Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XI. rész - Vér a vérhez visszakérlek

2008.03.23

A kocsmában dolgoztam. Egyedül. Csak egyetlen készséges jelentkező volt, aki a segített. Egy fiatal lány, Lívia... Hogy miért pont ő? Mert Gabriel elment…
Igen, eltűnt, s lehet, nem jön vissza már soha. Mélyet sóhajtottam - vajon látom még valaha? Tudom, miattam tűnt el, elmenekült. Én voltam a hibás! Nem lett volna szabad!
A szentségit!!! Már megint ezek az érzések! Gyűlölöm…Gyűlölöm őket! Miért nem lehetek egyszerű vámpír, egyszerű élettel? Miért kell éreznem minden helytelen döntésem súlyát? Miért kell szenvednem a múltban történtektől? Egyre jobban fáj… Egyre jobban, és én tehetetlen vagyok. És ami a legzavaróbb… Miután Gabriel - egy heves szóváltás kíséretében - eltűnt, furcsa dolgot véltem felfedezni. Érzem őket! Nem… Nem a vámpírokat… Az embereket. Mi van velem, mégis?

Soha nem voltam még ennyire emberi. Még akkor sem, mikor tényleg ember voltam. Törölgettem a poharakat a pult mögött, farmerban, agyonmosott fehér pólóban és kötényben, miközben a szemem sarkából figyeltem az embereket - és persze a vámpírokat. Mindkét faj különösen erős jeleket sugárzott felém. Az a szőke, fiatal lány, Lívia, a segédem épp azon gondolkozott, nem-e lett volna könnyebb két fordulóval összeszedni a poharakat. Szőke haja bájosan a szemébe hullt, ő pedig igyekezett kifújni az arcából, miközben karján egyensúlyozott a tálcákkal. Éreztem, ahogy szíve hirtelen nagyot dobban, miközben elveszti az egyensúlyát pár pillanatra, s nem fejéből, lelke mélyéből hallom a hangot: Istenem, csak el ne rontsak valamit! Ha kirúgnak, megint nem fogom tudni kifizetni a villanyszámlát!

Féloldalasan elmosolyodtam. Hát igen! Mindenkinek ez volt a baja. 1993-at írtunk. Az üzlet jól ment. A lelkemet nem az anyagi gondok gyötörték. Akkor volt húsz éve, hogy Gabrielt utoljára láttam…
- Miért érzem úgy, hogy el akarsz taszítani magadtól? - kiabálta Gabriel heves szóváltásunk során.
- Mert el akarlak taszítani! - csaptam mérgesen az asztalra. - Figyelj, Gabriel! Nem kerülgetem a forró kását! Bármi is történt köztünk, nagy hiba volt! Nem lett volna szabad! Csak… Csak a pillanat kívánta meg, semmi több!
- Áh, igen!? - cserfeskedett Gabriel. - Akkor mondd, miért is történt meg? Vámpírok vagyunk, az isten szerelmére! Nem lehet olyan bonyolult a lelkivilágunk, hogy ne ismernénk fel, mit miért teszünk! - lendületesen belecsapott a szék támlájába, mire az három fordulat után kettétört a falon. - Miért feküdtél le velem, ha most azt akarod, hogy ne legyen köztünk semmi!?

Jogos. Joga van megtudni a választ.
- Szeretlek, Gabriel. - mondtam nyíltan és őszintén. - De vámpírok vagyunk. És egyszer már rájöttem, nagy baj van velem! Nagyon nagy baj! Egy vámpírnak nincsenek mély, emberi érzései! Ellentétben velem! - kibámultam a sötét ablakon. - Tudok sírni, talán nevetni is, ölni, ünnepelni, és tiszta szívből szeretni… De valahogy… Mégis…Más vagyok, el kell ismerned! Nem vagyok méltó rá, hogy tovább tanítsalak...
Gabriel szava elakadt. Mérhetetlen keserűséget éreztem meg benne, de nem láthattam barna szemében a dühöt. Nem is kellett. Hangja elég világosan sugározta érzéseit:
- Azt akarod mondani, hogy csak úgy eldobsz, mint valami rongyot?! - dühöngött. Odalépett hozzám, és mérhetetlen erővel megragadta a karomat. Kényszerített, hogy belenézzek a szemébe. - Azt akarod mondani, hogy nem engedted, hogy meghaljak, és ennyi idő után egyszerűen elküldesz?!

