Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Valami mégis megmaradt nekünk...

2008.06.10

Másnap, bár Lily leadta az óráit, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, mégis minden gondolatát Sirius és Remus érkezése foglalta le. Rég nem látta őket és megnyugvással töltötte el a tudat, ha más nem is, Harry és ők még megmaradtak neki régi életéből.
Lélekben teljesen felkészült a viszontlátásra. Tudta, hogy nehéz lesz, ahogyan azzal is tisztában volt, hogy pokolian fájdalmas is újra találkozni James gyerekkori barátaival.
De nem akart erre gondolni. Elméjének minden apró rezdülését a viszontlátás örömére próbálta fordítani.
Most pedig, hogy elérkezett a délután, a percek továbbra is csigalassúsággal haladtak előre, ő pedig, hogy egy kicsit múlassa az időt, úgy döntött, Harryvel együtt leruccan Perselushoz egy kis beszélgetésre.
Tudta, hogy Piton nem kedvelte Remust és Siriust, így igyekezett rá bájosan mosolyogni, mikor a férfi kinyitotta neki az ajtót, nehogy azt az érzetet keltse benne, hogy csak unaloműzőnek használja őt addig, amíg várva várt vendégei meg nem érkeznek.
- Mi van? – kérdezte Perselus meglehetősen barátságtalanul, mikor a nő már a kényelmes székben ült, vele szemben.
Fáradt volt és amellett, hogy ősellenségei visszatérnek ma a kastélyba, tegnap éjjel még volt egy jelenése Voldemortnál is, aki nem mondhatni, hogy ugrált volna örömében örült, hogy Piton nem szolgált használható információkkal Longobottomékról. Hosszú éjszakája volt és ami azt illeti, elég fájdalmas is. Azonban esze ágában sem volt erről beszámolni Lilynek.
Egy valamire azonban rájött az elmúlt napok eseményei folytán; muszáj lesz mihamarabb megszereznie Dumbledore bizalmát, mert így csak a saját bőrét viszi minden alkalommal a vásárra, ha a Nagyúr hivatja.
- Fáradtnak tűnsz, jól vagy? – nézett rá aggódva a nő, mire ő csak bólintott. – Zavarunk?
- Nem… vagyis…én csak épp olvastam – hazudta Piton és felmutatott egy bájital magazint, ami már napok óta az asztalán hever, de még azóta sem volt ideje belelapozni.
Egy darabig némán ültek egymással szemben. A férfi teljesen belemerült Lily látványába; a smaragdzöld szemekbe, a bájos arcba és az apró mosolyba a szája szegletében, amivel Harryre mosolygott, miközben az egy műanyag játékot rágcsált.
- Sokat gondolkodtam – hallotta meg a nő szépen csengő hangját, mire ráemelte fekete tekintetét. – A tegnapi veszekedésünk…
- Szót sem érdemel – rázta meg a fejét Piton. Nem akarta újra kezdeni az egészet, túl fáradt volt hozzá.
- De igen – ellenkezett a nő. – Úgy tűnik, bizonyos időközönként történnie kell köztünk egy kis szóváltásnak, különben egymás agyára mennénk. Én voltam a hibás, ne haragudj!
Perselus nem szólt semmit, csak hallgatott. Huszonegy éves önmaga legszívesebben rögtön válaszolt is volna a nőnek, hogy ő bizony soha nem ment az agyára és hiába minden erőfeszítés, ez bizony nem is fog megváltozni. Azonban harmincnyolc éves lelke türelemre intette, de leginkább arra, hogy fogja be a száját, mert mindent elronthat. Jelen esetben pedig tanácsosabbnak tűnt idősebbik énjére hallgatnia, így csak megrázta a fejét, lágyan elmosolyodott és azt mondta:
- A felelősséget inkább osszuk meg!
Erre már Lily is elmosolyodott, Harrynek pedig nagyon tetszett a jelenet, mert édes hangon felkacagott.
Te jó ég! Hogy lesz ebből a kiskölyökből olyan elviselhetetlen felnőtt? – futott át Piton agyán a gondolat és nyilván szőtte volna tovább az elmélkedését, amikor kopogtak az ajtaján.
Bardy volt, a Roxfort egyik házimanója. A mágusnak voltak még halvány emlékei róla, de ezek nem voltak számottevőek.
- Dumbledore igazgató úr hivatja a hölgyet és a fiatalurat az irodájába – jelentette a manó tiszteletteljesen, majd folytatta. – Azt mondta, hogy addig Bardy vigyázzon a kisfiúra!
Lily egy pillanatra aggódóan ránézett Pitonra, hogy mi legyen. Megbízhat-e Bardyban, vagy sem, mire a férfi megnyugtatóan bólintott, ő pedig nehéz szívvel és kissé bizalmatlanul adta át gyermekét a manónak.
Mielőtt kiléptek volna az ajtón Perselusszal, még egyszer visszanézett Harryre, aki boldogan játszott új pesztrájával.

