Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XII. rész - Kísért a múlt

2008.03.24

- Vén banya…
- Mit mondtál, Gabriel!? - csattantam fel. Félelmetes gyorsasággal fordultam meg.
- Csak vicceltem. - vigyorgott szemtelenül. - Legalább ezzel felhívtam magamra a figyelmet. Úgy álltál az ablakban, mintha nem is ebben világban élnél.
Gabriel rátapintott kellően a lényegre. Mintha nem e világban élnék. Hangok a fülemben, képek a szemem előtt, érzések a szívemben, melyeket rég elfeledettnek hittem…
Hülyének éreztem magam, összezavarodtam, és ami a legrosszabb, nem csak hangokat hallottam, de láttam mindent, ami a hangokhoz társult. A családi eseményeket, karácsonyokat, hócsatákat és bálokat. Szaladgált a gerincem mentén a bizsergés, valahányszor távolinak vélt hangokat hallottam meg a fejemben.
- Gabriel, baj van velem.
- Mi baj lenne? - vonta össze a szemöldökét. - Szerintem csak kissé ideges vagy.
- Csak annak tűnök.
- Tehát nem vagy az?
- De.
- Victoria!
- Mi van? - tártam szét a két karomat. - Beteg vagyok, Gabriel. Valami őrült agyszülemény tép szét napról napra, és percről percre szembesülök a múltammal. Én ezt nem bírom, véget akarok vetni ennek!
Gabriel szemében ijedtség csillant.
- Meg akarsz halni?

Mintha hidegvízzel öntöttek volna le, annyira megrémisztett a hangjában csengő aggodalom. A szívemet bársonykéz szorította össze, hisz tudtam, hogy igaza van, de csak miatta, egyedül miatta nem akartam eltávozni az "élők" sorából.
- Nekem már nincs itt keresnivalóm. Te magad mondtad - néztem a szemébe -, ez a világ üres és nyomasztó. Nem számít, hogy fejlődött, zsúfoltabb és zajosabb lett, attól nekem még üres maradt. Nappal büdös vasszekerek gurulnak a házunk előtt, éjjel pedig huligánok zúzzák be az ablakokat. Ez nem a régi világ. Én nem ide születtem.
Lehuppantam a kanapéra Gabriel mellé. Fáradtan sóhajtottam.
- Figyelj rám! - fogta meg a kezem - Maradj még! Gondolj rám és Líviára! Nemsokára megszületik a kisfia és a végén kárt tesz magában az idegességtől. Gyanakszik rád, joga van megtudnia, ki voltál, ki vagy, és kit kell elbúcsúztatnia egy napkeltekor.
- Lívia… - súgtam és behunytam a szemem. Felnőtt, családot alapított, és várja a kisfiát. Megöregedett, és szívfacsaró irigységgel és gyanakvással nézett rám évek óta, mióta észrevette, rajtam nem hat az idő vasfoga. - Ideje elmondanom neki az igazat.

Gabriel barátságosan végigsimított a vállamon, mielőtt kiléptem volna a bejárati ajtón. A friss levegő az arcomba csapott, a főbejárat döngve bezárult mögöttem. Miért csak én érzem, hogy hideg van? - morfondíroztam magamban. Fogalmam sem volt, mióta kezdtem el a szél érintésétől fázni, minden esetre összehúztam magam előtt a kabátomat és karba font kézzel, lehajtott fejjel támadtam az arcomba fújó szelet.
Elfáradtam - mélyedtem el a gondolataimban -, mintha megöregedtem volna. Nyoma nem látszott ugyan, én mégis éreztem a lelkemen, már öreg. Nem viseli el a megterhelést, az évek súlyát, az emlékeket. Mindez csak azért, mert nem ontom az emberek vérét? Mások élete az ár az én életemért? Azt már nem! Inkább meghalok! - szorítottam össze a számat, és egy fejrándítással kicsaptam a hajamat az arcomból, melyet a szél a szemembe taszított. Üvegcsattogás és vidám, pajkos kiabálás ütötte meg a fülemet, majd egy váll a vállamat.

Részeg fiatalok… Ez a világ egyre rosszabb. Fiatal fiúk és lányok, alig tizenhat évesek, és egymást támogatva, visítva, kacarászva sodródnak az éjszakában. Lehet, haza sem érnek.
De lehet, én sem… - gondoltam. Megtorpantam. Félelemmel töltött el a Halál gondolata, mely ellen mindig is küzdöttem. Most viszont, ha ott állt volna előttem, kitárt karokkal a maga sötét valójában, odaadóan bújtam volna a karjaiba, mindegy mi lesz, csak vigyen. Durrogtak a petárdák, röpködött a tűzijáték, én meg se hallottam, csak sok idő után néztem fel az egyik arany- és ezüst színben pompázó tűzcsillagra, mely a sötét eget világította be. Tekintetem elhomályosult, fejem megtelt idegen, mégis ismerős hangokkal, melyek egyáltalán nem a város utcáiból érkeztek…
- Ebéééd! - hallottam tompán édesanyám vidám hangját. Megigazítottam a masnit a hajamban, kisimítottam a szoknyámat, hogy apának véletlenül se legyen kifogása ellene.
Hátraigazítottam a hajamat, majd fürgén kiszaladtam a szobámból. Alig lehettem tizenkét éves… Apa születésnapja volt, mindennek tökéletesnek kellett lennie, megszaporáztam tehát a lépteimet. Késés nincs. Csak baleset esetén.

