Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Honnan is indultunk?

2008.03.08

A Roxfort Expressz külön bejáratú, sznob, és egyáltalán nem megszokott fülkéje:

Kedves Naplóm!

Na jó… A hivatalos stílust hanyagoljuk. Nem az én asztalom. Hol is kezdjem… Tizenhat éves létemre szinte mindenki kételkedik agyi kapacitásomban, talán azért nem is próbálnak meg komolyan venni, mert idézem „első látásra sugárzik belőlem a hülyeség”. Na már most ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem a legjobb barátnőm állítaná rólam! És, ha megkérhetlek, ne firkálgass a naplómba Hannah.
Szóval ott tartottam, hogy bár első ránézésre nem tűnök olyan, hű de határozott, és vasmarkú jelenségnek, néha tudok komoly is lenni. Már amikor ugyebár…

Ismertetném szerencsétlen családomat, aki nem mással, mint velem vert sors… Kegyetlen az élet.

Reggel, a szobám biztonságot nyújtó falai közt:

- Nia – először is mért kell ezen az idióta második néven szólítani? -, ha lekésed az Expresszt, ne is álmodj róla, hogy csak úgy átutazzuk fél Skóciát – próbálkozott „szelíden” a lehetetlennel egyetlen, és utánozhatatlan anyám. Azért az inspiráció meg van.
- James sem kelt még fel – informáltam. – Őt keltegesd ilyen brutális módszerekkel, ha kérhetlek. – És lezártnak tekintve a témát átfordultam a másik oldalamra. Hát Ő nem tekintette annak.

Szépen lassan, természetesen, hogy őrületbe kergessen, oda sétált a cuccaimhoz, és elkezdett pakolászni. Már ezzel fel tudnak húzni. Ráadásul itt még nem volt vége. Mint egy óvodásnak elkezdte összehajtogatni a földön heverő ruhákat, és összepárosítani a zoknikat. El a mancsokkal a dolgaimtól!

- Anya… - Halál kóma.
- Igen, kicsikém?
- Légy szíves nézd meg, kint vagyok-e!
- Na jól van, elég legyen, kislányom! Kapd már össze magad!

Ezzel becsapva maga után az ajtót, lesietett a konyhába, FŐZNI! Ezzel vezeti le a fölös feszültséget. Neki a gasztronómia, nekem a zúzás volt a gyümölcsözőbb megoldás. Persze Ő az én módszeremnek annyira nem örült. Főleg, hogy két vázája, három tányérja, és két porcelán marionett bábuja (imádja ezeket, a hülyeségeket), látta a kárát.

Természetesen most már csak azért is ki kellett kászálódnom ágyamból, és jó szokásunkhoz híven, át kellett caplatnom bátyám szobájába, hogy őt is az e világi borzalmakra ébresszem.
James enyhén szólva se volt egy mindennapi látvány. A fél Roxfort érte rajongott, de ezzel –sajnos – Ő is tisztába volt. Nagy bánatomra. Az egozimus csak úgy áradt a szentemből.
- James, lépés van!
- Hugi, sétálj ki szépen azon az ajtón, és te is vezesd le a feszkót az almás pitével. – Na, látjátok! (Unokák, Dédunokák, Gyerekek) Még Ő is ismeri anyánk, páratlan szokásait.
- Jaj, ne fárassz már! Nézd meg, még én is lent vagyok alfába, mássz már ki, légy szí’! Ne csak engem szívassanak anyáék.
- Nem szívatnak ők…
- Akkor meg mozgás már!
- Jó, csak még egy kicsit…
- James! – sipítoztam.
- Jól van! Nem kell kiverni egyből a palávert. A Kövér Dáma megirigyelhetné üvegrepesztő hangod. – Mi egyébként szeretjük egymást. De nincs valakinél egy gyilkolásra is felhasználható tárgy?
- Te csak ne hasonlítgass ahhoz a vén banyához!
- Hát… Az a szemöldök ránc kezd kiélesedni… - fogdosta az állát.
- Most meghalsz! – ezzel hadat üzenve kergettem végig a ház összes lehetséges helyiségén, át a nappalin, keresztül a fürdőn, egészen a konyháig.

Kifulladva, rá kellett jönnöm, hogy nem lenne hátrány, ha balsorsú tüdőmbe, jutna egy kis oxigén-dús levegő is. Tudom. Vág az eszem. Úgyhogy ennek a tervnek szentelve rogytam le a legközelebbi székbe. Elég vicces látványt nyújthattam a fekete trikóban és csíkos boxerban, de most ez érdekelt a legkevésbé.

Anya – most már nyugodt, és kiegyensúlyozott állapotban – dobta fel, és ejtette vissza a palacsintasütőbe, magától értetődően a palacsintát, mint egy profi szakács. Imádtam nézni, ahogy szorgoskodik a konyhába. Sosem használt pálcát a főzéshez. Így szerette, kézzel megdolgozni az eredményért.

- James, kisfiam, felkeltenéd Samet? Már itt lenne az ideje, hogy reggelizzen.
- Persze, de addig is…
- …addig is, készítem a csokisat. Ahogy szereted – mosolygott.

Jamesszel mindig is tisztelettudóan viselkedtünk a szüleinkkel. Ennek két oka is volt. Egy: Mert neki köszönhetjük egyáltalán, hogy ezen a bolygón ronthatjuk a levegőt. (Elég nyomós indok.) Kettő: Egyszerűen csak megérdemelték.

Gondolatmenetem közben Apa komótosan leballagott az emeletről, és lehuppant a mellettem lévő székre. Ő is K. O. volt. Tőle örököltük, mi (James, Sam, és én) a „későn fekszem, későn kelek”című alvásformát. Anya mindig is korán kelő típus volt.

