Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. Fájdalom és boldogság

2008.07.11

Perselus figyelte, ahogy a nő lassan közeledik felé. A zöld szemekből egyértelműen kiolvashatta Lily döntését.
Kérdőn nézett vissza rá, mintha azt akarta volna megtudakolni, jól meggondolta-e.
A boszorkány némán bólintott, ő pedig ránézett a gyűrűjére, ami fényesen csillogott hosszú ujjain.
Az ékszerben ragyogó Feltámadás Köve felé nyúlt, megtekerte háromszor, mire a nappali hirtelen erős fénybe borult, ők pedig elfordították feküket a vakító világosság elől.
Mikor legközelebb újra felnéztek, ismét minden a régi volt.
Egy valamit kivéve. A szoba közepén maga James Potter állt teljes valójában.
Lily érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét és lassú, bizonytalan léptekkel indult el férje felé. Mikor pedig elérte őt, kinyújtotta formás kezeit, megérintve őt, hogy nem foszlik-e semmivé, mint egy álom.
Mikor meggyőződött róla, hogy James valóságos, erősen átölelte, a férfi pedig viszonozta felesége gesztusát.
Lily hagyta, hogy férje végigsimítson hosszú haján és belecsókoljon a vörös fürtökbe.
A nő egy pillanatra sem akart elszakadni tőle. Csak ölelte és ölelte, mintha újra bármelyik pillanatban elveszíthetné.
Zöld tekintetét a némán álló Perselusra emelte és szájával egyetlen szót formázott némán: Köszönöm!
A férfi megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt az a mélységes, mindent elemésztő bánat, ami a szívébe markolt és láthatatlan kézként fojtogatta.
Úgy érezte, ha még egy pillanatot el kell töltenie ebben a helyiségben, megfullad a fájdalomtól.
Pár hosszú lépessel az ajtónál termett és nem csak a nappalit, hanem a házat is elhagyta. Maga mögött hagyva élete értelmét. Azt, akit egész életében szeretett és akiért még a halálból is visszatért. Megint elvesztette. Tudta, most már örökre.

- Fantasztikus, Ágas! Nem igaz? – veregette meg barátja vállait már sokadszorra az este folyamán Sirius, akár egy hősét, aki visszatért a harcmezőről.
A konyhában ülők mosolyogva egy emberként bólogattak.
Az, hogy James Potter visszatért, felért számukra egy csodával.
Egy igencsak megdöbbentő csodával.
Arthur éppen az elemeltről jött le, mikor megpillantotta férfit Lilyvel kézen fogva kilépni a nappaliból. Először azt hitte rosszul lát.
Aztán pedig azt, hogy talán Perselus talált ki valamit, hogy felvidítsa a nőt és felöltötte James alakját.
Ezt az ötletet azonban gyorsan elhessegette! Hiszen ez nagyfokú tapintatlanság lenne, amire pedig Piton egészen biztos képtelen lenne, ha Lilyről van szó.
Akkor pedig csak egyetlen lehetőség maradt.
De ez legalább annyira megdöbbentő, mint az előző változat.
Hiszen James meghalt!
Vagy mégsem?
Arthur Weasley egészen kimeresztette a szemét, hogy valóban jól látja-e, amit lát. Jól látta. Nem telt bele egy percbe, már Mollynak újságolta a hihetetlen hírt, aki hitetlenkedve nézett vissza rá és nem átallotta férje urát egyenesen „vén, bolond majomnak” titulálni.
Mikor azonban a férfi kézen fogta és a lépcső tetejéről megmutatta neki a még mindig az előszobában álldogáló James Pottert, kis híján elájult.
Pár pillanattal később már a földszinten voltak és ott ölelték a férfit, ahol érték.
Sirius nem sokkal később érkezett meg Lupinnal a Roxfortból, ahová Dumbledore hívatta őket, hogy felvázolja előttük jövőbeli feladatukat és megosszon velük egy éppen csak körvonalazódó, ám annál vakmerőbb tervet.
