Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Freddie Mercury emlékére

2008.02.28

Hattyúdal by ange de rěve


Hiába teltek el az évek... Vannak dolgok, amiket az idő se tud unottá, egyhangúvá, vagy megszokottá tenni.
Shuichi felületesen cserélte a levegőt, félig leeresztett szemhéja alól bámulta a másik férfit, aki szintén levegőért kapkodott. Bámulta azokat az ajkakat, amivel az imént még a testének minden ízét megpróbálta megkóstolni. Shuichi az emlékérzés felkavaró hatására erőtlenül felnyögött. Szinte még most is... Mert úgy hírlik, hogy a férfiak mindig csak hátulról, mint az állatok... miközben Yuki arcát nézni közben mennyivel boldogítóbb...! Látni rajta minden kéjt, és szenvedélyt...
!
Yuki lassan a hajába túrt, hangosan kifújta a levegőt és kinyitotta a szemét. Rögtön Shuichi szemébe nézett, és amint meglátta a szemében azt a félősen kéjes vágyakozást, ami mindig is csak olaj volt a tűzre...
Az ajkaik félúton találkoztak, éhesen falták egymást, és minden kezdődött elölről.
Shuichi Yuki alvó arcát figyelte. A kinti fények beszűrődtek a függönyökön, az árnyékok torzak és fenyegetőek voltak. A hajnal legcsendesebb órájában minden fagyosan rémisztőnek tűnt, és Shuichi egy pillanatra nagyon magányosnak érezte magát.
Minden rendben van, nyugtatta magát. Minden... jól megy. A zenekarral és a turnékkal, és Yukival is... az utóbbi évek döccenőin mind átjutottunk, és már sima az út... Már minden jó.
- Boldog vagyok, Yuki... - suttogta a csöndbe
.

Másnap délben csöndgyilkos telefoncsörgés visongott fel a szobában. Yuki lustán kinyitotta a szemét, és hosszú másodpercekig csak bámulta a földön berregő telefont.
- Ja... Csörög...
Lehajolt érte, és felvette. - Hm...
Csak a vonal másik végén beszéltek, és a beszélés végén Yuki elköszönt: - Hm...
Mikor eldobta a telefont Shuichi varázsütésre nyitotta fel a szemét, vidám rikkantással vetette rá magát Yukira. - Ott is izomlázam van, ahol eddig nem is volt izom... Yukiii, neked nincs?
Yuki finoman beletúrt Shuichi rózsaszín hajába, de nem válaszolt semmit.
- Én tudom, hogy van - mondta helyette Shuichi... - Dolgozzunk rá, Yuki... Tudom, hogy akarod...
- Nem akarom - mordult Yuki barátságtalanul.
- De, én tudom - gügyögte Shuichi. Yuki lemondó sóhajjal nyúlt az éjjeliszekrényen lévő cigijéhez, de Shuichi elkapta a kezét, és bekapta a középső ujját. Yuki egyik szemöldöke a magasba szaladt. - Tyugyom, hoty akajoty...!
- Nem akarom.
- Óóó... - nyafogott Shuichi, kiengedve a szájából Yuki ujját. - Naaa, Yuki, Yuki...
Yuki ideges arccal ült föl, lesöpörte magáról a fiút, és az ágy széléhez vonszolta magát. Már majdnem felkelt, mikor Shuichi hátulról magához bilincselte, és gyengéden beleharapott a fülébe.
- Yuki...
A férfi morgott valamit, Shuichi vidáman hegyezte a fülét. - Hmmm?
- Bosszú...
- He? De csak... Yuki... YUKI! Mindig olyan érzéketlen vagy... Yukiii...!

- Daloljunk, daloljunk! Daloljuk át az egész délutánt! Sőőőt, mi több, Hiro, írok egy új dalt!
Shuichi, aki eddig a keverőpulton lóbálta a lábát és vidáman kiáltozott, leugrott a földre, tollat és papírt ragadott, és a stúdió üvegfalára tapasztotta a papírt.
- Egy új dalt, igen! - lelkendezett Shuichi, és Hiro megrántotta a vállát.