- Jó reggelt, Apa! – köszöntem vidáman.
- Neked is – mondta újra lehunyva szemeit.
- Apa - rázogattam meg egy kicsit.
- Ja, hogy… - Itt csaptam a homlokomra. - Ginny, drágám…
- Itt a kávé, és az újság… - Annyit mondanék James és apa, mint két tojás.
- Hány óra van? – ráncoltam össze a homlokom. A ráncok! Erről le kell szoknom.
Megigazítva óráját már mondta is az időt:
- Háromnegyed tíz – és már vissz is temetkezett az olvasmányba.
- Hogy mennyi?
- Mondom…

Ő is, észbe kapva, hogy enyhe csúszásba vagyunk, futott is a hálójuk felé, mivel még Ő sem volt igazából indulásra készen. Anya egyből hagyta azt a nyamvadt palacsintát, amire természetesen Jamesnek volt is megjegyzése: „Most akkor mi lesz a csokissal?”. De ezt már meg sem hallva csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtót.

***



Bő fél óra múlva már az egész család puccba vágva magát, robogott a King’s Cross felé. Mert nekünk kocsink is volt. Illetve még mindig van. Bármilyen furcsa is, mi nem vagyunk annyira eltelve magunktól – pedig varázslók vagyunk mindannyian –, mint a többi aranyvérű.

Mikor megérkeztünk a pályaudvarra mindenki ment a maga kis csapatához. Sam most lesz elsős, úgyhogy Őt még nem engedték el olyan gyorsan anyáék. Még babusgatni akarták a fészekből utoljára kirepülő madárkát. Mi el is mentünk gyorsan Jamesszel, nem akartuk megszakítani az idilli pillanatot. Azért egy kicsit be is sértődtünk. Nehogy már mi meg le legyünk szarva! Apa látva durcázásunkat oda is jött hozzánk, Anya és Sam is követte.

- Jaj, gyerekek, nehogy már ilyenen megsértődjetek, na gyertek ide! – Na, ez volt apa. Majdnem kiköptem a belem úgy szorított. Illetve „ölelt”.
- Apa, mi lenne, ha elengednél? – kérdezte James.
- Miért?
- Hát, mert… Nincs kedvem az utolsó évemet úgy kezdeni, hogy apám ölelget az osztálytársaim előtt. A második, és lényegesebb miért az, hogy nem kapok levegőt.
- Ja… - Kicsit szeretethiányos. De ezért szeretem.
Azért anyának is muszáj volt elbúcsúznia:
- Vigyázzatok magatokra! Ne álljatok szóba idegenekkel Roxmortsba! – Ez kész.
- Anya, könyörgöm… - forgattam meg szemeimet.
- Igen. Max, ha elrabolják Cadyt, nem fizetünk váltságdíjat, nagy ügy! – Nem értette, mért bokszoltam bele a bordái közé.
- Hülye gyerek…

Miután sikeresen túl éltük… Úgy értem végig hallgattuk szüleink szent beszédét, mindenki mehetett a saját útjára. Már ideje volt. Kezdtem unni, ezt a nagy családi békét.

- Szia, Hannah! – rohanok oda legjobb barátnőmhöz.
- Hali, Cadence!
- Sziasztok! – köszöntem a szüleinek is. – Elrabolhatom hőn szeretett lányotokat? Úgy… Egy évre? – Ők vigyorogva bólintottak, mi pedig már repültünk is a vagonok felé.

Ez így milyen egyszerű is lenne: Felugrunk a vonatra, keresünk egy üres kupét, leülünk, és már olvassuk is az, az napi Szombati Boszorkányt. Persze ez, az képzelgés még véletlenül sem velem történik meg. Helyette ez:

- Segíts már! Mindjárt olyan… - Jelenet: Cadence nem bírja felpakolni azt a rohadt ládáját az Expresszre. Ez hihetetlen. Hannah elrohan segítségért… Azaz elvesztünk.
Ezek után segített is valaki. Akinek támogatására, nullára volt szükségem.

- Na add ide – nyújtotta a kezét.
- Dehogy adom – makacsoltam meg magam.
- De hát csak segíteni akarok!
- Én meg csak nem akarom, hogy segíts!
- Áh… basszus akkor maradj lent! – És el is száguldott.

Na, ez a cseppet sem kedves fiú… (Na jó, lehet, hogy az, de engem marhára nem izgat) Ő volt Caleb. Már harmadik éve lohol utánam, én meg nem győzöm lekoptatni. Az, az igazság, hogy apáink se ápolnak baráti kapcsolatot (értsd: utálják egymást), úgyhogy ez már rányomta a bélyegét a mi „pajtásságunkra” is. Egyébként is idegesítő egy pióca. Bocsánat, de így van!

Végül is kedvenc bátyám (azaz az egyetlen) segítségemre sietett. Ez úgy értendő, hogy lecuppant végre újdonsült (két napos időtartammal rendelkező) barátnőjéről. A csaj hisztizett egy sort, ezzel is megrövidítve párkapcsolatát Jamesszel. Azonnal lapátra került.

Most meg itt üldögélek – Hannahval kiegészítve – a közösen szerzett kupénkba. Mellettünk van még Maddox Weasley is, Hannah ikertestvére. Ebből következik, hogy Hannah is egy ízig-vérig Weasley gyerek. Evvel a logikával pedig levezethető, hogy az unokatestvéreim. Egyébként elég érdekes neve van a fiúnak, de hát ez van.

Én pedig, Jamesszel, és Sammel egyetemben Potter vagyok. Harry James Potter, és Ginerva Molly Weasley egy szem lánya.

Szerző megjegyzése: Egy-két kritikával, ha boldogítanátok, azt nagyon megköszönném. :)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.