Nyeltem egyet. Vasmarkában egyre jobban elszorult a karom, szeméből csak úgy szikrázott a düh, de muszáj volt megtennem. Én már ember voltam:
- Igen. - ennyi elég is volt. Gabriel remélte, szabadkozni fogok. Remélte, hogy veszekszek vele, vagy el akarok menekülni előle, hogy félni fogok. Jobb lett volna, ha szidnám, szapulnám, üvöltöznék vele… De nem… Azt is elviselte volna, ha elrántom a karom és belekarmolok az arcába, de nem… Csak álltam nyugodtan, higgadtan, éles tekintetem a szemébe vájt.

Fürkészően pillantott a szemem legmélyére, aztán dühe hirtelen még inkább fellobbant.
- MI A FENÉT GONDOLSZ ILYENKOR??? MIT ÉRZEL MAGADBAN, MIKOR CSAK ÚGY ELZAVARSZ, MI??? - ujjai belemélyedtek a karomba és a vállamba, fel is szisszentem, de nem mutattam ki az érzéseimet.
Szilárdan állt a vaskapu gondolataim előtt, s Gabriel hiába döngetett rajta, nem nyert bebocsátást. Pedig tudni akarta, vajon mit érezhetek. Hát elárulom… Mélységes bánatot és szomorúságot. Reményvesztett voltam akkor, szerettem Gabrielt, és pont ez volt az, ami megijesztett. Szerethetek-e? Tudok-e szeretni, vagy mégsem vagyok vámpír? Hol a kulcs? Istenem, mi lehet a baj? - én nem tudom.
- Pfúúúú…. - puffant le a pult mögötti székre Lívia, megzavarva gondolataim sorát. - …mostantól muszáj lesz egy kicsit edzenem. - nézett rám kócos tincsei alól, szép zöld szemeivel. - Alig bírtam el a tálcákat idefele jövet.

Elnézően mosolyogtam.
- Egyensúly, nem erő kérdése. Sokat hoztál, de még nem eleget! - kitöltöttem egy pohár üdítőt, és elé raktam. - Tessék, megérdemled!
- Oh, köszi! - csillant fel a szeme. Felkapta a poharat és három hatalmas kortyot legurított belőle, majd jólesően sóhajtott és elnyújtózott a bárszéken. - Már épp ideje volt egy kis pihenőt tartanom. Hulla fáradt vagyok. Én nem értem, te hogy bírod itt éjszakánként, nappal ki se dugod az orrodat! - áthajolt a pulton. - Mondd! Hogy csinálod?
- Éber vagyok. - válaszoltam szórakozottan. Lívia kíváncsian hajolt át a pulton, és az arcát nézve mosolyognom kellett. Természetes, édeskés emberi kíváncsiság. Ha tudná, miért pont őt vettem fel…

Lívia elődje jó pár évszázaddal ezelőtt nem más volt, mint az én bátyám, Daniel. A családunkban minden második vagy harmadik generációban született legalább egy zöldszemű gyermek. Én és Daniel megkaptuk ezeket a szemeket…akárcsak Lívia. Azonnal ráismertem, és utánanéztem pár dolognak… A családunkról az én időmben is készítettek festményeket, Lívia tárcájában pedig az apjáról és a nagyapjáról is találtam fotókat. A jellegzetes vonások ott voltak, és vissza tudtam követni a családfát.
Széles karmozdulatokkal törölgettem a pultot. Hirtelen különös érzés kerített hatalmába… Valami bizsergés támadt a nyakamon, mintha…valami hamarosan történne…valami….
- Hú, a francba! - mordultam fel, és azonnal az ajtó felé kaptam a fejem. Éreztem…jön!