- Csak ne arról szóljon, mint a többi - bökött a megtelt szemeteskuka felé; az összegyűrt papírlabdacsok már kifolytak a padlóra. Fujisaki helyeslően bólogatott, és a tegnapi szemétkukára bökött, amit Shuichi nem engedett kidobatni, mondván: még lehet, hogy visszakutat egy elveszett rímet. - És a tegnapi tizenöt.
- Nem értitek.
- Yuki mostanában nem dolgozik új könyvön? - kérdezte Hiro késhegynyi gúnnyal a hangjában. - El vagy kapatva, kedves barátom. Árt neked ez a sok Yukizás, és árt a dalszövegeidnek is. Hogy volt a legutóbbinak a refrénje? - fordult Fujisakihoz.
- rÁlmunk felhővártornyában kéjágyon piheg a szerelem...r1; Shindou, kicsit vegyél vissza a giccsből.
- De mondom, most nem értitek! - fordult feléjük Shuichi komolyan. Az üvegfalra nyomott lap üresen leszánkázott a földre. - Félek... - vallotta be. - Yukit hívta az orvosa a múltkori vizsgálat miatt.
- A tüdőszűrésre gondolsz? - kérdezte szórakozottan Fujisaki.
- Nem - mondta Shuichi halkan. - Amire én küldtem el... amikor aggódtam érte, és volt az a rossz érzésem is... És most reggel felhívta az orvosa, és azt mondta, hogy menjünk be... Csak... csak ennyit mondott! - fakadt ki a fiú. - Miért nem lehetett még valamit mondani, akkor nem tépné a lelkem a bizonytalanság! Hű, ez jó... - lefirkantotta a tenyerébe, de aztán újra elgyötört arcot vágott. - Nem akarom, hogy Yukinak... akármi...
- Szerintem neki csak a nikotinmegvonástól és tőled kell tartania - jelentette ki Hiro vigasztalóan. - De minek kell neked is menned?
- Jaa... Hát, mert... Yuki csak úgy volt hajlandó a vérvizsgálatra, ha én is... Azt mondta retteg a tűtől, és bátrabbnak érzi magát, ha én is... Borzasztó volt - nyögte Shuichi könnyáztatta szemekkel, és a három hónapja meglékelt könyökhajlatát szorongatta.
Hiro agyán átfutott a kép, ahogy Yuki és Shuichi együtt rimánkodnak a tű látványától, és nevetségesen irreális volt.
Shuichi hiába nyerte vissza időnként régi önmagát, mikor elfordult a többiektől teljesen komor volt az arca, és úgy érezte, hogy egy nagy árnyék környékezi őt. Őt, és az éjjel elsuttogott boldogságot, azt a boldogságot, amit mindig csak kívánt és akart, de sose érezhette a magáénak. Mindig csak akkor érzi, hogy boldog volt, mikor már minden rossz volt, és ideje se volt arra ráeszmélni, hogy már boldog.
Mindig... mindig kicsúszik a kezéből a boldogság, de éjjel, akkor megfogta, és úgy döntött, nem ereszti el. Boldog, boldog...!
Ezt nem ronthatja el egy kórházi látogatás... Olyan nincs.
Szél vitte vágyódásom porlepkéjét
Elérni, fürge táncát ámulva, nem tudom,
Kínban halnék, ha táncát nem nézhetném.
Megfogni, porocskájától megfosztani, nincs jogom,
Méreg őrjítene, az eltűnt csillámlást képzelném.
Örökre elveszteni, örökre üldözni;
nem az én sorsom eldönteni.
Csak láncom, melyet húzni
Születtem, és sose megpihenni
A veszteség árnyékában,
és sose vadul elmerülni
A hajsza mámorában,
de végül összerogyni,
hogy lássak
igaz port.


Egyáltalán nem is figyelte, mikor írta le, és miután rájött, hogy ezt képtelenség elénekelni, félretette a lapot.
Mikor vetőhálót imitálva bevágta magát Yuki kocsijába, félig játszott könnyedséggel, már teljesen elfelejtette az irkálmányt.
A korházig tartó úton Shuichi egész végig fecsegett, és idétlenül csacsogott, mint egy tinilány, és Yuki csak ennyit fűzött hozzá:
- Hm.
Shuichi fülig érő szájjal mosolygott, és abbahagyta a bábjátékot az ujjaival: Toruval és Taruval. Yuki sajnos a szokottnál is jobban magába fordult, és Shuichi inkább választotta az önkéntes némaságot.
