Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Lily

2008.03.31

Perselus ugyanúgy ült abban a székben az igazgató irodájában, mint azon a végzetes napon, abban a másik világban.
Felnézett az órára a falon. Még tíz perc és Dumbledore belép azon az ajtón és közli vele, hogy Potterék meghaltak, egyedül Harry élte túl és ő pont ugyanolyan fájdalmat és dühöt fog érezni, mint akkor, 18 évvel ezelőtt.
Nem lehet igaz, hogy újra át kell élnie! Mi vétett? Miért kell ennyit szenvednie? Miért kapott még egy esélyt, ha egyszer minden ugyanúgy történik? Mi értelme ennek az egésznek?
Bár ne fogadta volna el Dumbledore ajánlatát! Maradt volna inkább odaát, talán már találkozhatott volna Lilyvel is odafent!
Tehetetlenül kezdett járkálni az igazgató irodájában és egyre csak az járt a fejében, hogy az idős mágussal kellett volna tartania. Vagy legalább odamenni és figyelmeztetni Lilyt a közelgő veszélyre. De hogy még egyszer elkövesse ugyanazt a hibát! Micsoda botorság volt tőle.
Kinézett az ablakon. A hold fénye ezüstös fénybe vonta az iskola udvarát, földöntúli táncot járva a tó vizén. Pont, mint akkor éjjel!
A férfi olyannyira elmerült gondolataiban, hogy csak nagyon távolról hallotta, ahogy kinyílik az iroda nyikorgó ajtaja és halk lépésekkel közeledik felé valaki. Csak a recsegő padló tudta kizökkente Perselust a gondolataiból, de fejét azonnal az érkező ősz hajú mágus felé kapta.
Dumbledore sápadt volt és sokkal öregebbnek látszott, mint eddig bármikor. Az ablakon besütő hold fénye csak jobban mélyítette a ráncokat az arcán.
Piton ráemelte fekete tekintetét, ami egy pillanatra összekapcsolódott az égszínkék, szomorú szempárral.
- Későn érkeztünk, Perselus – hallotta meg az igazgató csendes, már – már suttogó hangját, ami most számára szinte fülsüketítő ordibálásnak hangzott, amit csak felerősített szíve gyors dobogása is. Várt még valamit. Pont úgy, mint akkor éjjel. Talán azt, hogy Dumbledore azt mondja, túlélték és mind jól vannak. De a szíve mélyén tudta, hogy ez az, amit soha nem fog hallani. – Mikor odaértünk, James már halott volt. Lilyre és Harryre a romok között akadtunk rá.
Perselus érezte, hogy lábai egyre nehezebben bírják el és ha nem történik valami, rögtön a földre zuhan és nem kell fel többé. Észre sem vette, hogy egyre gyorsabban szedi a levegőt, úgy érezte, minden oxigén kiszállt a tüdejéből.
- A gyengélkedőn vannak.
- Kik? – kapta fel a fejét hitetlenkedve a fiatal férfi, mintha rosszul hallotta volna; Dumbledore többes számban beszélt?
- Lily és Harry – érkezett a válasz.
Piton a szája elé kapta a kezét, majd lerogyott arra a székre, amin órák hosszat várakozott. Arcát kezébe temette és úgy, hogy ne lássa senki, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem értette hogy történt, nem értette miért történt, csak az volt a fontos számára, hogy Lily él.
- Hogy van? – nézett rá az igazgatóra, aki még mindig őt figyelte.
- Nincs magánál. És ha magához is tér… Madame Pomfrey szerint kérdéses, hogy fel tudja-e dolgozni valaha is, ami történt velük. Hogy elvesztette a férjét és hogy a fia…
- Mi történt Harryvel?
- Voldemort saját kezűleg küldte rá a Cruciatust. Többször is.
Perselus nem szólt semmit, csak mereven nézett maga elé. Nem kellett neki bemutatni ezt a tiltott átkot. A Nagyúr rajta is alkalmazta már számtalanszor büntetés gyanánt. Iszonyú fájdalommal és szenvedéssel járt még a felnőttek számára is. Egy gyermek esetében pedig akár maradandó károsodás is felléphet.
- Longbottom- ékra kell minden figyelmünket összpontosítanunk. A kis Neville lesz a kiválasztott – hallatszott az idős mágus hangja valahonnan nagyon távolról, de ahhoz éppen elég volt, hogy Perselus visszahozza a földre. – Szükségünk lesz a segítségére, Perselus. Hajlandó nekünk segíteni?
- Bármiben.
Piton fejében meg sem fordult, hogy most, amikor minden megváltozott, visszatérjen Voldemorthoz. Nem, az ő útja már a Főnix Rendje felé tart. El kell érnie, hogy mihamarabb felvegyék oda és segíthesse a munkájukat.
Dumbledore egy bólintással konstatálta a fiatal férfi válaszát.
- Szüksége lesz magára. Menjen le nyugodtan a gyengélkedőre! Legyen Lily mellett, amikor felébred, Perselus.
Pitonnak nem kellett kétszer mondani, felpattant és lendületes léptekkel indult meg az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna rajta, még az igazgató felé fordult.
- Köszönöm! – szólalt meg alig hallhatóan. Nem mondta, hogy miért mond köszönetet. Nem is volt szükség rá, hiszen annyi mindent kellett meghálálnia. Először is azt, hogy Dumbledore megbízott benne annyira, hogy elfogadja a segítségét, hogy megmentette Lilyt és hogy még mindig bízik benne.
Az idős mágus fáradtan visszamosolygott rá, ő pedig már roham léptekkel haladt a gyengélkedő felé. Kettesével szedte a lépcsőfokokat és be kellett vallania magának, hogy az ég világon nem ért semmit abból, ami körülötte zajlik. Hiszen, nem így kellett volna történnie! Vagy lehet, hogy azzal, hogy visszajött, összekavarhatott valamit, megváltoztatva ezzel mindent?
Nem érdekelte! Lily élt és csak ez volt a fontos!
Halkan nyitotta ki a gyengélkedő ajtaját és alig lépett be, tekintetével már Lilyt kereste.
- Nocsak, az ifjú Perselus! – hallotta meg Madame Pomfrey hangját a háta mögül.
Méghogy ifjú! – mosolygott magában a férfi. – Ha tudná, hogy egy 21 éves fiatalember testébe van bezárva az ő 38 éves lelke…!
- Lilyt keresi, nem igaz? Jöjjön csak! – intett felé a javasasszony, hogy kövesse, Piton pedig azt tette. – Szörnyű tragédia, ami történt- jegyezte meg a gyógyító komoran. – Ilyen fiatalon! Jó lesz, ha mellette lesz, mikor felébred. Kell neki egy régi barát…
A javasasszony megtorpant az egyik ágy előtt, amin egy vörös hajú nő feküdt mozdulatlanul. Perselus érezte, ahogy a szíve majd’ kiugrik a helyéből és félt, hogy talán Madame Pomfrey is meghallja a heves dobogást, de ő csak rámosolygott és csendben távozott.
A fiatal férfi pedig ott állt földbe gyökerezett lábbal, mert a látvány teljesen lebénította. Megpróbálta összeszedni minden erejét és tett pár bizonytalan lépést az eszméletlen nő felé. Mintha attól félne, ha közelebb megy, kiderül, hogy nem Lily, hanem egy másik, egy vadidegen nő.
Ahogy a távolság egyre jobban csökkent köztük, úgy tudta egyre biztosabban, hogy ez nem tévedés; az ő Lilyje fekszik azon az ágyon.
A fiatal férfi odahúzott egy széket az ágy oldalához és leült, még mindig csak nehezen fogva fel, hogy az, amit lát, a valóság.
Szerette volna megérinteni a vörös hajat, aminek tapintására még ennyi év távlatából is tisztán emlékezett, de nem akarta felébreszteni őt, pedig annyira jó lett volna látni a smaragd zöld szemeket, amik egyetlen pillantásáért, akár az életét is odaadta volna.
Csendben ült hát, hangtalanul, akár egy kísértet és csak nézte és nézte Lilyt. Nem tudott betelni vele. Önzés vagy sem, a legkevésbé sem érdekelte, hogy James-szel mi történt. Csak az volt a fontos, hogy Lily él. Semmi más nem számított.
Hirtelen az örömét mély aggodalom váltotta fel. Mi lesz, ha magához tér és őt látja meg először? Hiszen évek óta nem beszéltek… Évek? Évtizedek! Csúnyán, nagyon csúnyán ért véget a kapcsolatuk, és tudta, hogy erre még valószínűleg Lily is emlékszik. De nem baj, majd… majd kitalál valamit, amivel…
Nem számít. Majd ráér ezen akkor gondolkodni.