Székeink mögött állva vártuk apánkat. Mikor delet ütött az óra, édesapám, mint a pontosság mintaképe, belépett az ebédlőbe. A magas támlájú szék csak rá várt, ő ült le először. Termete magas volt és szikár, tekintélyt parancsoló erő áradt belőle, szeme hűvös volt és nyugodt, mégis mi tudtuk a legjobban, hogy a légynek sem tudna ártani, és mihelyst nekilátunk az evésnek, ő lesz az, aki a legbarátságosabban, és legmelegebb szívvel éli magát a társalgásba, amit persze türelmetlen kíváncsisága és mindennapos jókedélyűsége miatt sosem tudott ebéd utánra halasztani. Ilyenkor jöttek elő ugyanis a legjobb ötletei.
Mikor helyet foglalt, szép csendben mi hárman is leültünk édesanyámmal és a bátyámmal. Enyhén előretoltam a lábamat, s szandálommal valami keményet érintettem. Tehát anya becsomagolta az ajándékot. Elismerő és egyben cinkos pillantást vetettem anyára, aki épp azon volt, hogy megigazítsa a bátyám gallérját, mert már megint nem állt jól.

A dobozban egy gyertya lapult. De nem akármilyen, én magam csináltam! Skarlátvörös tintával kevertem a forró, megolvadt faggyút, mely egy nagy tömbbe dermedt, s én nekiláttam kifaragni. Ahogy pergett a viasz a kés alatt, úgy bontakozott ki a legszebb tavirózsa, melyet valaha is készítettem. Gyönyörű volt, és számomra tökéletes. Méltó helye volt apám kezében.
Emlékszem az arcára, mikor odaadtam neki… Könny szökött a szemébe, hogy az ő kicsi lánya milyen tehetséges! Erős karjával majd’ összeroppantott, úgy ölelt, de nem érdekelt, ha fájt is, mert imádtam apát. Bajusza megcsikizte a fülemet, miközben hallottam elérzékenyült szipogását. Semmi nem hatotta meg jobban a szívét, mint a gyermekei mosolya, és két kezük munkája. Apai büszkeség áradt könnyes mosolyából, mi pedig boldogan öleltük át a "nagy embert", ahogy mi hívtuk.

Fájdalmas és kiábrándító volt a visszatérés az utca szeles valójába, szemem előtt még mindig ott volt a rózsagyertya, épphogy nem világított, mint a fellőtt petárda az égen. Remegő térdekkel mentem tovább, előtűnt a hóban két kisgyerek… Egy kisfiú és egy kislány. Pár méterrel arrébb ismét megtorpantam. Homályosak voltak. Én láttam vajon rosszul, vagy tényleg nem voltak valódiak? Megráztam a fejem, egy pillanatra a szememet is behunytam, de nem tűntek el.
- Daniel, add ide a sáladat! - hallottam a kislány csivitelő madárhangját.
- Azt akarod a hóemberre rakni? Hugi, de meg vagy húzatva. Anyától lesz nekünk ne mulass! - szörnyülködött Daniel. A nagy szemek láttán Daniel nem tudott nemet mondani, vonakodva bár, de fellendítette a sálat a hóember nyakába.
- Köszönöm, bátyus. - mosolygott rá fiatal önmagam, s láttam, ahogy megölelem őt nyolc évesen. Ám ekkor a kislány kinyitotta a szemét, és egyenesen rámnézett.

Belémmart a meglepettség… Hogyan? Leengedte a karját Daniel nyakából, aki mosolygós valójával semmivé foszlott. Még mindig engem nézett. Lassú léptekkel indult el felém, de nyomát nem láttam a hóban.
- Ki vagy te? - vontam össze a szemöldökömet.
- Én te vagyok.
Megráztam ismét a fejem, de változás nem történt.
- Hiába rázod a fejed, nem tűnök el. - csattant a fiatal hang élesen. Dühöt véltem benne felfedezni. - Láttad a múltat, Victoria. Szembesülj vele!
- Azt teszem! - csattantam fel. - Több száz éve azt teszem. És mit ér?
- Emberi maradtál, gondolkozz el, miért.
- Mintha olyan könnyű lenne. - mormoltam.
Gyerekkori önmagam tett még egy apró lépést felém, alig fél méterre állt tőlem.

