Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. A díjkiosztó

2008.02.27

Piton még egyszer lesimította a dísztalárját, és várta, hogy Harry és Ron is megjelenjenek. A klubhelyiségben többen irigykedve néztek rá.

- Öregem – szólalt meg Dean – de szívesen én is veletek mentem volna…

Naná. Mint mindenki. Hermione persze Harryt és Ront vitte magával a díjkiosztóra, Piton azonban életében először, azért nem tudott választani,mert túl sok barátja volt. Dean vagy Seamus, vagy Neville (eddig sosem gondolt volna arra, hogy Longbottomot egy bájitalfőző társaság díjkiosztójára bárki elvinné) vagy a Creevy testvérek, vagy Earny vagy Justin vagy… szóval túl sokan voltak, és nem tudott választani. Ezt meg is mondta a barátainak – és megígérte, hogy hoz nekik valamit. Colin ragaszkodott hozzá, hogy az elnök egy hajszála legyen az. Végül aztán Dumbledore-t és McGalagaonyt kérte meg, hogy legyenek a vendégei. Az idős házvezető nagyon örült a felkérésnek, de Piton tudta, hogy mindkét döntését meg fogja bánni százszor.

Elgondolkodva nézegette a kék talárja ujját, és a pillantása elégedetten siklott arra a mágikus órára, amit Hermione küldött neki a Mikulással. Ron persze édességet… mi mást! Dean rajzolt neki egy falvédőt kviddicsszerkóval és az ezüst üsttel, amit ki is rakott a falára. Neville valahonnan szerzett neki egy cserepes mandragórát – amit azóta lepasszolt Bimba professzornak – Harry pedig egy kristályfiola készletet, a belegravírozott nevével.

Hamarosan léptek dobogtak mögötte a lépcsőn, és megjelent Harry, griffendélpiros dísztalárban, kócos haját lapogatva. Ron ott volt a nyomában, zöld talárban. Ami borzalmasan ütötte a haja színét.

- Nem láttátok Neville-t? Azt hiszem nála maradt a süvegem…

- Kint van az udvaron – jelentette be rezignáltan a tanár – épp gyomlál…- ismét az órájára pillantott. – Szerintetek mi tart ilyen sokáig Hermionénak?

- Hát – vakarta meg a fejét Harry – szerintem az, hogy lány… ez… velük született… Mindig órákig tollászkodn… AU!

Idő közben Ginny is megjelent a teremben, és a kijelentésért fejbe vágta a kis túlélőt egy kemény atlasszal.

- Erre nem volt semmi szükség…

- Csak azért – csimpaszkodott a nyakába – mert mi adunk magunkra, nem azt jelenti, hogy az az abnormális… néha te is megfésülködhetnél… - azzal beletúrt a hajába, még jobban összekócolva, és megcsókolta.

- Hé! Hé! HÉ! – kiabált Ron. – Nem zavar, hogy jól érzitek egymást, de legalább ne előttem!

- Ginny, nem tudod, hogy mikor készül el Hermione?

A lépcső alján abban a pillanatban megjelent a lány, hosszú, földet söprő, sötétlila estélyi ruhában. A haja lágyan hullámos tincsekkel omlott a vállára. A ruhája hátulját mélyen kivágták, de keresztben vékony kis pántok fogták össze. V nyakkivágásának erős vonalát ellensúlyozta a trapézos ujja és a szoknya harang-szabása.

- Gyönyörű vagy ma este… - suttogta Piton megilletődötten. Hermione halványan elmosolyodott, ahogy a volt bájitaltanár kinyújtotta felé a jobb karját. A kezét Pitonéra tette, úgy indultak a kijárat felé. Hermione annyira el volt foglalva azzal, hogy Piton szemébe nézzen, hogy észre sem vette Harryt és Ront.