Piton és Lily csendben lépkedtek egymás mellett és csak találgatni tudták, mi lehet az a rendkívül fontos ok, amiért Dumbledore hivatja őket.
Mikor elérték az igazgató irodáját, kimondták a jelszót és kopogtattak az ajtón, ám válasz nem érkezett. Beléptek helyiségbe, de döbbenten vették tudomásul, hogy nem volt ott senki.
- Hol lehet? – nézett körül a nő furcsállva a helyzetet mire a férfi csak megrázta a fejét, jelezvén, hogy ő is olyan érthetetlenül áll a helyzet előtt. – Nem kéne visszamennünk?
- Ha azt mondta, hogy jön, akkor jön.
- Nézd, a Süveg! – akadt meg Lily tekintete az egyik polc tetején álló Teszlek Süvegen, rövid szemlélődés után. Odatolt egy széket és leemelte a helyéről.
- Mit csinálsz?- nézett rá szemrehányóan Piton. – Tedd vissza!
- Kíváncsi vagyok, melyik házba osztana be, most, hogy elvégeztük a Roxfortot – tette háta mögé a fura fejfedőt a nő, mert Perselus épp ki akarta venni a kezéből.
- A Süveg nem változtat az elhatározásán és most már tedd vissza!
- Nem vagyok a diákod, Perselus, rám nem hat a szigorú tanári nézésed – mosolygott vissza Lily és a férfi fejébe nyomta a Süveget, ami alig ért hozzá a fejéhez, máris elrikkantotta magát:
- Maradsz a Mardekárban, fiatalember!
- Remek, most remélem, elégedett vagy! – nézett rá a nőre csúnyán Piton és most ő nyomta játékosan a fejfedőt Lily kobakjába.
- Hm, hm – tanakodott a Süveg a nő fejében. – Lehet, hogy annak idején valamit figyelmen kívül hagytam volna? Hmm… Úgy látom, erős érdeklődéssel viseltetsz egy mardekáros iránt – Lily rémülten pillantott Pitonra, aki úgy látszott, semmit nem hall az egészből. Ugyanúgy állt ott előtte, mint eddig: rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel.
- Nem – vágta rá gondolatban a nő.
- Az eszed már akkor is megvolt ahhoz, hogy akár a Griffendél, akár a Mardekár- ház hasznos tagja légy – folytatta a Teszlek Süveg. – Ám most némi elbizonytalanodást látok a régi házad irányába.
- Nem – tiltakozott határozottan a boszorkány. Úgy érezte, az maga lenne a Griffendél – ház káromlása, ha most igent mondana. Pedig igen is elbizonytalanodott: ha az a ház, amibe állítólag a legjobbak és legbátrabbak járnak, akkor miért nem tudták megvédeni őket azon az éjjelen? Miért kellett Jamesnek meghalnia? Miért hagyták, hogy ez az egész megtörténjék? De nem! Bizonytalanságának most nem adhat hangot.
- Nem-e? Jól van, akkor: Maradsz a Griffendélben!
- Na, most már elégedett vagy? – ereszkedett le a nőhöz Perselus, aki zavartan tekintett vissza rá. – Mindketten ugyanott maradtunk, ahol eddig voltunk.
- Igen – szólalt meg alig hallhatóan Lily és tekintete egy pillanatra összekapcsolódott a férfiéval. A fekete szemekben most valami egészen mást, valami szokatlan csillogást látott. Jobbnak látta, ha gyorsan megbontja szemkontaktust és ezért félrefordította a fejét.. – Úgy van.
Piton kissé csalódottan nézett vissza a nőre, de aztán gyorsan rendezte arcvonásait.
- Jobb ha tudja, hölgyem, – kezdte utánozni Dumbledore-t – ,hogy a Griffendélben lenni kiváltság – az utánozás elég élethűen sikeredett, még Lily is jóízűen felkacagott. – Bár a házak között nincs különbség, 50 pont a Mardekártól és 50 pont a Griffendélnek, azért mégis. És hol a citromporom?
Már mindketten nevettek, Lily Piton karjába kapaszkodott. Annyira kacagott, hogy még a hasa is belefájdult, a férfi pedig az asztalnak támaszkodva nevetett .
- Remek, előadás volt, Perselus! – csendült fel az oly ismerős hang az iroda lépcsőjéről, ők pedig egy emberként fordultak az igazgató felé, mint két csínyen kapott gyermek. Lily csak ekkor vette észre, hogy még mindig a fején van a Teszlek Süveg, így gyorsan lekapta és megpróbálta a háta mögé rejteni, mintha ezzel eltussolhatná, ami az imént történt.
Nem sejthették, hogy Dumbledore végig figyelte őket és most, ahogy lefelé haladt a lépcsőn, egyenesen feléjük, le sem vette szemét Pitonról. Azonban tekintetében nem volt semmi negatív, sőt.
Mikor eléjük ért, Lilyre nézett, majd mosolyogva kinyújtotta a kezét, mire a nő kissé szégyenkezve átadta neki a Süveget, az idős mágus pedig egy csettintéssel visszavarázsolta azt a polcra.
- Van egy meglepetésem… - kezdte az igazgató, de végigmondani már nem tudta, mert a lépcső tetején megjelent Sirius és Remus, a nő pedig örömmel vetetette magát a karjaikba.
Perselus csak nézte a jelenetet, ahogyan két egykori ellensége megöleli Lilyt, végigsimítanak hosszú, vörös haján, majd hosszan néznek egymásra anélkül, hogy bármit is mondanának. Egy néma párbeszéd volt ezt hármójuk között, amiből ő megint kimaradt. Normális helyzetekben ez a legkevésbé sem zavarta volna, de most egy igen kellemetlen érzés furakodta be magát a szívébe.
- Perselus – hallotta meg Dumbledore hangját, amivel végleg magára irányította figyelmét. Egy szempillantás alatt rendezte vonásait, hogy ne látszódjon rajta, mennyire fáj neki az, amit lát és fekete tekintetét ráemelte az igazgatóra. – Beszélnünk kell. Velem jönnél? – azzal el is indult, a fiatal varázsló pedig követte. Valószínűleg a kutya sem figyel fel rá, hogy eltűnt. Ahogyan azt sem vették észre, hogy meghalt abban a másik világban.

