Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. Sóhaj

2008.03.27

A máskor oly édes vér íze citromkeserűen terjed szét a számban. Fintorogva, prüszkölve fordulok el a felém kínált pohártól.
- Igyál! - utasít Sebastian. - Innod kell!
- Nem akarok! Borzalmas. Inkább hagyj békén és idd meg te. - köpködök, kultúrt mellőzve. - Egyébként is, mi ez?
Sebastian a kezében tartott kristálypohárra sandít, majd rám.
- Vérnek tűnik.
- Pedig csak két deci moslék.
- Igaz, hogy nem emberi. Hiszen te, nagybecsű barátném, rettentő finnyás vagy! - élcelődik mesterem. - Egyre rosszabb bőrben vagy. Mi bajod egyáltalán? Azt akarod, hogy Gabrielnek támadj egy gyenge pillanatodban?
- Dehogy!
- Pedig megeshet! - erősködik komoly szemekkel Sebastian. - Vagy vadászol és úgy táplálkozol, ahogy egy normális, szótagolom: nor-má-lis vámpír tenné, vagy megsínyled és ráveted magad haldokló barátodra.
Duzzogva hallgatok.
- Nem mondod meg, milyen vér, ugye? - kérdem gyanakodva.
- Mindkettőnknek jobb, ha nem teszem. - sóhajt Sebastian. - Hideg és épp ezért kellemetlen, mert alvadt. Ha nem húzódzkodnál...
- Ne folytasd.
- Rendben. Tessék, idd meg! - tuszkolja a poharat az ujjaim közé.
Szótlanul meredek a zavarosvörös, bordóba hajló folyadékra, melyért egykor ölni tudtam volna, szó szerint. Most közel úgy hajtom le a pohár tartalmát, mintha legalábbis az egyik szemfogamat húznák, ha nem mindjárt mindkettőt.

***

Naplementére érek a kórházba. Kedvező volt a felhőjárás, a szél és a csuklyás kabátom. Borús szürkület vonul be mögöttem az üvegajtón, nyirkos levegővel.
Rutinosan lépkedek föl a lépcsőn. Gabriel testére semmi primitív működtetésű gép nincs rákötve. Se gyógyszereket nem kap, se különösebb megfigyelést nem igényel. Ahogy a körszakállas orvostól tudom: az állapota kielégítő.
Csodás. De akkor miért néz ki úgy, mint aki chilipaprikát szopogat?
- Jól vagy? - húzom fel a szemöldököm, kétkedően lépve a szobába, köszönés nélkül.
A Férfi mellkasa, hasa hullámzik, méghozzá erősen, keze az ágy korlátját szorongatja és mélyen koncentrál súlyosabb levegővételeire.
- Mindjárt elmúlik - nyögi két légcsere közt.

Zavartan álldogálok az ajtóban, ugyanis innen olybá tűnik, mintha szülőszobába léptem volna. A kismama hosszú hajú és szakállas.
Az enyhe roham véget ér, mintha elfújták volna. Gabriel arca megenyhül, hátrahajtja fejét a párnán. Megvárom, amíg kifújja magát, talán a lelkét is és rámemeli csokoládészínű pillantását.
- Szia - köszön rekedten.
- Na, ez is világra jött? - lépek az ágy mellé, a kisszéken helyet foglalva. - Milyen gyakran jön elő?
- Nem gyakran. - mondja.
Vonakodást vélek felfedezni a hangjában.
- Titkolni próbálod, hogy rosszul vagy? - billentem oldalra a fejem, hogy alálássak félig lehunyt szempilláinak. - Előlem vagy magad elől?
- Igazából abban a hitben ringatom magam, hogy ha bebeszélem, hogy jól vagyok, jól is érzem magam. Utálok itt lenni. - morogja, majd a szemközti, üres ágy felé biccent. - Ő is utált.