Azonnal koncentrálni kezdtem, s a bejárati ajtó két szárnya először hevesen remegni kezdett, majd pillantásomnak engedelmeskedve hangosan bevágódott. Az emberek felkapták a fejüket a zajra, de nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Lívia is csak a szélnek tudta be, pedig a szél nem képes becsukni azt a hatalmas és nehéz ajtószárnyat...
Közeledett… Lecsaptam a konyharuhát a pultra és hátrarohantam a raktárba. Senki nem figyelt rám, mindenki a kis tévére meredt a kocsma sarkába. Nemsokára hallani fogom, ahogy megérkezik. Épphogy elértem a raktárajtót, máris hallottam, ahogy odakint dörrenve kinyílik a kétszárnyú ajtó. Beléptem a raktár ajtaján és elreteszeltem. - Mit tehetnék még? Mindjárt ideér! - Megfogtam az íróasztal szélét és az elretesztelt ajtó elé húztam.
Ám a helységből már nem volt kiút. Kartondobozok, rekeszek, két szekrény, egy asztal, és két szék. Sehol egy ablak…
- Oda nem mehet be…hallja!? - hallottam tompán odakintről Lívia hangját. A kilincs megmozdult. Majd valaki rángatni kezdte… - Hívom a rendőrséget, ha nem tűnik el azonnal! Maga süket??? Állj!!!

Az ajtó már meg is mozdult. De Lívia elhallgatott… Úristen! Csak nem ölte meg? Gyorsan bebújtam az egyik szekrény mögé. Igyekeztem elfedni a gondolataimat…ha meghallja, lebukok….
Az ajtó hatalmas erővel vágódott ki, az asztal felborult, a retesz pedig kiszakadt. Épphogy levegőhöz jutottam, arra se volt időm, hogy észleljem, az asztal ráesett a lábamra, máris megragadta egy kéz a torkomat és előrántott a szekrény mögül. Húsz centire lógtam a föld felett és egy vasmarok tartott fenn.
- Én is...örülök neked…Gabriel! - nyöszörögtem levegő híján. Gabriel haja megnőtt, szeme maga volt a megtestesült sötétség. Hol volt a fény, amit megszerettem? Hol volt a gyönyörű mélység? Haraggal nézett rám, egy szó nélkül lendületet vett és eldobott a szoba túlsó végébe. Végiggurultam a padlón, majd a falnak puffantam.
- Azért nem kéne ennyire mellre szívnod… - nyögtem morogva, majd feltápászkodtam, s leporoltam a farmeromat. Mérges volt rám, ezt el kell ismernem, olyanok voltunk, mint a kutya meg a macska. Bár inkább olyanok, mint egy vérbeli házaspár… Se vele, se nélküle!

Hirtelen felpillantottam, s ijedtemben felsikkantottam. Gabriel megindult és én máris a falhoz szorítva találtam magam.
- Most igazán nem is tudom, mit csináljak veled! - mormolta fagyos hangon, miközben szeme a szemembe nézett. - Vagy most helyben megöllek…vagy az asztalra ráncigállak. Szólj, ha tudsz jobbat!
Hát ez hülye…!
- Szerintem inkább ölj meg! - lihegtem. Keze a nyakamat szorongatta. - Nem sok kell már hozzá.
- Ugyan, nem tudsz meghalni! Szívesen megfojtanálak, de nem menne, te is tudod… - azzal leeresztette a kezét, én pedig térdre estem a padlón. Gabriel megindult az ajtó felé és becsukta. A kilincs még nagyjából működött…
- Most meg mi a fenét csinálsz? - meresztettem rá a szemem. Láttam, ahogy felállítja az asztalt, majd leveszi a kabátját.
- Amit már akkor kellett volna, amikor utoljára találkoztunk. - azzal lerántotta a pulcsiját.