- Szépen állunk – dohogta a vörös hajú fiú, ahogy lefelé haladtak a bejárati csarnokba, ahol az igazgató már várta őket. Zöld talárban, kék és arany csillagokkal. Mellette ott állt Minerva McGalagony, a süvegét igazgatva. A Nagyteremből kiszűrődött a vacsorázni induló diákok zsivaja. Piton egy pillanatra meglátta Viát, aki a tanári asztalnál ült, és meglehetősen mogorva képet vágott. Perselus kettőt lépett jobbra, hogy az ajtó letakarja a tanárnő szemei elől. Amikor megkérte McGalagony professzort, hogy jöjjön vele… azt hitte, Olíviát szétveti az irigység és a méreg. És azt is riadtan konstatálta, hogy az SVK tanár egészen addig meg volt győződve, hogy tőle kapta a leveleket, meg azt a trükkös dobozt, amit ha kinyitnak, rugón egy pálcát markoló boszorkány ugrik ki belőle. Seamus mikulásajándáka. Bár azt el kell ismernie, hogy az igazgatónál nagy sikert aratott vele…

- Ah, látom mindenki megérkezett… pompás, pompás! – örvendezett Dumbledore, majd udvariasan McGalagony felé nyújtotta a kezét. – Indulhatunk.

- Igen Albus – felelte az átváltoztatástan tanárnő szárazon, majd hozzátette – Mr Weasley, nem vagyok kíváncsi, hogy mit ebédelt. Legközelebb, ha ásít, tegye a szája elé a kezét – azzal megindult kifele a kastélyból.

Mindannyian végigmentek az ösvényen, amit Frics kemény munkával lapátolt – talán nem lett volna olyan kemény a munka, ha a Creevy testvérek nem bűvölik meg a lapátot, hogy dög nehéz legyen – és elérték Roxfort bejáratát. Az igazgató megtorpant, és a zsebéből elővett egy zsupszkulcsot.

Mindenki szótlanul kinyújtotta a kezét, és megragadta. Hamarosan jött a jól ismert rántás a köldökük mögött, és amikor a lábuk ismét a földnek ütközött, már a Mágiaügyi minisztérium bejárati csarnokában voltak, ahol a sok dísztaláros varázsló zsivaja teljesen elnyomta az idő közben megjavított mágikus testvérség kútjának csobogását.

- UTAT! UTAT – kiabálta egy nagydarab varázsló, ahogy háttal egy padszerűséget cipelt át a termen, és kis híján nekiment Hermionének, de Perselus az utolsó pillanatban félrehúzta – ezért az ő lábát taposta meg egy ősz, töpörödött kis varázsló, akinek olyan vastag volt a szemüvege, mint egy szódásszifon alja.

- Hallja fiatalember! Nem tud az orra alá nézni? – háborgott. – Végre meg akarom nézni magamnak azt a híres Antonius Allywayt… félre az utamból…

Hermione halkan kuncogott, ahogy a kis öreg elcsoszogott mellettük. McGalagony professzor méltatlankodó pillantásokat küldött az őt lökdöső minisztériumi varázslók felé, Dumbledore pedig kedélyesen mosolyogva megindult a beléptető pult felé. A diákok és kolléganője követték a tömegen keresztül.

- Jó estét – köszönt az igazgató Ericre – az Ezüstüst érdemrend díjkiosztó estélyére érkeztünk.

- Jó estét, Dumbledore professzor. Sajnálom, de csak azokat engedhetem be, akiknek van meghívója…

Hermione és Piton előre furakodtak.

- A kisasszony Miss Granger, és pedig Antonius Allyway vagyok – jelentette ki. Harry Potter, Ron Weasley, Minerva McGalagony és Albus Dumbledore pedig a mi személyes vendégeink.

- Aha, kisfiam, a Mikulás pedig én vagyok… - a kezébe vett egy mikrofonnak tűnő tárgyat. – Hé, Alphred! Itt van egy kis suhanc, aki azt állítja hogy valami Allybay vagy mi, és Dumbledore-t hozta vendégnek, meg Pottert! Nem kéne… - hirtelen leszaladt az arcából a vér. – Értem… értem… nagyon sajnálom.

Zavartan visszatette a mikrofont, majd megköszörülte a torkát.