A kórház fehér épülete már előttük magasodott, és Shuichi rosszkedvűen húzta el a száját. Az elmúlt években annyit járt itt, hogy undorodott tőle. Nem csak Yuki miatt, de önmaga miatt is. Sokat betegeskedett, és sokat gyengült. Sokat volt távol Yukitól és a Bad Lucktól, és még két szenvedélyének hiányától és csak rosszabbodott az állapota. Az utóbbi évben már csak párszor döntötte le a lábáról a láz; jót tett Yukival az a lazítás vidéken... Újult erővel tért vissza, és a Bad Luck is csak úgy tapossa maga mögött a toplisták fokait, és hamarosan az élre tőr. Már nem kell sok, és a betegesen eltöltött négy év kimaradása, kamatostul visszatér. Visszatér, és ebben semmi nem akadályozhatja meg...
Az autó finoman gurult be a kórház mélygarázsába, és miután találtak üres parkolóhelyet, kiszálltak.
- Essünk túl rajta gyorsan, és siessünk haza! - lelkendezett Shuichi. - Toru meg Taru nem bírnak magukkal!
Az említett két ujj fellépdelt Yuki mellkasán, egészen a szájáig. Yuki lenézett a csillogó szemű srácra, elkapta a csuklóját, és hevesen magához ölelte.
- Yu-...
- Csönd.
Shuichi mellkasát összeszorította Yuki reszkető hangja. Mintha az a keserv és kétségbeesés, ami benne égett egész nap, most Yuki ajkán törne a világra... De miért Yuki...? Yuki miért emészti magát?
- Nem lesz semmi baj, nem kell aggódnod - suttogta Shuichi megszeppenten. - Én tudom...
- Nem tudsz te semmit - mondta Yuki, akaratlanul is rosszindulatúan, és ezt ellensúlyozandón még inkább magához ölelte Shuichit.
- Gyere, essünk túl rajta gyorsan... Utána jobb lesz, gyere... - noszogatta őt a srác, és egy idő után Yuki rávette magát, hogy elengedje őt. Elindultak a lift felé, és útközben Yuki elkapta Shuichi kezét, és megszorította.
- Hé...
- Nem igazán érdekel, hogy ki mit fog gondolni - mérgelődött Yuki, és megnyomta a lifthívó gombot. - Nem foglak elengedni.
- Csak... csak pár papír, Yuki... Nem lesz semmi, pikk-pakk megvan - nevetgélt Shuichi, és a gyomra görcsbe rándult. Ahogy megkapják a hülye lapokat, és kiderül, hogy Yukinak semmi baja, egyikük se fogja ilyen pocsékul érezni magát.

Odafent a váróban Shuichi erőltetett vidámsággal huppant le az egyik kényelmetlen székbe, Yuki viszont előtte állt, a kezét fogta, és ideges arccal nézett minden egyes orvosra vagy nővérre.
- Ülj le, Yuki, ülj leee! - nevetett Shuichi. - Bár lehet, hogy állni kényelmesebb, ezek a várói székek rémesen kényelmetlenek, mintha még inkább azt akarnák éreztetni az emberrel, hogy egy kórházban van, betegen, amiben semmi jó, és kényelmes dolog lenne... Még csak meg se próbálják a kényelem illúzióját kelteni, az ágyak is pocsékok, és a koszt is borzalmas. Yuki...
- Igen... - sóhajtotta a szőke férfi.
- És ha otthon leszünk...
- Békén hagysz.
- Naaa, nemááár! - sikkantott Shuichi, és minden gondját elfeledve, őszintén könnyezett. - Yuuuki! - Belecsimpaszkodott a férfi derekába és úgy ringatta, amit egy vérprofi hastáncos is megirigyelt volna. - Yuki, Yuki...!
- Te eszement hülye...! - sziszegte Yuki, és megpróbálta lerázni magáról a fiút. - Fogd be, ne rinyálj!
- Bekapom a füled - ígérte Shuichi sejtelmesen, mire Yuki elvörösödve taszította le a székre, és kupán vágta.
- Viselkedj, kórházban vagyunk!