Innentől már erős önfegyelemre volt szükségem, ugyanis olyan szívdöglesztő volt felülről, hogy húsz évesen még biztos elájultam volna tőle. Most is közel álltam hozzá, de inkább attól féltem, hogy rávetem magam.
- Szóval meg akarsz sütni olajban… - vágtam oda negédesen. Ezt gondolta akkor, amikor utoljára találkoztunk. Gabriel úgy nézett rám, mintha bolond lennék.
- Mondtam, hogy ne kutakodj a gondolataimban! Te is megtiltottad nekem! - fordult felém. Ajjaj…elvesztem! Elölről hihetetlenül vonzó volt. Megváltozott. Bár az érzésein egyáltalán nem látszott meg a húsz kihagyott év.
- Az más! A tanítványom voltál. - néztem a szemébe. Igyekeztem nem a felsőtestére koncentrálni. - Most viszont nem különbözöl Erictől.
- Én nem árultalak el.
- Csak a falhoz vágtál, igaz. - rántottam meg a vállam. - Ne haragudj, vissza kell mennem a pulthoz!

Mielőtt tehettem volna két lépést, Gabriel megragadta a vállam, felültetett az asztalra és lendületesen hanyatt döntött. Ajka az ajkamra tapadt, nem eresztett. Héééé, erről nem volt szó!!!
- Belédbújt a kisördög! - lihegtem, mikor ajkam felszabadult.
- Pontosan. - bólintott kópésan. Már nem gonosznak tűnt…inkább egy kicsit...dilisnek… Újra megcsókolt, s keze bemerészkedett a pólóm alá. Elkaptam a kezét és megállítottam.
- Mi lesz, ha valaki benyit, mi? Meg vagy őrülve!
- Kétség kívül. Szeretlek! - vigyorgott.
- Te hülye vagy!
- Naná! - nevetett fel, s immár olyan odaadóan bújt hozzám, hogy elvesztettem a fonalat… Én miért vagyok ennyire manipulálható???

Fél óra múlva úgy vágódtam ki a raktár ajtaján, mint a puskagolyó. Visszarohantam a pulthoz és azonnal hideg vízzel lemostam az arcom a falra szerelt csapnál. Kipirult a fehér orcám, nyakam verejtékcseppekben úszott, hajam kócos volt, ruhám rendezetlen. Gabriel huncut vigyorral, és széles, nyílt mozdulatokkal vándorolt be a pult mögé. Átölelte a derekam, s hátulról merészen hozzám simult.
- Azt ne mondd, hogy nem élvezted! - vigyorgott szemtelenül, miközben a fülembe suttogott.

A lábam még remegett az élménytől, és épp levegő után kapkodtam. Ezek olyan tünetek voltak, amik tízévente egyszer jöttek elő nálam… Nem lehetett egykönnyen megrendíteni, de neki sikerült.
- Oké, amint bezártam a kocsmát, ezt megvitatjuk! - lihegtem a csapba.
- Megvitatjuk? - villant a szeme.
- Nem úgy… Megbeszéljük! - fordultam meg. Belenézhettem szemtelenül vidám szemébe.
- De kár…Én kicsit gyakorlatiasabb módszert is tudtam volna mutatni… - húzott közel magához.
- Erre valahogy nem volt nehéz rájönnöm. - motyogtam, miközben eszembe jutott, ahogy a raktárban lerántotta a pólómat és… - Azt hiszem, máshogy is elintézhetjük!
- És mégis hogyan? - szuszogott bele a nyakamba.
- Ha megmondod, mit csináltál Líviával, nagyon hamar eldöntöm, hogy megöllek-e! - elhidegült a hangom. Olyan gyorsan kihűlt körülöttünk a levegő, csoda, hogy nem fagyott meg még a leheletünk is. Gabriel mégis elnevette magát az első döbbenet után.
- Jaaa, az a szőke lány! Már értem, mit akartál! - nevetett. - Semmi különöset, csak alszik!