Igen, az aggastyán elköltözött a szomszédos ágyról. Meglehet, egy jobb helyre. Nemsokára jön helyette másik haldokló öregember.
- Rossz érzés, hogy idősekkel van tele az osztály, mi?
- Inkább az, hogy úgy végzem, mint ők. Csak ötven évvel korábban. Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért jöttél ilyen sokára?
A hanghordozása megmosolyogtat.
- Sok dolgom volt, kisfiam.
- Például?
- Veszekedtem a vacsorán. - húzom el a számat.
- Kivel? - élénkül fel Gabriel szeme.
- Nem fontos. Ma kérdések-estéjét tartunk?
- Akár. Feltennék még egyet. - emeli fel a mutatóujját. Én biccentéssel jelzem, hallgatom. - Segítenél rendbe szednem magam?
Elvigyorodom.
- Először például megborotválkozni? Rémesen nézel ki.
- A második estét töltöd itt és nem tudom eldönteni, szeresselek vagy utáljalak, amiért ilyen vagy!
- Pedig nem vagyok a nejed - nevetek fel. Emlékszem egy könnyebb veszekedésünkre, melyben Gabriel röviden leírt engem és a kapcsolatunkhoz-érzéseinkhez fűzött felfogásomat. Így szólott: "Két ember egyszerre szereti és gyűlöli egymást, viszont egy dologban egyformák. Szerelmesek. Egymásba."

Gabriel is elvigyorodik eszmefuttatásomon. Szép is lenne a saját temetése előtt napokkal megnősülnie, biztos nem tudnák megmondani, mi vitte a sírba.
Segítek neki kikászálódni az ágyból. Szemmértékkel megállapítom, hogy legalább húsz kilóval az egészséges átlagsúlya alatt van. A tükör elé húzok egy széket és leültetem, a mosdótálba vizet öntök egy kancsóból.
- Rozzant, négyszáz éves öregembernek érzem magam - sóhajtja.
- Akkor legalább korban összeillünk - vigyorgok.
- Ejnye, nagypapákkal kikezdeni! Ezért jársz te az elfekvőre! Öreg milliomos bácsikát keresni.
- Engem most ez a négyszáz éves bácsika köt le - bököm meg mutatóujjammal a tarkóját. - Hol a borotva?
- A fiókban, fentről a második.
A fiók ezen kívül rejt még üveg fecskendőtűt, kötszert, fájdalomcsillapító antibiotikumokat, egy tégely borotvakrémet és egy fehér törülközőt. Utóbbit Gabriel válla köré terítem, majd a krémmel kezdek kenekedni.
- Kezdek kíváncsi lenni, mit találok majd a bunda alatt - sercegtetem meg az arcát. - Jó vágású srácnak látszol. - mosolygok.
- Ha nem tetszene, majd átszabod. Nálad a penge.
- Nem szeretnélek megvágni.
- Én sem szeretnék elvérezni.

Eben pillanatra megáll kezemben az éles borotvapenge. Valóban nem lenne jó, ha megvágnám. Jeges ujjak markolnak a torkomba, nagy nehezen nyelek egyet. Csak a kezem ne remegne! Hihetetlen, hogy másodpercek alatt eluralkodott rajtam a pánik. Nem mintha félős kislány lennék.
- Mi a gond? - néz rám a tükörből Gabriel.
- Semmi. - vágom rá gyorsan.

Csöppet vibrál a kezemben a műszer. Mire Gabriel bőréhez ér, nagyjából elmúlik a rángás-remegés a kezemben és munkához láthatok. Lassan, óvatosan, hímestojás héjaként kezelve az arcbőrét. Elő is tűnik a fekete szakáll alól a valódi arc: a fiatal, a kedves. Meglepően varázsolja át a vonásait, én pedig áhítatos csendben dolgozom tovább.
- Victoria - szól lágyan.
Hangja megijeszt és összerezzenek. Jaj, ne... Látom a tükörből, ahogy Gabriel felszisszen és aprócska vércsepp jelenik meg bal arcélén. Rögtönöznöm kell, megrántom a pengét a kezemben és az végigvág a mutatóujjamon. Gyorsan leteszem a borotvát és a számhoz kapom a sebet.
- Ügyes vagyok... - állapítom meg Gabriel felé pillantva, ujjamat szopogatva. Amíg saját vérem íze tölti ki érzékeimet, nem érzem meg az övét. A fiókba nyúlok és a kötszeres csomagból vattát tépek az ujjamra. Gabriel sebe is kap egy pamacsot.
- Ne haragudj, csak megijedtem a nagy odafigyelésben. Mit szerettél volna kérdezni?
- Semmi baj. Azt kérdeztem volna, hogy...nem tudnál véletlenül kivinni? - kérdi félszegen.
- Kivinni??? Gabriel, te beteg vagy! Kórházban a helyed, ha netán rosszul lennél...
- Tudom, tudom! - szakítja félbe mondandómat. - De rossz itt, a kutya se foglalkozik velem, ha csak fel nem kapom a csengőt és két fuldoklás között nem rázom meg.
- Van otthonod, ahová mehetnél?