Shuichi komoran a padlóra bámult. - Tudom jól... - Megpróbálta elhúzni a kezét Yuki szorításából, de ő nem engedte.
Ekkor az egyik ajtó mögül kiszólt egy fiatal nővér. - Uesugi Eiri!
Shuichi és Yuki összerezzentek, majd lassan elindultak az ajtó felé, de közben nem engedték el a másik kezét. Odabent a nővér hellyel kínálta őket, aztán otthagyta a fehér irodát. Az egyetlen szín a fehérségben a zöld művirág volt, az ablak melletti polcon. Shuichi homlokráncolva figyelte a festett műmintákat, és a papírszerű leveleket. Még csak nem is törekedett arra, hogy valódinak tűnjön... Illúzióromboló! Főleg egy orvos irodájában!
Pár perccel később belépet az orvos, egy másik ajtón keresztül. Fiatal volt még, de a munkája annyira megviselte, hogy a hajába ősz tincsek vegyültek. Nagy mosollyal köszönt, amiből Shuichi arra következtetett, hogy biztos nem lenne ilyen vidám, ha rossz hírt közölne. Nem lehet semmi gond.
Helyet foglalt az íróasztal túloldalán, és csacsogós bájcsevelyt próbált kierőszakolni Yukiból, de a férfi egyre morcosabban nézett, amitől a fiatal orvosnak, Fukuinak elment a kedve a mellébeszéléstől. Idegesen törölgette a homlokát, és elővett egy mappát.
Shuichi szíve egyik pillanatról a másikra a torkába ugrott. Na, most ugrik a majom a vízbe!
- Uesugi uram, önnek csak a dohányzásról kéne leszoknia... egyébként...
- Banzaii! - kiáltott fel Shuichi vidáman, mire Yuki szó nélkül visszarántotta őt a székébe.
- Bocsásson meg neki - mondta közönyös hangon, és kifürkészhetetlen szemét Fukuira szegezte. - Egyébként?
- Teljesen egészséges... De ha nem vigyáz, a dohányzásból még nagy bajok lehetnek! Hány szálat szív el naponta, Uesugi?
- Ha úgy élne, mint én, szükségét érezné a cigarettának - közölte Yuki jegesen, és Shuichi, akinek a kínos célzás szólt, észre se vette, mert a föld fölött lebegett örömében.
- Köszönjük doki! - mondta Shuichi, és újra felállt. - Mivel Yukinak semmi baja, már mennénk is...
- Ön Shindou Shuichi? Beszélnem kell magával, ha lehetne... inkább négyszemközt - Fukui a másik ajtó fel intett a fejével. Shuichi, megszeppenve az orvos komoly tekintetétől, visszasüllyedt a székébe.
- Én... Velem? - hebegte. - Ugye...?! Ugye Yukinak nincs semmi olyan baja, amiről csak én tudhatok?! - kiáltott fel hirtelen. Yuki idegesen előredőlt a székében, de nem szólt.
Az orvos megköszörülte a torkát, és a szemét dörzsölte. Nem akarta a fiút látni.
- Önről van szó...
- Rólam? - kérdezett vissza Shuichi döbbenten. - Mégis... miről?
Fukui újabb mappát vett elő, és valamivel erőteljesebben csapta le az asztalra. - Mivel ragaszkodott a vérvizsgálat eredményéhez...
- Én aztán nem! - tiltakozott Shuichi.
- De én igen - szólalt meg Yuki.
- Te...? - hűlt el Shuichi, és a férfira bámult, aki fel se vette.
Az orvos komoly képpel átfutotta a mappában talált lapokat, és Shuichire nézett. - Beszélnünk kell, és nem csak az ön érdekében - Megengedett magának egy célzó pillantást a két férfi összekulcsolt kezére.
- Micsoda? - pattant fel Shuichi hevesen. Yuki érezte, hogy kiszárad a szája, és alig kap levegőt, de... egyszerűen, muszáj nyugodtnak maradnia...
Fukui is felállt, és az ajtó felé mutatott. - Kérem, átfáradna a vizsgálóba?
- Annyira személyes, hogy Yuki nem hallhatja? - heveskedett Shuichi. - Ez csak egy vizsgálati eredmény! Ő is hallja, ha már... annyira erősködött miatta - És a fiú egy sértett szusszantással visszaült a székébe.