Kerekre nyitottam a szemem.
- Alszik??? - meredtem rá, majd ellöktem magamtól. - Mi az, hogy alszik?
- Mostanra kezdtem kiélvezni, hogy vámpír vagyok, és hasznát is vettem. - vigyorgott. - Tudod, ha benne vagyok a gondolataiban, akkor ha azt gondolom, hogy álmos vagyok, ő is álmos lesz. Ez kicsit veszélyes, mert ez azt jelenti, hogy ő is hallja akkor az én gondolataimat. De ritkán fordul elő, hogy visszafelé is működik. - kezdte ecsetelni, miközben a pultnak támaszkodott. Megeredt a nyelve, pedig régen nem volt ennyire beszédes. - Mostanában egyre gyakrabban tudom alkalmazni ezt a fajta képességet. Neked szokott sikerülni? Nekem most kivételesen összejött. - rántott a vállán. Nem vette észre a nagy csacsogás közepette, hogy már unom egy kicsit a szövegét. Olyan beképzeltnek tűnt!
- Tudod, mennyire hiányoztál? Muszáj volt idejönnöm! Azt hittem, begolyózok egyedül, nem értem, te hogy bírtad ki évekig. Először azt gondoltam, megöllek, de utána…nem tudtalak volna bántani…
- Gabriel…
- …mert igazság szerint még mindig nem vagyok az az erőszakos fajta. - folytatta zavartalanul. - Vissza akarok menni a saját koporsómba, abba a lakásba...oda ahol te is vagy! - hiába mondta ki ezt, akkor sem a szemembe nézett. Ez vicces. Zavarba hoztam?
- Gabriel…
- Nem akarok egyedül maradni, oké? - csapott a pultra, miközben rámeredt a falra. - Nem érdekel, hogy nem tanítasz tovább, meg hogy zavar a jelenlétem, de…
- Gabriel!
- Tessék? - fordult végre felém. A hűtőnek támaszkodtam keresztbe font karral.
- Álmos vagyok…
Gabriel összehúzta a szemét. Hogy is jön ez ide?
- Hogy mondod?

Közel léptem hozzá. Tekintetem elsötétült, ahogy a szemébe néztem, s megindultam a gondolatai felé.
- Azt mondtam, álmos vagyok… - suttogtam. Gabriel hirtelen laposakat pislantott. Elnehezült a szemhéja, látása enyhén elhomályosult. Alig fél pillanat múlva behunyta a szemét, és egy horkantás kíséretében hanyatt esett a padlón.
- Hogy én mekkora szemét vagyok! - vigyorogtam kajánul. Bár nem gondolkoztam előre, hogy mit csinálok Gabriellel, ha be kell zárnom a kocsmát, minden esetre hagy főjön a saját levében. Ott hagytam a hideg kőpadlón, miután a lábammal belökdöstem a pult alá.

Hátramentem a raktárhoz. Hol lehet Lívia? Körülnéztem. A raktár ajtaja nyitva volt, de ott nem lehetett, mert onnan jöttünk ki. Még az ajtó előtt valahol elhallgatott. A raktárajtó előtt csak egy folyosó volt, ami a szellőzőrendszer felé vezetett. Egy rakás kartondobozra tévedt a tekintetem. Nem volt nagy probléma, hogy ott volt, csak éppen néhány darab fel-le liftezett. Átnéztem pár doboz felett, és vigyorogva konstatáltam, hogy Lívia ugyanolyan békésen szuszogva alszik, mint Gabriel a pult alatt.
Líviát nem volt nehéz elcipelni a klubteremig, ami már kiürült addigra. Átkaroltam a vállán, és az oldalamnak támasztva elhúztam odáig. Hanyatt fektettem az asztalra, majd visszamentem a pulthoz. Gabriel motyogott álmában és úgy húzogatta az orrát, mint egy kis mókus. Derűsen elnevettem magam. Mekkora nagy figura! Fogtam egy kis poharat és hideg vizet engedtem bele, majd odamentem Líviához és pár cseppel lelocsoltam az arcát. Össze-összerántotta a szemhéját, majd homályos tekintettel rámnézett.