- Milyen volt vámpírnak lenni, Victoria? - nézett a szemembe mélyen.
- Olyan volt, mint…. - sóhajtottam, szememet lehunyva. - Olyan volt, mint egy rossz álom.
- Nem akartad elhagyni apáékat. Mégis megtetted. - hangja elmélyült, szeme változatlan maradt, de ő maga megváltozott. Megnőtt, megszépült, karcsúsodott, míg végül nem álltam szembe húszéves önmagammal.
- Nem volt szándékos! - védekeztem.
- Kudarcot vallottál… - folytatta zavartalanul, s szemében a rám oly jellemző tűz lobbant.
- Nem!
- …cserben hagytad a szüleidet és a bátyádat, akik szerettek. A legrosszabb, hogy a szemükbe hazudtad, hogy te is szereted őket…
- De hát én szerettem őket! - kiáltottam fel a kétségbeesett fájdalomtól.
- …éjszakákat sírtak utánad, te nem törődtél velük, nem fordultál vissza! Önző módon a halhatatlanságot választottad, holott tudtad, hogy ők meg fognak halni! - hangja egyre élesebb és dühösebb volt, sütött belőle a harag.
- Ne mondd ezt, tudod, hogy nem így van! - könyörögtem. - Nem volt választásom, már vámpír voltam! Nem mehettem vissza!
- Másokat szívesen mentettél meg. Gondolj csak Anastaciára, Gabrielre, azokra a vámpírokra, akik ki voltak téve a támadásoknak, a halandókra a háborúban! Emlékszel? Őket megmentetted. És a szüleid? A vértestvéred? Ők mit jelentettek neked, hogy nem segítettél nekik és maradtál velük? Mivel érdemelték ki? - képmásom már szinte kiabált haragjában.
Fájt. Fájt a rossz szó, mellyel ostromolt. De ez én voltam. Én voltam és mégsem.

- Még egyszer kérdezem. - ziháltam a fájdalomtól és az ébredő haragtól. - Ki vagy te? Tudod, hogy nem ez történt, nekik élniük kellett az életüket. Mit tehettem volna? Visszamegyek, megmondom, hogy vámpír lettem, és úgy élik le az életüket, hogy viszolyognak tőlem? Vagy ami még rosszabb… Változtattam volna őket vámpírrá, hogy önző módon magam mellett tarthassam őket távol a napfénytől? - morogtam feldühödve. - Mégis mit kellett volna tennem??? - tártam szét ingerülten a karomat, képmásom ugyanígy tett. Ijesztő volt.
- Nem kellett volna kilépned a kapun! - sziszegte alattomosan. Szája szegletében gonosz mosoly bujkált, mely egyre szélesebb lett, s szemfogai megcsillantak. Félelmetesebben, és élesebben, mint egyébként.
- Nincs visszaút a múltba! - kötöttem ki és dobbantottam egyet a lábammal. Idegesítően ő is tükörkép módjára csinálta. - Nem tudom meg nem történtté tenni. Most mit tehetnék, mondd meg?!

Ő csak lenyúlt a csizmájához, és előrántotta a tőrét. Jéghideg tekintettel nézett a szemeimbe, miközben elsuttogta szavait:
- Meg kell halnod.
Nem árthat nekem, miért félek akkor? Önmagamtól félek, látom már. Megölöm saját magam? Esélyem se, időm se volt arra, hogy megadjam magamnak a választ, Victoria támadásba lendült, s lecsapott a késsel. Épphogy elrántottam a vállam, máris a karja lendült felém, elkaptam, de a kés is lendült. Ez tényleg nem én lehetek, én gyorsabb vagyok. Hogy magamnak is bebizonyítsam, egyszerűen elkaptam a karját és kirúgtam a lábát, mire hanyatt esett a járdán.

Vicsorgott, sziszegett, elővillantotta éles fogait, közben azon erőlködött, hogy átszúrja a szívemet. Hanyatt lökött a hideg betonon, felém kerekedett, s én próbáltam visszatartani a kést, miközben vergődött, kapálózott felettem, s belekarmolt az arcomba. Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha elfogy az erőm, és belém mártja a kést…

A kés! - villant át az agyamon. A kés ott volt a csizmámban. Egyik kezemmel még mindig visszatartottam a pengét, másik kezemmel elengedtem a karját, egyből le is csapott és a nyakamat kezdte szorongatni. Előkaptam a jobb csizmámból a kést, kinyújtottam a karomat, mire képmásom vészes hevületében beleugrott.
Elhallgatott, kezéből kiesett a kés. Némán meredt rám, majd lehunyta a szemét, és egy szellő kíséretében köddé vált. Leejtettem a tarkómat a betonra. Nem érdekelt, hogy hülyének néznek az új évezredet köszöntők, az volt a fontos, hogy megvívtam a saját csatámat, s rájöttem, ha vége vámpír éltemnek, már csak az emberit kell kioltani. De nem ma. Ma már nem. S Lívia is más napra kerül. Majd ha a fia megszületett, majd akkor elmondom neki az igazat. Most viszont ideje hazamenni…

Mikor becsapódott mögöttem a bejárati ajtó Gabriel felkapta a fejét.
- Beszéltél L…? - kezdte, de elakadt a szava zilált, fáradt külsőm, sebes arcom láttán. - Mi történt veled?
Fáradtan sóhajtottam.
- Megöltem valakit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.