Az orvos egy megadó fejhajtással visszalépett az asztalához, de nem ült le.
- Igazából nagyon rosszul érint, hogy nekem kell közölnöm, valójában ez az egész rendszer nem így működik... - Idegességében az asztal egyik végétől a másikig sétált - Az illető, aki betegnek érzi magát, jelentkezik egy anonim vérvizsgálatra, és minden teljesen névtelenül történik. Csupán számok az azonosítók... És...
- Mi van? - kérdezte Shuichi bambán.
- Nem tudna érthetőbben beszélni? - mordult Yuki ingerülten, és egyre jobban szorította Shuichi kezét.
- Elnézést, én... ez tényleg nem így működik! A vérvizsgálatok, ahogy kérték, mindenre kiterjedtek, és alapos munkát végeztünk... De... - Az orvos kétségbeesetten lerogyott a székébe, és összeomlott, mint egy zsák. - Maga nagyon fiatal...
Yuki ökle az asztalon dörrent, és már ő sem bírt megmaradni a székén. - Mi baja van Shuichinek?! - emelte fel a hangját dühösen.
- Yuki... - Shuichi megpróbálta csitítani a férfi dühét, de annyit ért el vele, mintha egy szúnyog csipkedte volna az elefántot.
Az orvos mélyet sóhajtott. - Nem könnyíti meg a dolgomat, Uesugi. Egyáltalán nem.
- Akkor végre... - kezdte Yuki ingerülten, de Shuichi gyorsan közbevágott.
- Szeretném végre megtudni, hogy mi derült ki a vérvizsgálatból. Ennyi. Ennyi, Yuki, érted?
Fukui nagyon mélyet sóhajtott, és a korát meghazudtoló módon, nagyon öregnek tűnt. Shuichi esküdni mert az újabb ősz hajszálak előbukkanására.
- Shindou uram, nagyon sokat kezeltük itt... Egyik betegségből esett a másikba...
- De már jól vagyok - kotyogott bele Shuichi. Az orvos úgy nézett félre, mintha rossz ízt érezne a szájában.
- Attól tartok, ez csak átmeneti állapot. A szervezete annyira legyengült, hogy egy kisebb láz, vagy influenza is... veszélyes lehet. Nem tudom pontosan mióta tart, és... Nem tudunk semmit... Csak...
Shuichi némán hátradőlt a székében, és egy leheletnyire összevonta a szemöldökét, és pár perc némaság után megszólalt:
- Mondja ki - követelte.
- Hogy... mit?
- Mondja ki, hogy AIDS. Mondja ki, hogy HIV-pozitív vagyok. Mondja ki, hogy meghalok.
A fehér irodában vágni lehetett a csöndet, Shuichi pedig a művirág fakó leveleit bámulta. Mellbe vágta az éles szín, az egyetlen szín abban a szobában, szinte elvakította. Legbelül azért imádkozott, hogy Yuki ne előtte omoljon össze... Nem akarta Yukit megint szenvedni látni... Yukinak már nem szabad, épp eleget kapott.
Yuki kényszerítette magát, hogy ne kapjon a vadul, görcsösen kalapáló szívéhez. Nem szabad.
- Menjünk haza, Shuichi.
Kikísérték magukat a fehér irodából, és elindultak a lift felé, közben egy pillanatra se engedték el egymás kezét. Nem érdekelte őket, hogy valószínűleg már egyikük kézfejében sincs egy szusznyi vér se.
A liftből, és a fullasztó szótlanságból kimenekülve gyorsan indultak a kocsi felé, Shuichi szinte rohant a fekete batár felé, maga után vonszolva Yukit.
- Ne siess így... - jegyezte meg Yuki.
Shuichi hirtelen torpant meg, és Yuki nekiütközött. - Ne? - kérdezte a fiú halkan, és a BMW oldalának támasztotta a karját. - Mintha ráérnék.
Yuki maga felé fordította, és az autónak taszította. Belekapaszkodott a ruhájába, és egészen az arcába hajolt.
- Nem most fogsz meghalni! Senki nem mondta egy szóval se, hogy most, hát azonnal fejezd be ezt a hülyeséget!
- Jaj, Yuki... - nyögte Shuichi fáradtan. - Menjünk haza, aludni akarok...