- Mi történt? - nyögte álmos hangon.
- Elaludtál a tévé előtt. - füllentettem. - Haza kéne menned, későre jár.
- Mennyi az idő?
Ránéztem a faliórára.
- Hajnali fél egy. - mondtam.
- Akkor ideje hazamennem. - ásított. Felsegítettem az asztalról, majd leakasztottam a fogasról a kabátját. Áldott nagy szerencsének tudtam be, hogy nem emlékszik arra, hogy mi történt. Mikor a kabátot átadtam, megéreztem az érzéseit. Homályos képei voltak arról, hogy mit csinált, mielőtt elaludt volna.
- Mondd csak… - szólt. - …Nem történt valami furcsa, amíg aludtam?
- Öhm…furcsa? - hát igen, enyhének találtam a kifejezést. - ..Hát…semmi furcsa nem történt, miért? - kérdeztem tettetett kíváncsisággal.
- Semmi. Nem fontos! - legyintett. - Jó éjt! Aludj jól!
- Te is! - mosolyogtam rá. - Vigyázz magadra! Ilyenkor sok sötét alak járkál odakint… - jelentőségteljesen sóhajtottam.
- Ne félj! Tudok vigyázni magamra. - mosolygott, majd felkanyarintotta a kabátját. Még néztem a távolodó alakját. Na, igen…én is ezt mondtam, mielőtt vámpír lettem.

Gabriel a pult alatt feküdt, és arra sem ébredt fel, mikor álmában beleverte a fejét a sörös hordóba. Ezt onnan tudom, hogy a merengésemből a hangos, fémes koppanás billentett ki.
- Tényleg, ő meg még mindig alszik… - vigyorogtam magamban. Nem akartam belegondolni, hogy jól vagy rosszul fogadja a dolgot, hogy "elaltattam". Lehajoltam, hogy megnézzem. A lehető legtökéletesebb nyugalommal szundikált a hordó és a szemetesvödör között, mintha ő lenne a szó legszorosabb értelmében vett konyhamalac, akinek máshol nem is lehet jobb helye. Erre a gondolatra természetesen határtalan jókedv szállt meg.

Leguggoltam mellé és megpofozgattam az arcát. Nem tűnt hatásosnak. Felébresszem egyáltalán? Ideje szembenéznem vele. Nem szeretném, ha mégegyszer fojtogatna, de hát nem hagyhatom a pult alatt aludni. A pohárból - amit még mindig a kezemben tartottam - pár csepp vizet fröcsköltem az arcára. Meg sem mozdult. Mit szőrözök én pár csepp vízzel?
Meglendítettem a poharat és az egész pohár jéghideg vizet az arcába öntöttem. Egy fájdalmas kiáltás kíséretében felugrott fektéből és alaposan beverte a fejét a konyhapultba. Ismét hanyatt esett és hatalmas nyögéssel nyugtázta, hogy egy kuka van a feje mellett.
- Mi történt? - nyöszörgött, miközben a fején lévő dudort tapogatta. Még jó, hogy vámpír és begyógyul, ömlött belőle a vér. Úgy tűnik a pult vasgerendáját kapta el.
- Miért kérdi ezt mindenki legelőször? - húztam fel a vállamat. - Álmos voltál…