- Nos, úgy tűnik, minden rendben – odáig nem jutott el, hogy elnézést kérjen. – Menjenek… Menjenek már…

Piton sértetten felvágta a fejét, és belépett a folyosóra, ami a díszterembe vezetett. Minerva is csak egy szóra állt meg:

- Azt hiszem, a felettesed még hallani fog erről…

A folyosón lényegesen kevesebben nyüzsögtek. Az egyik sarokban ott beszélgetett Boon McFlay, a világhírű skót bájitalfőző, és Abdul an Hallvan, az arab alkímikus. McGalagonyra rá volt írva, hogy legszívesebben lerohanná a skót tudóst. A büfé előtti sorban türelmetlenül dobolt a lábával Szergej Ivanovics Donszkoj, de az arcából nem sok látszott a ráhúzott nyúlszőr kucsma miatt. Piton észrevette, hogy a varázslóvilágból nem csak a bájitalfőzők vannak jelen, hanem a híres, vagy befolyásos emberek is, mint Gladis Burthart, az USA mágusszövetségének, elnöke, vagy Lucius Malfoy, Voldemort soros talpnyalója.

- Szép jó estét – köszönt rájuk gúnyosan. – Ah, Miss Granger, és természetesen az elmaradhatatlan Potter és Weasley… milyen megható... igazgató úr ...professzor

- Lucius…

Harrynek ökölbe szorult a keze, és Piton biztos volt benne, hogy minden akaraterejére szüksége van, hogy orrba ne vágja.

- Akkor te leszel Antonius Allyway – nyújtotta ki kesztyűs kezét Piton felé leereszkedően. – Hallottam a csodás eredményeidről – Perselus nem fogadta el a felkínált kezet. – Nos… szabadna tudnom, min dolgozol? Egy pattanástalanítón? – Ronra pillantott. – Vagy hajápolón? – Hermionére vándorolt a tekintete.

- Egyik sem – felelte nyugodtan. – Egy rovarirtón dolgozom, ami megszabadítana minket a szőke tetvektől, mint például a Malfoy család…. Opsz, ön is egy Malfoy, micsoda véletlen…

Azzal unott képpel elfordult, és Hermionét magával húzva odasétált Alphred Blowdownhoz, de még hallotta, ahogy Harry és Ron jóízűen kacag a kijelentésén, McGalagony méltatlankodva szusszant, és biztos volt benne, hogy az igazgató rámosolygott a döbbent férfira.

- Ugyan-ugyan Lucius… ne vegye a lelkére…

- Jó estét, Mr Allyway… Miss Granger… Végtelen örömömre szolgál, hogy személyesen is találkoztunk. – Alphred egy alacsony, kövér kis varázsló volt, vörös, kusza, vállig érő hajjal, és egy szarukeretes szemüveggel, aminek állandó jelleggel a szárát rágta. – Engedjék meg, hogy még egyszer gratuláljak az eredményeikhez…

A szó hamarosan a bájitalkutatásra terelődött, és pár percen belül élénk eszmecserébe bonyolódtak, a szárított és friss harangvirág-gyökér használatát illetően.

-…. Szerintem a leghatékonyabb, ha a kettőt 32- 17 arányban keverve tároljuk megőrző-bűbájjal kezelt üvegben, mert…

- Azt hiszem – szólalt meg Dumbledore – nélkülünk is ellesznek – jelentette ki, és belökdöste a tiltakozó McGalagony professzort a díszterembe. Harry és Ron szótlanul követték, majd leültek a két díjazott vendégeinek fenntartott székekre.

Piton lassan kezdte megunni a témát – a szó idő közben az átváltoztatástanra terelődött – és inkább Hermione dekoltázsát bámulta, amikor egy ismerős hangfoszlány ütötte meg a fülét:

- … a negyedik kőre lépj rá, és ha elmozdult, csak tedd le, majd visszacsúszik a helyére. A muglik nem fognak észrevenni semmit. Már elkábították a vén szipirtyót…

Egy pillanatig nem tudta hova tenni a hang gazdáját. Mintha már hallotta volna… biztosan hallotta, de hol? És miért kelt ez benne olyan rossz érzést?

Becsukta a szemét, és megpróbálta felidézni a hangot. Szófoszlányok… értelmetlenek. Aztán… egyetlen villanással beugrott a kép.