De Yuki nem eresztette el, még keményebben nyomta a kocsi oldalához.
- Az ilyesmi évekbe telik, és nem egyik napról másikra történik! És ne azért akarj hazamenni, hogy aludj! Nem te akartál még szeretkezni?!
Shuichi, a Yuki szemében látott rengeteg, kétségbeesett érzés miatt felindulva, kitépte magát Yuki kezéből.
- Évekbe, igen! Nekem leteltek az éveim, ha nem tűnt volna fel, már régen benne vagyok, már régen... - kiáltozva átsietett a kocsi másik oldalára, nehogy Yuki újra a kezébe kaparintsa. - És ne gondold azt, hogy ezután lefekszem veled!
Ingerülten feltépte az ajtót, és beszállt. Yuki elhűlten meredt Shuichi hűlt helyére, aztán lassan lehunyta a szemét és nekidőlt az autó oldalának. Szívesen megkérdezte volna valakitől, hogy csak álmodik-e... Meg akarta kérdezni valakitől, hogy mi folyik itt... és miért... Mit érez, melyik az az érzés a sok közül, ami a legfájdalmasabban tépi a lelkét? Mit csináljon, mégis... mit?
Csak arra a kérdésre akadt válasz, hogy mi fog történni.
De... mit csináljon?!
Yuki kétségbeesetten körülnézett, hátha akad valaki, hátha ott terem valaki, akitől megkérdezheti, mégis mi a fenét csináljon.
A zsebébe túrt, és egy gyűrött cigarettásdobozt vett elő. Miközben kihúzott egy szálat megremegett a keze, és a cigi kiesett a kezéből, begurult a kocsi alá. Yuki káromkodva újabb szálat húzott, de az is a földön végezte, és ahogy lehajolt érte, az egész doboz a földre esett. Yuki maga is a földre feküdt volna, és ordított volna dühében. Messzire hajította az öngyújtóját, de aztán nem bírt felállni a földről. Forró homlokát a kocsi hűvös ajtajának támasztotta, de reszketett, és rázta a hideg.
Semmit nem bírsz tenni?! - sziszegte magának, és öklével az aszfaltot őrölte. - Semmit?
Tudod egyáltalán mit érzel? - Ismersz egyáltalán ilyen érzést?! Ha nem tudom, mit érzek, honnan tudnám hogyan rejtsem el, hogy ne lássa... Csak ő ne lássa...
- Shuichi...
A percek lassan vánszorogtak, Yuki pedig teljesen átfagyott, és reszketett. Hogy kerülhetett ilyen állapotba?
Lassan, finoman nyílt a vezető felöli ajtó, és Yuki látta Shuichi finom kezét, ahogy hívón kinyúl. Megfogta, mintha csak mentőöv lenne, és belehajtotta az arcát.
- Gyere, kérlek. Kelj fel a földről, kérlek... Majd vezetek én, ha nem tudsz most...
- Nem tudok - nyögte Yuki rekedten.
- Semmi baj, csak... kelj fel onnan... - rimánkodott Shuichi erőtlen hangon. - Könyörgök...


- Ezt nem gondolhatod komolyan, te idióta! - Yuki az ingén maszatolta el a sörfoltot. Shuichi épp az imént közölte vele, hogy két nap múlva indul a Bad Luck nyári turnéja.
Shuichi teljes arcszélességgel vigyorgott, és büszkén bólogatott. - De, de! K őszre akarta tenni, de kierőszakoltam a nyarat! Háhááá! Bizony, bizony! Kyoto, Osaka, Hiroshima, és Észak-Japán mind-mind tőlünk lesz hangos! Ha Sakano és K elintézi, talán még élő adások is lehetnek a tévében, akkor nézhetsz engem!
- Mióta tervezed ezt? - sziszegte Yuki.
- Talán egy hónapja - tűnődött Shuichi, és újra elnevette magát. - Mit számít az idő? El van döntve, és be van harangozva. Kééét nap, és a Bad Luck tarol!
Yuki egy hajtásra lenyelte a maradék sört, és a dobozt azonnal összezúzta. Egy hónapja jöttek el az orvostól.