Gabriel lehunyja a szemeit és lassan megcsóválja a fejét.
- Értem. - bólintok. Lehet, hogy meg kell adjam Sebastiannak azt az elégtételt, hogy hazaviszem Gabrielt, pont ahogy ő mondta. Csak nézem a bánatos barna szemeket és bár effektíve megtépném a saját hajam, inkább csak a fejemben sikítozik az eszem által vezérelt énem. Sajnos a szívem karakán vezérnek vallja magát és juszt’se enged. Muszáj rá hallgatnom. - Éppenséggel kivihetlek...

A barna szemek nagyra nyílnak és felcsillan bennük a remény, úgy mint amikor egy kisgyerek karácsonyfát lát.
- Bár nem terveztem, hogy ki- vagy épp hazaviszlek.
- Nem vagyok randalírozó típus.
Furcsa hangon felnevetek.
- Nem is erről van szó... - motyogom szórakozottan az orrom alatt. Ha az otthonomba hoznám, felállna a harci helyzet: Miért vannak nappal zárva a spaletták? Miért lépünk ki csak éjszaka a házból? Miért nincs rendes kaja és itt jön a legjobb - tiszta Móricka ez a helyzet - miért hasonlít a "púderkórunk" Sebastiannal, ahogy Gabriel nevezte el egy napja? Le kéne kottázni neki, hogy a "púderkór" vagy sápadtság nem más, mint egy kisebb vámpírkórság, csupán három- és nyolcszáz éves időtartamú, semmi komoly, majd kinőjük.
Akárhonnan kerülgetem a témát, nem tudom megoldani úgy, hogy ne tudná meg az igazat. Ismerem feneketlen kíváncsiságát, épp ezért biztosan nem lehet majd meglógni a kérdései elől. Mit számítana, ha megtudná, léteznek vámpírok? - teszem föl a kérdést magamban és máris elszorul a torkom a választól: Ő is az akarna lenni. Pont, mint legutóbb.
- Van valakid otthon, ugye? Nem zavarnék, tényleg! Elalszom a kanapén is, már ha van...
- Van, persze. - biccentek. Meg két koporsó is az ablak alatt. - Mármint kanapé, az van. Egy barátommal élek. Meg kell, hogy kérdezzem róla, remélem megérted.
- Hogyne.
Csendben sóhajtozok még egy sort.
- Akkor...befejezem a művet. Nemsokára emberként fogsz kinézni, ahogy illik.

***

Gino kocsmája dugig van. Sört és pálinkát verejtékező emberek szorulnak hozzám, a dohányfüst fullasztó, már-már gyilkos. Egészen addig nincs is gondom, míg kerülgetni kell őket, arrébb állni, -lökni, -taszítani. Csakhogy egy söröskorsó is megtalálja a tarkómat a tülekedésben. Betelt a krigli, felcsattanok:
- Az ég szerelmére, hová sietnek ezek!?
Ráhajtogatom magam a mahagónifával burkolt, enyhén ragacsos pultra. Magam alá húzom a magas széket, nehogy kirúgják alólam, merő véletlenből.
- Bocs a késésért - robban be mögém Sebastian. - Dolgom volt.
- Mi lenne, ha lakótársat kapnánk? - szegezem neki a váratlan kérdést. Így, egy szuszra elhadarva nem is tűnik olyan félelmetesnek, mint amire számítottam. Órák óta a mondandóm körítésén dolgoztam, hiába.
Ám Sebastian meg sem lepődik.
- Kitalálom, Gabrielnek hívják és a kilences kórtermet bérli a Szent Mihály kórházban!