Sötét volt, a hideg földön hevert. Legalább két bordája eltörött. A szemeit szorosan összezárta, de érezte, ahogy egy éles csizmaorr belerúg a hátába. - Ostoba – hallotta Voldemort hangját. – Mindet elronthattál volna…. Crucio…

Éles fájdalom, kiáltások…. Aztán megszűnik. Már emlékezett. A Sötét nagyúr különösen dühös volt. Elrontotta az egyik rajtaütést, és vagy kétszáz varázslócsaládot riadóztatott az ostobaságával. Legalább is Voldemort ezt hitte. Valójában ezzel a húzással az életét kockáztatva megmentette őket…

- Öld meg, nagyuram… - hallotta ugyanazt a hangot. – Már nincs hasznunkra…

- Azt én döntöm el – folytatta hidegen. – Crucio!…. Jegyezd meg, ifjú tanítványom: akármilyen nyomorult is és hasznavehetetlen Perselus, ostoba dolog lenne az egyetlen kémünktől megszabadulni…

És egész éjszaka ő volt műsoron. Másnap reggel Hagrid talált rá Roxfort előtt, félholtan. Madam Pomfrey órákig dolgozott, hogy megmentse. És másnap, az egyik gyerek abból a kétszáz családból, akit megmentett, a füle hallatára kijelentette:

- Az a zsíros hajú undorító denevér már megint bal lábbal kelt fel. Komolyan nem tudom, miért keseríti az életünket… jobb lett volna, ha évekkel ezelőtt elfelejti hogy kell levegőt venni… - természetesen nem tudhatta, hogy az ügyetlen Halálfaló, aki akkora zajt csapott figyelmeztetni akarta őket, mit ahogy azt sem, hogy a bájitaltanára volt az…

- Antonius… Antonius, jól vagy? – kérdezte mellette Hermione hangja. Pitonnak felpattantak a szemei, és látta, hogy Alphred Blowdown is aggódva néz rá a mézboros pohara fölött.

- Igen... igen, nincs semmi baj…csak elgondolkodtam…

A Bájitalfőző rend elnöke elmosolyodott.

- Újabb nagyszerű gondolatok? Az ember sosem tudhatja, mikor jön az ihlet… Emlékszem, amikor tizennégy éves voltam…

Piton figyelme ismét elkalandozott, és a tekintete egy varázslócsoportra siklott, ahonnan a hangot hallotta. Hárman voltak: egy olasz boszorkány, egy táltos Örményországból és egy kínai bájitalmester. De melyik lehet a titokzatos Halálfaló? Biztos volt benne, hogy amit hallott, az egy magánbeszélgetés volt…. Halálfalók között. Kicsit úgy, mint mugliknál telefonon. Csak az egyiknek kellett ott lennie. Tehát: a három között van egy Halálfaló. De melyik? Feltétlen szólnia kell Albusnak, mert az illető veszélyes…

Alphred hirtelen felkapta a fejét.

- Te jóságos ég! Hogy elszaladt az idő! Azt hiszem, itt az ideje a díjak átadásának…. Menjetek üljetek be a terembe, én is mindjárt ott leszek…

Piton és Hermione engedelmesen beléptek a terembe, ami szinte teljesen megtelt. Átverekedték magukat méltatlankodó boszorkák és varázslók tömegén, és meglátták az igazgató virító talárját. Megcélozták az első sort, és helyet foglaltak barátaik és tanáraik között.

A fények hamarosan kialudtak, csak pár aranylámpa biztosított némi derengést. A színpad viszont aranyfénybe borult, és megjelent rajta Alphred Blowdown, fekete fehér kockás öltönyben, zöld alapon piros pöttyös nyakkendőben, cilinderrel a fején. Pitonnak csak most tűnt fel a varázsló különös öltözéke, annyira el volt foglalva a titokzatos Halálfalóval.

- Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves bájitalfőző boszorkák és varázslók! Köszönöm, hogy ma este elfáradtak ide. Hogy együtt hajtsunk fejet a legnemesebb tudomány, a bájitalfőzés előtt – McGalagony felhorkantott. – Mint önök is tudják, ma este egy bronzüst érdemrenddel tüntetjük ki kollégánkat, Mihail Vaszkovjanát! A díjat átadja, Cornelius Caramel, brit mágiaügyi miniszter.

- Ezzel a renddel kívánja sok éves munkáját elismerni a Bájitalfőzők Szövetsége – hadarta unottan a miniszter. – Több mint húsz évig végzett jelentős kutatásokat a gyógyító bájitalok terén, és jelentősebben hatékonyabbá tette a Pótcsont Rapidot. Gratulálunk.

A színpadon egy öreg varázsló jelent meg. A szakállát több csomóba kötötte, és így is leért a derekáig. Meghatottan átvette a díjat, és szónokolni kezdett.

