Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Idióta James... Ja, és újra Roxfort!

2008.03.08

10 perc múlva ugyanott...:

- Na, de most komolyan…
- Miért, szerinted én nem beszéltem komolyan?
- Hát, Maddox, valahogy nem tűnt túl reálisnak, hogy a nyári szünetben polipokkal hadakoztál, és megmentetted a világegyetemet a teljes pusztulástól. – Elég érdekesen nézhettem rá, mert azonnal kitört belőle a röhögés.
- Á, nem érted te a mindennapi hősök életet…
- Ja. Pont én nem – húztam el a szám.
- Jaj, most nem csak a szüleidről van szó… - folytatta volna, de belevágtam a szavába.
- Hanem te őseidről is.
- Tudod, hogy nem így értettem.
- Nézd, sajnos egy „hős” az apám, kettő pedig a közvetlen rokonom. Ez ilyen egyszerű.
- Az nem ugyanaz.
- De. Nagyon is. – Jó kedvem nem akart alább hagyni.

Az értelmetlen szóváltás után, változatlan koordinátákkal:

- Hannah!
- Mi van már megint? – A „megint”-et kikérem magamnak! Eddig csak tízszer figyelmeztettem. Ha jól számoltam…
- Mi lenne, ha néhanapján szánnál kedvenc, utánozhatatlan, és felettébb unatkozó unokatestvéredre egy elcsépelt mondatot? – Szóltam rá, mert, mióta elindult zakatolva a vonat egyfolytában bújja azt a beteg mugli könyvet. (Azért Hermione őrült génjeiből is maradnia kellett valamicskének.) Szerintem egyébként már rongyosra olvassa. Legalább tízszer láttam ezt a könyvet – persze különböző időközönként – a kezében.
- Milyen igaz… - már vidultam volna fel újra, mikor: - James! – ordított teli torokból.
- Ez övön aluli volt.
- Na, ne sírj pici Cadence nyuszi.
- Ezt most hagyd abba – fenyegetőztem.
- Mer’ miér’?
- Véletlenül nem nagybátyádék személyesen a Weasley Varázsvicc Vállalat tulajdonosai?

Egyébként, attól függetlenül, hogy imádott olvasni, Hannah teljes mértékben a Weasley-féle „csináljunk magunkból hülyét, és akinek nem tetszik, hagy röhögjön” felfogás követője. Külsője is igen hasonlított rájuk. Kék szemű volt és hosszú, göndör, vörös hajú. Természetesen minden fiú abszolút kedvence.

- Véletlenül nem beszélsz olyan hangnemben, mint Carla néni szokott karácsonykor?
- Héj, ne sértegess! – húztam fel az orrom. – Te is egy öreg nyanyához hasonlítasz?
- Héj, ne sértegess – utánozott enyhe túlzással. (Értsd: Carla néni hanglejtéssel.)
- Utálom, ha utánozol.

Már épp nyitotta volna a száját egy csípős megjegyzésre, mikor - szó szerint - beesett a fülkébe ifj. James Potter.

- Utálom, ha csak így beesel.
- He?
- Rá se ránt – legyintett unokanővérem. (Megjegyzem, a titulust három nap különbségnek köszönheti.) – Ma minden mondatához hozzáfűzte, az utálom szót.
- Hm? – Nem ismerem.
- James, szegényes agyi kapacitásodat ismerve tanácsolom azt, hogy pihenj le egy cseppet. Szerencsétlen idegrendszered belefáradt a bonyolult gondolatmenetbe. – A válasza csak egy egyszerű nyelvnyújtás volt.
- Malfoy barátod, azt üzeni, hogy…
- Egy: Tudod, hogy nem a barátom. Kettő: Leszarom.
- Naaaa… Miért nem adsz neki egy esélyt?
- Pont azért, amiért te a Hugrabugos lánynak.
- De hát Ő még csak másodéves! – háborodott fel.
- Részletkérdés.

Nagyterem, az idő még számomra is tisztázatlan:

Na, úgy gondoltam a vonaton abbahagyom pennám folyamatos sercegtetését. A többiek kezdték már unni. Én meg úgy gondoltam, ha történik valami izgalmas – az izgalom alatt minimum egy trollt értek a Roxfortban -, és valószínűsítettem, hogy nem fog – naivitásom határtalan – eltettem eme füzet remeket. Tévedtem.

Szóval kezdjük ott, hogy tovább folytatódott a hasonlóan magasröptű beszélgetés, melyet csak azért nem jegyzetelek le, mert nem szeretnék téves képet alkotni a leendő nemzedéknek, nagybátyjuk illetve nagynénjükről. (Ennyire még Ők sem hülyék.) Végül pedig, nagy nehézségek árán, lekászálódtunk a szerelvényről.

- Na lányok… - torokköszörülés.
- És Mad – jelentőség teljes pillantás. Plusz egy Maddoxtól származó bólintás.
- Nekem ideje mennem. Sarah már vár rám – mosolygott. Igazán büszke lehet magára, hogy a suli legnagyobb rib… Úgy értem „cédáját” sikerült felszednie.
- Sarah Adamsre gondolsz? – imitáltam egy hányás-szerűséget.
- Ismered? – csillant meg csoki barna szeme.
- Hogyne. Ő volt Tony Parker legújabb ágyasa. Anno… Úgy két napja.
- Á, pedig most tényleg úgy éreztem, hogy Ő az igazi.
- Jaj, könyörgöm, anyáékat etetheted ezzel az olcsó szöveggel, de engem nem tudsz átverni. – Miért néz engem mindenki hülyének?
- Látod, ez a baj! Te sosem bírsz engem komolyan venni!
- Te és a komolyság. Gyilkos párosítás – borzongtam meg.