Tettetett meglepődésem - hüledezésem következik:
- Honnan tudod??? - kapom a szám elé a kezem.
- Ne őrjíts, hülyének kéne lennem, hogy ne tudjam. - horkan fel és laza karlendítéssel kilöki a székből a mellettem terpeszkedő, fásultan részeg (részeggé fásult) pasast. Kényelmesen elhelyezkedik a bárszéken és rámnéz.
- Ő kért meg rá, vagy te akarod így?
- Öhm...is-is.
- Értem. Akkor talán be kéne avatnod őt egy-két...érdekességbe - forgatja kék szemeit Sebastian.
- Idáig egyetértek.
- Hogy mégis hogyan, az más kérdés.
- Bingó.
- Mondjuk így: vámpírok vagyunk. Ha megkérhetlek, reggel öttől este nyolcig kíméletesen zajongj, ne nyiss ablakot, utóvégen tiéd a pamlag, miénk a koporsó. Az albérlet ingyen van, felebaráti alapon, öt napra úgysem tudjuk kisummázni a rezsit.
- Ez morbid volt. - dünnyögöm.
- És mennyire igaz! - ciccen föl. - Kántálom egy ideje, hogy harapd meg. Akkor tovább él, vagyis párszáv évig. Nyugtod lesz a temetési költségtől, a siratástól, a kriptalátogatástól, virágot sem kell venned százévente. Bőven elég lenne homlokcsókot lehelned egyetlen, koporsóban ébredező szerelmed homlokára és tudatni vele, hogy lement a nap, mehetünk vért szipolyozni.

- Hát, te aztán kurvára el tudod viccelni a bajaimat! - csattanok föl a zsivajban, az ártatlan pultra csapva. - Ez nem egy morbid vígjáték, hanem az életem, Sebastian! És az övé, akárhonnan nézzük!
- Attól még felajánlhatod neki a mi életünket. EZT az életet, igen!
- Tudod jól, hogy igent mondana.
- Akkor?
Sóhajtva a pultnak támasztom a homlokomat.
- Akarom is, meg nem is, hogy igent mondjon. Féltem őt ettől a gyökértelen élettől.
- De a haláltól nem? - hajtja oldalra a fejét Sebastian.
Inkább nem válaszolok. Ebből a slamasztikából úgysem tudok kikecmeregni...

***

Még hajnal előtt visszaérek a kórházba. Szánalmasan érzem magam. Érzelmekkel küzdeni, ösztönlény létemre. Elvégre a vámpír is csak egy irányított, betanított állat, vért kíván és vért kap, ha rajta múlik. Vadássza az embert, a forrást. Láttam már vámpírt tudattalanul, vért tajtékzó szájjal őrjöngeni, olyat aki soha nem is volt és nem is lesz ép felfogású, gondolkodó lény. Ezzel szemben én a gondolataimmal vagyok elfoglalva és holmi nevetséges érzelmekkel, úgymint szerelem, féltés, szeretet. Passz, nem tudok mit mondani.
Olyan lendülettel érkezem, hogy meglebbennek a függönyök. Talán még a pókok is kiszakadnak a hálójukból. Gabriel hüledett-ijedten fordul felém az ablaknál álló széken ülve.
- Megkérdezted? - fogad ígyen.

Becsapom az ajtót magam mögött, bitang nagyot robban a folyosó. Ez volt a válasz.
- Megkérdeztem. Benne van. - ülök le vele szembe az üresen maradt betegágy szélére.
- Ez nagyszerű. - mosolyodik el Gabriel. Békésen. Ez az utópiás mosoly a legszívszorítóbb, ami egy beteg embertől érkezhet. Tudatja a körülötte élőkkel, hogy a beletörődésbe vegyült boldogság egy időre megszépíti a napjait.
- Ne nézz így, kérlek.
- Hogyan? - vonja fel a szemöldökét és mosolyog tovább.
- Gabriel, én megmenthetném az életedet - nyögöm. Lehajtom a fejem a térdemre, és tovább nyöszörgök. Bele kell fognom a mondandómba, nincs mese, nincs kecmec! De hogyan??
- Victoria, ne hordj össze ilyen butaságokat. Nem az életemet mented meg azzal, ha kiviszel, csak néhány szép napot adsz, hogy...
- Fogd be! - rántom föl a fejem. Nagyot szusszanok, de határozottságom még nem az igazi. - El kell mondanom valamit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.