Shuichi örömében végigugrálta a szobát. Végre, megint az események sűrűjében! Próbák, egyeztetések, és zene, éneklés, éneklés...! Egyetlen nap se volt szomorú számára, kivéve az első hétfőt.
A dal közben elakadt a hangja, nem bírt tovább énekelni, csak az alap szólt alatta. Bámult át az üvegfalon, némának, és már halottnak érezte magát. Levette a fülhallgatót, a nyakába akasztotta.
- Mondanom kell valamit, amiről azt hittem nem kell elmondanom, hogy anélkül is tudom tenni a dolgom... De tudnotok kell... De mielőtt bármit mondanék, ígérjétek meg, hogy a nyáron országos turnéra megy a Bad Luck!
- O-o-országos?! - kiáltott fel Sakano zokogva. - És most találod ki?!
- Mégis mivel akarsz turnézni? Egy hónap alig van már júliusig! - akadékoskodott Fujisaki - Vagy hirtelen összerittyentünk egy új albumot valamelyik szemétkosárból?
- Nemmm, nincs új dal, és nem is lesz! - kiáltotta Shuichi. - Mindennel megyünk, amink csak van, és tarolunk!
- Ami van, elég... kevés - jegyezte meg Hiro.
- Kevés? - kiáltozott Sakano. - Országos turnéhoz semmink sincs! Nem is fér a fejembe, hogy találhattál ki ilyet, Shindou!
- De... nem ez a lényeg - vágott közbe Hiro - illetve, ez egy probléma - tette hozzá. - Mi az a dolog, amit el akarsz mondani?
- Én... csak... Nem érek rá - felelte Shuichi komolyan. - NAAA! Turnézni akarok!

Shuichi egy újabb hisztirohamának tudták be az egészet, de ígéretet tettek, hogy ha bele gebednek, nyáron turnézni fognak. Shuichi azon a napon maga alatt volt. Úgy ment oda, hogy semmit nem fog mondani, mégis ki akart törni belőle, de végül nem merte a többieket ezzel terhelni. Elég volt nekik a hirtelen jött turnéötlet.
És erről inkább nem szólt Yukinak... Csak stílusosan, az indulás előtt két nappal.
- Mi a gond Yuki? - kérdezte, mikor észrevette, hogy Yuki üres tekintettel nézi őt.
- Te - jelentette ki Yuki egyszerűen. - Nem akarom, hogy elmenj mellőlem.
Shuichi lágyan elmosolyodott, és szépen leült Yuki mellé. - Egy hónap Yuki, nem olyan hosszú idő, hidd el... És aztán...
- Nem érdekel a szövegelésed! - mordult a férfi. - Meg a bandád se, egyedül csak te!
- Elképzelhető, hogy szeretsz? - kérdezte Shuichi a plafontól. Yuki egy pillanatra ledermedt, és tágra nyílt szemmel nézett Shuichire. A fiú nem nézett rá, arcán nyoma se volt az előbbi jókedvnek, pedig ha csak egy kicsit is jobbra fordítja a fejét azt az őszinte szerelmet láthatta volna Yuki szemében, amit az elmúlt öt évben nem volt szerencséje viszontlátni.
Shuichi a lakás üres, festett falait bámulta, amiket megélénkített a délutáni napsütés.
Yuki a kanapéra hajtotta a fejét, és tovább nézte Shuichit. Mintha nem is öt, hanem tizenöt év telt volna el, hogy először látta őt. Shuichi egyszerűen... megfakult. Arca sápadt és nyúzott volt, a szeme fáradt, és beesett, a haja elvesztette csillogását, tartását, a teste nem bírta a hosszú megerőltetést. Nagyon sokszor elaludt. Mindenki a turné stresszes előkészületeinek tudta be a beteges külsőt. Általában nem panaszkodott, de néha elsuttogta, hogy mindene fáj mostanában.
- Yuki... - szólalt meg Shuichi halkan. - Egyszer ki mertem mondani, hogy boldog vagyok, tudtam, hogy mi a boldogság, tudtam, hogy te vagy az... azt hittem elkaptam... De lekéstem róla... És úgy érzem, becsaptak, és megloptak. Ellopják tőlem az éneklést, és ellopnak téged. Yuki, engem nagyon átvertek a palánkon...