- Nem értem, Albus – heveskedett már sokadszorra McGalagony az igazgató irodájában. – Nem értem, hogy bízhat meg benne? És főleg, hogy hogy engedhette őt oda Lilyhez?! Az a fiú egy halálfaló!
- Volt halálfaló, Minerva! Csak volt – javította ki Dumbledore idős kolleganőjét,a kit láthatóan nem győztek meg a mágus érvei.
- Én még nem láttam egyetlen egy halálfalót sem, aki visszaállt volna a jó oldalra, amikor Tudjukki ereje teljében van. Mi oka van, hogy ennyire mélyen bízik benne?
- Ez maradjon az én titkom, professzor. De jobb, ha hozzászokik a fiatalemberhez, ugyanis terveim vannak vele.
- Miféle tervek, Albus? – nézett rá McGalagony rosszat sejtve, de mikor csak egy cinkos kacsintást látott, érezte, hogy a legrosszabb álmai válnak valóra. – Ugye nem akarja felvenni a Rendbe?
- Pont ez volt a célom, Minerva.
- Ez a fiú egy halálfaló.
- Ezt már mondta.
- Maga vagy teljesen megőrült, vagy tud valamit, ami nem mond el.
- Meglehet – mosolygott sokat sejtetően az idős mágus, amire a boszorkány csak megrázta a fejét és gondolatban reményét fejezte ki, hogy az igazgató nem téved. – Bízzon bennem, professzor! És egyébként is, Lilynek szüksége lesz valakire, ha magához tér.
- Hívja ide Siriust és Remust!
- Hiszen tudja, hogy Perselus és Lily milyen közeli barátok voltak az iskolában.
- Ezzel nem győzött meg.

