam mögött a zajra előrajzó lakók mozgását, majd egy pillanat alatt megléptem. Láttam messziről, ahogy húszan körbeállják a férfi holttestét, néhonnan ijedt kiáltásokat, sikításokat hallottam: Úristen, megölte egy vámpír! Szerencsétlen, hisz még szinte gyerek!

Még mielőtt felébredt volna bennem a bűntudat, gyorsan elsiettem Gino kocsmájába. Most nagyon jólesett volna egy ital.
- Gino, adj egy italt! - csaptam a pultra.
- Neked is szép jó estét! - szólt Gino, majd kirakta elém a szokásos absinte-ot. - Mosd ki magad, és mondd el mi bánt!
- Honnan veszed, hogy bánt valami? - kérdeztem vissza csípősen mikor visszacsaptam a poharat a pultra.
- Nem vagy idegeskedő típus, most mégis ki vagy bújva magadból. Sebastian…?
- Csak tudnám, hogy hogy lehet ennyire hülye!?
- Sebastian.
- Holnap kinn akar maradni hajnalban… Meg akar halni, érted? - magyaráztam Ginonak. - Nem úgy ismertem, mint aki ilyen könnyen feladná, mindig humort és vidámságot talált a halhatatlanságban, és most tessék! Bejelenti, hogy nem akar tovább élni! Pedig ő erős, miért ne maradhatna még?

- Mert egyszer a mi napunk is….nos azt kéne mondanom lenyugszik, de inkább felkel! - dörmögte fáradtan. - Nem maradhatunk örökre vámpírok, egyszer nekünk is le kell adnunk a kulcsot!
- És ha van, aki számít ránk, akkor nem maradhatunk??? - kérdeztem a normál hangerő háromszorosával, szinte magamból kikelve. Gino időközben kétszer újratöltötte a poharamat.
- Áh, szóval az a gondod, hogy félsz, mert egyedül hagy! Nézd, megpróbált felkészíteni rá, de te nem akartál hallani róla. Magadat okolhatod, ha váratlanul ért.
- Nem ért váratlanul, csak értelmetlennek találom. - motyogtam kissé sértődötten, majd megigazítottam a félrecsúszott kabátom. - Elvégre olyan jól megvoltunk kétszáz évig, miért nem lehet még úgy egy…vagy inkább két évszázadot még maradnia?
- Mert neki már felkel a nap. - csóválta meg a fejét Gino. - Hagyd elmenni. Jobb lesz neki. Ha szereted, elengeded. Még akkor is, ha fáj.

Gino immár az egész üveget letette elém, én pedig azonnali hatállyal el is vonultam vele távoli tájakra…pontosabban egy felhőkarcoló tetejére.
Ahogy az üveg tartalma fogyott, úgy támadtak érdekesebbnél érdekesebb gondolataim, mint például hogyan csinálhatnék egyetlen békából ötfogásos vacsorát, hány kiló bazsalikomot tehetnék a paradicsomszószba, hogy mérgező legyen, meg persze, hogy mi módon dögölhetnék már meg végre, anélkül, hogy ropogósra süljek!!!!!
- Kiborító ez az este… - nyöszörögtem fáradtan, az üres üveg nyakát szorongatva. - …Ha leugrok egybe maradok, ha leszúrom magam meggyógyulok, de mivel az akasztást nem próbáltam, itt az ideje…. Ne már! Meghülyültem! Megígértem Sebastiannak, hogy életben maradok és kitanítok valakit! Megígértem és betartom, amit ígértem!

- JESSZUSOM, SEBASTIAN!! - kiáltottam fel ijedten, majd felpattantam. Jött a hajnal, és Sebastiantól el se búcsúztam. - Nem akarom, hogy elmenj! - nyögtem fájdalmasan.
Szélsebesen visszarohantam a házunkhoz, de Sebastiant már nem találtam otthon. Csak egy levelet, amit a koporsóm fedelén hagyott:

Drága Victoria!
Örülök, hogy nem voltál itt, mikor elindultam, nem akartam elbúcsúzni. Találkozunk még. Irónikus, hogy pont a hétszázötvenedik születésnapomon halálozok el. Te is bírd ki legalább addig! Találj egy tanítványt, egy társat! Érd el a céljaidat, én pedig ma hajnalban elrepülök a széllel… Jusson eszedbe mindig: Nagyon Szeretlek!
Sebastian

Könny fakadt a szemem sarkában, s éreztem, még szinte meleg a papír a keze nyomától. Valóban kint volt a tetőn, várta a nap első sugarait. Beletekintett a ragyogó vörös napba, teste elzsibbadt, majd apró tűszúrásokat érzett, melyek fél pillanaton belül felerősödtek, őt pedig hamuvá égették. Még érezte, ahogy a tetőről zuhan a semmibe, majd teste elporlik, és volt, nincs fájdalom…

Fejemet a kandallópárkányra hajtottam, ernyedt kezemből kiesett a levél. Egyedül maradtam.
Ó, áldott természet! Óh, csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom, s vidékem,
Melynek én örökös földesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.