- Lily, annyira sajnálom, ami történt – szólalt meg Sirius hosszas csend után, mikor már egymással szemben ültek mind a hárman. Lily felkapta a fejét és fájdalmasan elmosolyodott. – Azt kívánom, bár ott lettem volna. Akkor talán nem történik meg ez az egész.
- Nem tehetsz róla – szólalt meg csendesen a nő. – Senki sem tehet róla.
- Féregfark… - sziszegte Black gyűlölettel. - Ha a kezem közé kerül az a kis korcs én esküszöm…
- És mit érnél vele? – kérdezett vissza az eddig csendben figyelő Lupin. – Az nem hozza vissza Jamest. Az Azkabanba vele, a dementorok közé! Az kell neki.
- Muszáj nekünk Peterről beszélgetnünk? – tudakolta a boszorkány fáradtan.
- Igazad van. Arra sem érdemes, hogy a szánkra vegyük – folytatta Sirius, majd némi csend állt be közöttük. – Hogy bírod, Lily?
- Már jobb egy kicsit. Sokat segített, hogy Perselus is itt volt.
- Dumbledore említette, hogy Pipogyi megtért. Én ebben azért nem hiszek. Aki egyszer halálfaló volt, az is marad élete végéig.
- Te senkiben nem bízol, Sirius.
- És milyen jól teszem! Látod, mit tett veletek a nagy bizalom Féregfark irányában!
- Sirius – csitította most már Lupin is barátját, aki vett egy mély lélegzetet és szánakozva nézett vissza a nőre.
- Ne haragudj, Lily! – szabadkozott. – Na és hogy van a keresztfiam? – derült fel az arca. – Láthatjuk végre Harryt?

Amint kiléptek a folyosóra, Piton várta volna, hogy továbbmenjenek, ám meglepetésére, Dumbledore nem mozdult. Közvetlenül az ajtónál állt, amit néhány pillanattal ezelőtt halkan csukott be maga után.
A fiatal férfi, arcán pillanatnyi értetlenséggel állt egykori professzorával szemben, akinek tekintete még mindig nem azt a megnyugtató érzést sugározta felé, amit megszokott tőle a másik világban.
- Holnap küldetésre megyünk – közölte szárazon az igazgató, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a varázslót.
- Mikor indulunk?
- Te nem jössz, Perselus – emelte rá kék szemeit Dumbledore fenyegetőn.
- De hát miért nem, hiszen…?
- Nem lenne szerencsés, ha Voldemort rajtakapna téged, hogy ellene kémkedsz – válaszolta a mágus, ám az igazi ok nem ez volt, Tudta, hogy valami nem stimmel a férfi körül, de az, hogy mi, nem tudta volna megmondani. És legbelül talán attól is tartott, hogy ha ez a fiú elárulja a Mesterét, akkor mi arra a garancia, hogy őt nem fogja. Persze, ott voltak az érzései Lily iránt, ami meg is győzte egy időre az igazgatót, de aztán előkerültek azok a bájitalreceptek és azok a nyugtalanító sötét varázsigék és egy pillanat alatt romba döntötték a nagy hatalmú varázsló hitét.
- Nem kapna rajta – ellenkezett hevesen Piton. – Higgye el, hogy nem kapna rajta. Jó kém vagyok. A legjobb, aki valaha is ebbe a világba született – győzködte Perselus Dumbledore-t, ami önmagában is nevetséges volt, hiszen a másik világban, ahonnan jött, soha nem bukott le a Nagyúr előtt. Még a lehetősége sem merült fel. Hát igen, de most itt van és mindent elölről kell kezdenie.
- Azt mondtam nem! Csak akartam, hogy tudjon róla, Lily is benne van az akcióban.
- Hogyan? Ezt nem teheti! Gyereke van és…
- Lily az egyik legjobb fiatal auror, akit valaha is ismertem. Nem lesz baja.
- Professzor úr, én…
- Menjen, Perselus – szakította félbe az idős mágus. – Még mindkettőnknek dolga van.
Azzal elindult a folyosón egy másik irányba, magára hagyva a döbbent Perselust…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.