Homályos képek jelentek meg lelki szemei előtt. Hogy az a…!!!
- Te boszorkány!!! - kiáltott fel.
- Nem-nem! Vámpír! Meg kéne tanulnod a boszorkány és a vámpír közötti különbséget! - magyaráztam derűsen. - Az egyik mágiát űz, a másik vért iszik. Tudod! Te is az vagy, nem jöttél még rá? - élvezet volt látni az arcát, ahogy kiül rá a keserű gúny, miközben a homlokából folyik a vér.
- Mikor ittál utoljára emberi vért? - kérdezte Gabriel fölényes hangon. Nem hitte volna, hogy nem hat rám ez a hangnem.
- Épp eléggé régen ahhoz, hogy kezdjem magam teljes értékűnek érezni. - jobban nem tudtam volna megfogalmazni. Régen éreztem magam ilyen határtalannak. Bár a vér értéke nagy a fajtánknál, még az emberek sem tudnak nélküle élni. Szükségük van rá. Ha elveszem a vérüket, hogy nekem legyen, nekik nem lesz, és venni nem tudnak. Nem akartam újra gyilkolni, nem volt rá szükségem.
- Körülvetted magad halandókkal! - kelt fel óvatosan a pult alól.
- Hihetetlen megállapítás.
- Az a lány is…Lívia… - nyögte, miközben a falitükörben nézte, ahogy a sebe begyógyul. - Ő a segéded?

- A rokonom. - Gabriel felkapta a fejét.
- A rokonod? Élnek még rokonaid? - hitetlenkedett.
- Most mondtam. - néztem rá, miközben félredobtam a kötényemet és felvettem a kabátomat. - A bátyám utódja.
- Értem. - szólt. - Hazafelé mész?
Megállt a kabát gombjain a kezem.
- Igen, hazamegyek. - szóltam. - De egyedül. - indultam.
- Nekem is ott az otthonom.
- Már húsz éve nem. - tartóztattam fel, miközben elindult utánam.
- Ott van még a koporsóm. - csillant meg a szeme.
- Nincs, eladtam. - hazudtam a szemébe. Nem volt szívem kidobni.
- Most ugye csak át akarsz vágni? - kérdezte huncut csillogással a szemében, miközben felfelé mentünk a bejárati lépcsősoron.
- Igen, hogy ne kelljen feljönnöd hozzám. - vágtam a szemébe. Megálltam és bezártam a bejáratot. - Nem hiszem, hogy egy nyavalyás koporsóért akarsz feljönni.
- Igazából én másért szeretnék…
- Tudom! - fogtam be a száját mérgesen. - Neked mindig ágyjelenetek forognak az agyadban? Nem ilyennek ismertelek.

Gabriel tett egy kört a szemével.
- Változnak az idők. - vigyorgott. - Szóval felmehetek?
- Nem.
- Az istenit, Victoria! Miért vagy ilyen makacs? - kiáltott utánam, miközben elindult.
- Talán azért, mert mikor utoljára találkoztunk, olajban akartál megsütni, és ma éjjel úgy köszöntöttél, hogy a falhoz vágtál és fojtogattál….na, meg persze.. - a jelentőségteljes csönddel mindent el is mondtam a raktárban történtekről. - Mindegy, szóval az a lényeg, hogy megváltoztál, és én is megváltoztam. Ami annyit tesz, hogy egyáltalán nem ismerlek. - néztem rá.
- Akkor ismerj meg! A lehető legközelebbről…vicc volt! - tette hozzá nevetve.
- Fejezd be, légy szíves! - emeltem az égnek a tekintetem, miközben beléptem a lépcsőházba. Elindultam felfelé a lépcsőn.
- Miért? Ne tagadd, hogy nem szeretnéd! - magyarázta, mikor kinyitottam az ajtót. Már csuktam volna be előtte, de a lábával kitámasztotta. - Victoria, engedj be, kérlek!
- Jó okot mondj! - kötöttem az ebet a karóhoz. Határozottan kikötöttem, hogy csak akkor engedem be, ha még a bakancsomat is megnyalja érte. Másképp nem!