A kér férfi egészen biztos volt benne, hogy az idős mágus nem nekik mondta el először az ötletét, hiszen Pitonban láthatóan mindegyiküknél jobban megbízott. Hogy miért, arra egészen egyszerűen nem tudtak rájönni. Visszafelé úton Sirius éppen azt taglalta, hogy szerinte az igazgató talán túlságosan megbízik kedvenc ex-halálfalójukban, talán ok nélkül, mikor beléptek a Grimmauld téri ház ajtaján és szinte azon nyomban ki is fordultak attól, amit láttak.
Egy James Potterre megszólalásig hasonló férfi állt Lily mellett a konyhaajtóban.
Sirius már éppen azon volt, hogy odalép hozzá és a szemébe vágja, az általa Pitonnak képzeld alaknak, hogy ez aztán már igazán ízléstelen tréfa és nagyon gyorsan öltse vissza az eredeti alakját, különben leátkozza a görbe orrát, mikor megpillantotta a férfi szemében azt a cinkos fényt, ami csak néhai barátja szemében csillogott még a szebb időkben.
Hatalmas baráti ölelések következtek, amik egyáltalán nem akartak abbamaradni.
Most pedig két tányér leves után itt ültek a konyhában mindnyájan, még mindig hitetlenkedve bámulva a pár órája az élők sorába visszatérő férfit.
- Mondd el még egyszer, hogy történt? – erősködött sokadszorra Sirius.
- Már elmondtam, Tappmancs – nézett rá James fáradtan. – Piton hozott vissza.
- Milyen kedves srác ez a mi Pitonunk, nem igaz? – mosolyodott el boldogan Black, de választ nem várt, csak ismét megveregette barátja vállát és szeme sarkából Lupinra sandított, aki szintén vigyorogva figyelte a szemüveges férfit.
- És mondd, milyen érzés volt?
- Jaj, Sirius, hagyd már békén! – tett le Molly James elé egy újabb adag levest. Nyilván abban a hiszemben volt, hogy a hosszú távollét során éheztették és már kijár neki egy jó kis házikoszt.
- Mennyei manna, Molly! – mosolyodott el halványan James. – Dugig vagyok.
- Ugyan, edd csak meg! – bíztatta az asszony, akinek férje ismét teletöltötte a férfi poharát jófajta borral.
- Köszönöm, de azt hiszem elég volt!
- Persze, biztosan szeretnétek egy kis időt együtt ölteni – szólalt meg komolyan Remus Lilyre és barátjára sandítva. – Biztosan szeretnéd látni a fiadat is.
- Lehetne? – nézett fel kérdő tekintettel James feleségére, aki elmosolyodott.
- Hát persze!
Azzal kézen fogta őt és eltűntek a figyelő tekintetek elől.
A nő becsukta mögöttük a szobaajtót és csendesen a kiságyhoz lépett, ahol Harry éppen az igazak álmát aludta.
James egészen közelhajolt hozzá és szinte itta kisfia látványát.
- Gyönyörű – jegyezte meg halkan felesége felé fordulva.
- Ugye?
- Egészen egyszerűen nem tudok betelni veletek – szólt mosolyogva James és gyengéden átölelte feleségét. – Nagyon hiányoztatok – suttogta Lily hajába.
- Te is nagyon hiányoztál nekünk. De most már itt vagy és csak ez számít – emelte fel fejét és egyenesen James barna szemeibe nézett. – És most már mindig itt leszel. Nem engedlek sehova. Soha többé!
A férfi elmosolyodott és újra magához ölelte a nőt. És hálát adott annak, hogy felesége nem látja, ahogy szemében megcsillan a szomorúság keserű könnycseppje.

Perselus Piton, miután visszatért a Roxfortba, ott gubbasztott szobája egyik sötét, gyéren megvilágított zugában. Nem volt kedve világosságot gyújtani. Csak a kandallóban lobogó tűz fénye világította meg szigorú, egyenesen ülő alakját.
A lángok visszatükröződtek a szemében és egy pohárban, ami félig volt töltve borral.