Na valószínűleg itt telt be nála a pohár, és elhúzott messzi vidékekre. Kb. egy öt métert. Ezután viszont, amikor Ő is meglátta Hagridot, természetesen még mindig durcázva, de visszaballagott társaságunkhoz.

- Szia, Hagrid! Vagyis…
- Hagrid professzor – segített ki Hannah.

Igazából még mindig rettenetesen nehéz volt megszoknom a professzorjelzőt, azok után meg főleg, hogy nyáron tanítgatta erre-arra, és felkészítette Samet a Roxfortos évekre. Azért is furcsállottam ezt, mert minket senki sem „tanítgatott erre-arra” (mármint engem, és Jamest). Egyébként is. Sam, egy Potter! Nincs szüksége ilyesfajta időpocsékolásra. De hát biztosan a „felnőttek” tudják jobban. Gondolom.
- Nem láttátok véletlenül… - kérdezte Hagrid, de a mondat végét hirtelen elharapta.
- A kit? – kérdeztünk vissza egyszerre négyen.
- Hát…
- Igen? – Feszült figyelem.
- Dumbledore pamut zokniját? – érdeklődött heherészve. Miért érzem úgy, hogy nem ezt akarta meg tudni? Költői kérdés volt.
Észrevétlenül elosont – esküszöm, mint egy gyerek -, és volt Hagrid nincs Hagrid. Mindenki kérdőn nézett a másikra, de egy vállrántással megoldva a problémát, tovább is álltunk.



A Nagyterembe lépve ugyanaz az őrült zsivaj – amit egyébként imádok – csapott meg, mint annyi más évnyitó lakomán. Minden gyerek rajongott a kastélyért. Az összes diák, többek között mi is, Potterek – imádtunk ide visszajönni. Akárhogy sikerült a nyár, akármilyenek otthon a szülők, akármennyire az otthon, az igazi otthon ugyebár mégis… A Roxfort páratlan, és megunhatatlan volt.

Helyet foglaltam, és vártam a még mindig rövid beszédjeiről ismert Dumbledore professzort az emelvényre. Miután fellépett azonnal elcsitult a hangzavar.

- Kedves, gyerekek! Kezdődjön a beosztás, ha megkérhetnélek, Minerva…
- Természetesen, Albus. – Két vén lókötő. A végén még egymásra találnak. Na jó… Az a fene nagy fantázia. Még csak az kéne…
- Akit szólítok, kilép a tömegből, ráül a háromlábú székre, és magára teszi a Süveget. Érthető? – Minden elsős bólintott.

Itt következett a Teszlek Süveg dala, ami nekem sikeresen kimaradt, egy aprócska szalagszakadás miatt, amit nem másnak, mint Woodnak köszönhetünk. A Griffendél ház népes táborát gazdagítja Ő is, és eggyel felettem jár. Természetesen, az apja nyomdokaiba lépve, Ő tölti be a kviddics csapatkapitányi posztot is. S bár muszáj bevallani, hogy külsőre tiszta bátyám – azaz egy Adonisz –, de…

„Hm… Köszi, Hugi, de nem pártolom a vérfertőzést”

„Menj a francba!”

„Én is szeretlek!”

„Ne írogassál már a naplómba!”

„Neked tényleg tetszik Wood?”
– Milyen jó, hogy egy dologról beszélünk.

Erre az idióta kérdésre inkább nem válaszolva, mert az biztos, hogy nem menne át a cenzúrán, tovább folytattam a félbehagyott mondatott, vagyis:

S bár muszáj bevallani, hogy külsőre tiszta bátyám – a folytatást gyorsan kiradíroztam -, belsőre ugyanolyan, beképzelt, fennhéjázó, öntelt… és még sorolhatnám a negatív jelzőket, hogy mi. Megáll az eszem. És most mind két hímneműről beszélek.

- Nem unod már a firkálgatást?
- Mi közöd van a dolgaimhoz?
- Vérkapcsolat, ilyesmi…
- James, ne fárassz – koppant a fejem az asztalon.
- Ne sértegesd szerény személyem, kérlek!
- Szerény, mi? Marhára…
- Ez nem hiúság. Én csak a tényeket közlöm – fordult vissza barátaihoz. Na kösz szépen.

Na szóval ott tartottam, mielőtt James bele nem kontárkodott az írásomba, hogy Wood tényleg nem semmi kívülről, de…

- Mi lenne, ha befejezhetném ezt a szar mondatot végre? – kiabáltam Hannahval. Ugyanis ezelőtt két percig bökdösött a magával hozott pennával. Kicsit megfagyott a levegő hangos megnyilvánulásomra.
- Elnézést… - süllyedtem el a hosszú padon. Mire végre felfogtam, hogy miért is zaklatott az íróeszközzel legjobb barátnőm, már hallottam is a hangot:

- Potter Samuel.

Izgatottan keresztbetettem ujjaimat, sőt még a lábaimat is, és feszült figyelemmel vártam beosztását. A Süveg jó sokáig vacillált, bizonyára egy ilyen tökéletes gyereket nehéz lehet elhelyezni. De én miér’ is fényezem az öcsém?

- Hát jó. Akkor legyen GRIFFENDÉL!

Egy gránittömb gurult le minimum a szívemről. Egyébként nem volt túl bonyolult családtagjai hovatartozásából következtetni az övére is, de mégiscsak kétes volt a dolog.

Majd Dumbledore prof. ismét szólásra emelkedett:

- Még mielőtt elkezdenénk a lakomát, lenne még egy bejelenteni valóm. A tavaly megüresedett Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyunk, újra elkelt, egy már számotokra jól ismert személyiség vállalta magára a komplikált feladatot.
- Üdvözöljük tanári karunkban Potter professzort!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.