Gabriel mélyen nézett a szemembe. Most a régi volt. Letagadhatatlan volt a szemében a mélybarna csillogás, és mindaz a fény, amely mindig is ott lappangott.
- Tudod, hogy még mindig szeretlek. - szólt halkan, komolyan. - Egyedül vagy, érzem, és hiába nyújtom a kezem, nem akarod elfogadni. Nem akarod, hogy valaki betöltse az űrt…és megtörje csendet?
Akarva akaratlanul is leemeltem a pajzsomat, átláthatott rajtam, akár az üvegen.
- De igen, akarom… - szólaltam meg egy idő után. Igaza volt. Csend, űr és magány telepedett a szobára minden egyes nappal és éjjel. Azzal, hogy vámpír voltam, együtt járt a magány.
- Akkor…? - nézett még mindig rám, majd egy suta pillantást vetett az ajtót támasztó lábára. Felengedett a jég, kinyitottam neki az ajtót, ő pedig szép lassan besétált rajta.

Magányos voltam, és inkább elveszett, mint megtalált lélek. Azzal, hogy elismertem, jobban vagyok ember, mint vámpír, nem oldottam meg a problémát. A magányosan eltöltött két évtized alatt semmi nem történt velem. Ugyan megtanultam kezelni bizonyos erőket magamban, de közben el kellett ismernem, nem lehetetlen választás elé álltam, mikor elküldtem Gabrielt. Ember akartam maradni érzések nélkül, vagy vámpír érzésekkel? Utóbbi jobb lett volna. Kellemetlen volt, hogy megtagadtam a fajtámat, és ismét ember akartam lenni, ennek árán elküldtem Gabrielt. De ha azt akartam volna, hogy Gabriel maradjon…mi szégyen lett volna abban, ha szerelmet érzek iránta?
Leültem a kanapéra. Nem jutott eszembe, hogy még azelőtt leengedtem a pajzsomat, hogy beengedtem Gabrielt, és hogy kihasználhatja ezt. Folyékonyan olvasott a fejemben, és elégedettséggel töltötte el, amit ott talált. Örült, hogy megbántam a döntésemet.

- Még változtathatsz. - szólalt meg, mikor meghallotta, azt az egyetlen kulcsmondatot, amiben benne volt, hogy szeretem.
Ijedtemben azonnal felállt a pajzs a gondolataim körül, éreztem, ahogy Gabrielt kitaszítom a gondolataim folyamából.
- Megmondtam, hogy takarodj ki a fejemből! - kiáltottam el magam mérgesen. Feldühített a nyugalma, és mindaz a hozzáállás, amivel kezelte a problémánkat. Nekem ez nem olyan könnyű! Bár az lenne, de nem az!
- Itt vagyok, Victoria, nem érted!? - kérdezte nyomatékot adva szavainak, felállt és megfogta a kezem. - Emberi vagy, tudom. És épp ezért nehéz belátnod, hogy szükséged van rám. - sóhajtott. - És nekem is szükségem van rád. Nem ismerek senkit rajtad kívül, ez a világ nekem üres és nyomasztó, bármilyen új köntösbe is bújtatták az emberek! Nem akarok egyedül maradni…

Én sem! Én sem akarok egyedül maradni! Soha! Bármit, csak ezt ne! Ez így nem élet, csak kárhozat… Kárhozat…
Szó nélkül hozzábújtam és átöleltem. Igaza volt mindenben, és ezzel elkápráztatott. Káprázatos? Igen, valóban az. Mint a ragyogó napsugár. Csak egy kicsit más kivitelben.
- Egy vérből vagyunk, Gabriel! Ami a tiéd, az az enyém, ami az enyém, az a tiéd. - néztem rá. - A vérünk összeköt, nem tagadhatom. - sóhajtottam. - És nem is ellenkezhetek…
Szorosan átöleltem, éltető lélegzetet vettem a haja illatából, az arcomon éreztem nyakának selymes bőrét. Nem tudok nélküle élni, mindez hiányozna. Talán jobban, mint a napfény, amelyre évszázadok óta vágyok...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.