- De ugyanakkor... - hátravetette a fejét, és őszintén elmosolyodott. -, minden fájdalom dacára, boldog vagyok. Hogy itt vagy, és sokáig, nagyon sokáig itt leszel még.
Yuki szívébe belemart egy keserű felismerés, és érezte az arcán lefolyó könnyeket.
- Bocsánatot akarok kérni - suttogta Yuki.
- Igen?
- Rengeteg dolgot... kellett volna máshogy... csinálnom... Másként kellett volna szeretni...
- Yuki, szerintem azt se tudod, miről beszélsz - nevetett Shuichi. - Még csak az kéne, hogy máshogy szeress! Én így szeretem a szerelmed, és így kell, és így... Ettől szerelem, na. Ne kérj bocsánatot, mert akkor nagyon megsértődöm. És azt ne akard...!
- Isten ments...
- És ne sírj... Úgy még jobban fáj... Sírj... majd akkor, ha már lesz rá okod. Még itt vagyok, Yuki! Itt ülök melletted! És az ééén Yukim csak ne bőgjön! - nyafogott Shuichi.
Yuki erőtlenül elmosolyodott, és magához rántotta Shuichit.
- A te Yukid?
- Jaj... Yuki... Megint úúúgy nézel rám!
- És te is... végre!
- Jaj, de...
Yuki egy hosszú csókkal beléfojtotta a szót, és légszomjasan kaptak levegő után. - Addig innen nem teheted ki a lábad, míg az enyém nem leszel teljesen... Hé, eszedbe ne jusson ellenkezni. Eddig is vigyáztam magamra...
- Nem bírnám elviselni, ha... YUKIII, ahh, nem ééér!

A turné kezdetének reggelén Shuichi vidám vigyorral ugrott rá a hasán alvó Yuki hátára.
- Ébresztőő! Hasadra süt a nap!
- Süt egy... - mordult a férfi álmatag hangon.
- Ki az ágyból! - rikkantotta Shuichi, és merészen megnyalintotta Yuki fülét, aztán elmenekült a párnák elől.
Mire Yuki érzett magában annyi lelkierőt és bátorságot, hogy kimásszon az ágyból, Shuichi már a cipőjét vette. Csendes, és nyugodt volt.
- Túl lassú voltál, pedig a reggeli... Nem számít, sietnem kell... Egy sajtótájékoztató lesz délelőtt, és adni fogja a tévé. Érdekes lesz, nézd meg... És a holnap esti koncertet is. Készülök egy meglepetésdallal, nagyon jó lesz, ütni fog. Yuki?
- El fogod mondani?
Shuichi sejtelmes mosollyal megrántotta a vállát.
- És mit fogsz énekelni?
Shuichi beteges arcán nagy vigyor futott át, mikor Yukira nézett. - Az titok, teee! Ha elmondanám, nem lenne meglepetés, abban pedig nincs semmi jó.
- Szeretlek.
- Elképzelhető - bólintott Shuichi. - Yuki, sokáig, sokáig legyél itt nekem.
- Szeretlek, szeretlek...
- Csak ennyit kérek tőled... Hogy minél tovább élj.
- Szeretlek, Shuichi, szeretlek...
- Hát... azt hiszem, itt az idő - Shuichi felkapta a hátára a táskáját, és bátorítóan rámosolygott Yukira. - Este nézd a tévét! Na, indulááás!
Kinyitotta az ajtót, és vidáman kihátrált, boldogan integetve Yukinak, aki meg se bírt mozdulni. Már a minap tudatosult benne, hogy ha Shuichi kilép azon az ajtón...
Most Shuichi tényleg... elmegy.
- Szeretlek, te hülye - nyögte keservesen.
Shuichi nem válaszolt, csak mosolygott, és lassan becsukta az ajtót. - Sayonara, Yuki...
Az ajtó zárja halkan kattant, és Shuichi lépései gyorsan távolodtak, aztán némaság borult a lakásra.
Yuki lenyelte a könnyeit, hiszen Shuichi megmondta: semmi oka még sírni.
Elindult a konyhába, hogy megigyon egy kávét, és elszívjon egy cigarettát. Hatalmába kerítette az érzés, hogy soha nem fogja megtudni, Shuichi milyen meglepetésdallal készült.


Vége

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.