A férfi dühösen kortyolta az édes nedűt. Egészen egyszerűen mindent és mindenkit gyűlölt maga körül.
Dumbledore-t azért, mert odaadta neki azt a gyűrűt.
Pottert azért, mert visszatért.
Lilyt azért, mert képes volt őt, Perselus Pitont rávenni arra, hogy akarta ellen cselekedjék.
De leginkább önmagát gyűlölte!
A helyzetet, amibe önmaga taszította saját magát. Tudta, tisztában volt a következményekkel, de gyáva volt. Ha egy kicsit bátrabb lett volna és nem félt volna annyira attól, hogy elveszíti Lilyt, akkor nemet mond.
De így is, úgyis elvesztette.
Egyedül volt, megint.
Kiitta az utolsó korty bort is poharából. Felpattan a fotelból és egészen egyszerűen bevágta a poharat a kandallóba, ahol az millió darabra tört. A szilánkok tökéletesen jelképezték a férfi ezer, apró darabbá tört szívét és az alkohol nyomán fellobbanó lángok pedig egyre erősödő haragját önmaga ellen.
- Minden rendben van, fiam? – hallott meg ismerős hangot a háta mögül.
A férfi megpördült és szembe találta magával Dumbledore-ral.
- Hogy jött be? – kérdezte kissé idegesen. Az idős mágus éppen válaszra nyitotta a száját, de a fiatal varázsló egy legyintéssel elhallgattatta. – Tudja mit? Nem érdekel! Már semmi sem érdekel.
- Ezek szerint megtette. Visszahozta őt, igaz?
- Hagytam magam rászedni! Mi a jó fenének kellett ideadni ezt a rohadt gyűrűt?! Csak fájdalmat okoz! – kiabált dühösen Piton.
- Tudom, hogy most nehéz….
- Nehéz?! Halvány fogalma sincs arról, mit érzek! Egész idő alatt a saját síromat ástam! Most már úgyis mindegy – halkította le hangját Perselus, majd Dumbledore felé intett a borosüveggel. – Bort? – az idős mágus megrázta a fejét, mire a férfi meghúzta az üveget.
- Azt hiszem, eleget ivott, Perselus – lépett elé Albus és óvatosan kihámozta fiatal kollégája kezéből az italt és letette az asztalra.
Figyelte, ahogy Perselus szomorú tekintettel lerogy a fotelba és arcát kezébe temeti.
- Akkora hülye vagyok! – suttogta maga elé Piton, anélkül, hogy felnézett volna. Csak azt érezte, hogy egy kéz megpihen a vállán.
- Senki nem mondta, hogy a szerelem könnyű. Küzdenünk, harcolnunk kell érte, de megéri, mert mikor később visszagondol majd ezekre az időkre, csak a szépre fog emlékezni.
Piton felemelte a fejét és fekete tekintetét egyenesen a kék szemekbe fúrta és úgy nézett az idős mágusra, mint egy idealistára, akit jól meg kéne rázni a vállánál fogva, hogy ébredjen már végre fel, mert ez itt a való világ! Itt nem minden szép és jó, mit ahogy azt ő elképzeli! Itt, ő, Perselus Piton csak egy felesleges ember, aki, miután teljesítette a feladatát, eltűnik innen.
- Nem érti, igaz? Nem is értheti – szólt meg a fiatal férfi. – Szeretem őt! Az előző éltemben, amikor már Lily nem volt, azt kívántam, bár én is utána haltam volna. Most pedig egészen egyszerűen csak azt kívánom, bár eltűnhetnék innen örökre! Soha többé nem jönnék vissza! Ha képes lenne rá és felajánlaná nekem újra, hogy visszavisz oda, ahonnan elküldött, gondolkodás nélkül rábólintanék. Szeretem Lilyt. Egész életemben, mindkettőben, szerettem őt. És ez nem fog elmúlni soha!
- Nem is kell, hogy elmúljon, fiam – szólt csendesen Dumbledore. – Nem is kell.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.