Piton érezte, hogy a lábai teljesen elmacskásodtak a hosszú üléstől. Sőt, az éjszaka még el is szundított egy kicsit azon a kényelmetlen széken, ami valljuk be, nem egy királyi fekhely, így a nyaka is fájt már.
Közelebb hajolt Lilyhez, hogy kisimítson egy vörös tincset arcából, ám mielőtt hozzáérhetett volna, gyorsan visszahúzta a kezét, mintha tűz égette volna meg.
A nő szempillái megrebbentek, ő pedig lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy előbukkannak a zöld szemek, amik először a helyiséget kutatták, majd oldalra fordította a fejét és tekintete összetalálkozott Perselus fekete szemeivel.
Először talán nem is hitte el, amit lát, mert gyorsan visszacsukta a szemét, majd újra kinyitotta.
- Perselus? –szólalt meg édesen csengő hangján és a férfi érezte, hogy a könnyek belülről égetik a szemét.
- Lily – suttogta alig hallhatóan és a nő puha kezei után nyúlt.
- Mi történt? Ez a Roxfort? Miért vagyok itt és te mit keresel itt?
Piton azonban nem tudott válaszolni. Próbált, de egy hang sem jött ki a száján. Szerencséjére megérkezett a felmentő sereg Dumbledore és McGalagony professzor személyében.
- Lily, jobban vagy, kedvesem? – lépett elő Minerva és láthatóan tudomást sem vett Perselusról, csak leült a nő mellé, az ágy szélére.
- Nem tudom… én…Hol van James? És Harry? – amint kimondta ezt a két nevet, szinte rögtön ülőhelyzetbe vágta magát, Madame Pomfrey nyomta vissza kedvesen az ágyra.
- Nyugodjon meg, Lilyan! – hallatszott a háttérből Dumbledore megnyugtató hangja, majd az idős mágus is odaült a nő mellé. – Nem emlékszik semmire abból, ami történt?
- Nem.
- Értem – az igazgató itt egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha nem tudná, mit is mondjon, hogyan kezdjen hozzá. – Támadás érte a házukat, Lily. Voldemort…
- Ne… kérem, ne mondja, hogy… - rimánkodott a nő, hogy ne kelljen azt hallania, ami a legrémesebb álma volt és ami már hónapok óta minden éjjel kísértette.
- Sajnálom, Lily, de James meghalt – suttogta alig hallhatóan az igazgató. Perselus látta, ahogy Lily szeme elkerekedik a döbbenettől és csak a fejét rázta, mintha ezzel bármit is megtudna változtatni.
- Nem, nem! Ez biztosan csak tévedés! James nem halhatott meg! – alig hogy ezt kimondta, máris kiugrott az ágyból és az ajtó felé rohant, próbált kiszabadulni a gyengélkedőről, nyilván, hogy meggyőződjön róla, az igazgató téved. Talán abban reménykedett, hogy a férje odakint várja, karján Harryvel és mosolyogva integet majd felé.
Míg a többiek tehetetlenül nézték az eseményeket, Perselus néhány gyors lépéssel ott termett a nő mellett, megragadta a karját, maga felé fordította és gyengéden átölte. Lily nem tiltakozott, csak sírt, zokogott, a férfi pedig csak simogatta és ringatta, hogy megnyugtassa valamelyest. Érezte, ahogy a nő könnyei átáztatják az ingjét, de nem érdekelte. Egy pillanatra sem akarta elereszteni. Többé már nem.

- Szeretném, ha mellette maradna, Perselus! – adta ki utasításait Dumbledore, mikor Lily már újra az ágyában feküdt, jó nagy adag nyugtatóbájitallal a gyomrában.
- Természetes – válaszolta a férfi anélkül, hogy akár egy pillanatra is levette volna szemét a nőről.
- Még sokkos állapotban van. Próbálja meg megnyugtatni, ha magához térne! Minerva, szeretném, ha velem jönne és átbeszélnénk a Longbottom – család védelmét - fordult kolleganője felé az igazgató, aki bólintott és követte őt.
Perselus pedig megint csak leült az ágy szélére Lily mellé és gyengéden megfogta a kezét. Hát ez az! A Hold forog a Föld körül, a Föld kering a Nap körül, Perselus Piton élete pedig újra Lily Evans körül forog.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.