- Köszönöm, kedves elvtársak…

Piton gondolatai ismét elkalandoztak, és Voldemort, meg a Halálfaló körül jártak. Mit akarhatnak elrejteni? Voldemort, bár titokzatos, nincs a vérében, hogy valamit elzárva akarjon tartani. Ha valami nagyon veszélyes, inkább magánál hordja, de… vannak itt érthetetlen dolgok. Múltkor három ostoba Halálfalót megölt valami hülye csésze miatt…

A gondolatait nem zavarták az egymást követő beszédek: a Szt. Mungó igazgatója, iskolaigazgatók, miniszterek, más sztárok és kviddicsjátékosok. Csak akkor tért magához, amikor Hermione rángatni kezdte a talárja ujját.

- Antonius – suttogta dühösen – gyere már…

- … a mindenki által kíváncsian várt Hermione Granger és Antonius Allyway, akik forradalmasították a Tapasz Ragasz nevű ismert bájitalt, alkalmassá téve nagyon súlyos és átkok okozta sérülések kezelésére is. Ezen a problémán már évszázadok óta dolgoztak a legnagyobb kutatók, kevés sikerrel. A bájital előnye, hogy bár elkészíteni nem egyszerű, alkalmazni gyógyítói szakképzettség nélkül is lehet, túladagolni lehetetlen, mert a felesleg lebontja önmagát a gyomorban. Az eddigi bájital a fertőzött sebet nem zárta le, a beteg biztonsága érdekében: ez a mostani képes a véráramon keresztül fertőtleníteni is. A bájital segítségével a mai napig nyolcszáz varázsló és mugli életét mentettük meg, és ez a szám még emelkedni fog…

A tömeg tapsviharban tört ki, és Piton érezte, ahogy az arcát elönti a vér. Hamarosan két másik varázsló tűnt fel, és kék bársonypárnán hozta a kitüntetéseket, amiket a Nemzetközi Bájital Szövetség elnöke adott át. Ünnepélyesen kezet ráztak, és Hermione röviden köszönetet mondott. A volt bájitaltanár szinte érezte, hogy minden szem rájuk szegeződik, az arcvonásaikat kutatva. Egyszer csak egy rekedt hang felkiáltott:

- Néz’ má’ annyjuk! Az a kölyök volt, aki a lábamra taposott…

Piton sem felejtette el a kis öreg varázslót, még mindig sajgott a lába…

-… és végül, de nem utolsó sorban köszönöm tanáraimnak. McGalagony professzornak, aki oroszlánként küzd az összes griffendélesért, Dumbledore professzornak, aki bölcsen vezeti az iskolát és a diákoknak egy igaz úton, Piton professzornak, akitől az évek alatt nagyon sokat tanultunk... - Perselus érezte, hogy összeszűkül a gyomra.

Hermione nemsokára befejezte a beszédet, és lesétáltak a színpadról. A díjkiosztó hamarosan véget ért, és amikor az utolsó alelnök is befejezte a beszédet, a lámpák kigyúltak, és a tömeg talpra állt, beszélgetve megindultak a terem ajtaja felé. Piton furcsán nézett a mellén csillogó kitűntetésre. Mióta csak Roxfortba érkezett, erre vágyott. Most itt volt, és alig hallott a beszédekből valamit. Csak a barátai arcára emlékezett, ahogy McGalagony és Dumbledore ránéztek, Hermionére… valahogy minden más lényegtelennek tűnt. Óvatosan végigfuttatta az ujját a kitűntetésen, de nem érzett semmit. Sem elégedettséget, sem csodálatot. Valahogy, az egész olyan üres volt… A nehéz ezüstérem szépen csillogott a fényben, és eszébe ötlött, amikor megkapta a Griffendél-keresztet. A gondolatra összeszűkült a torka, és melegség áradt szét benne. Mitől lett hirtelen olyan fontos egy alufólia-kereszt?

Mielőtt válaszolhatott volna a saját kérdésére, a folyosón találta magát a többiekkel. Hermione ott ment előtte, de megfordult, és a nyakába vetette magát.

- Antonius! Alig hiszem el… - beszívta a lány samponjának szédítő illatát, és még látta a szeme sarkából, ahogy az igazgató a többieket tovább tereli a fogadásra. A folyosó lassan kiürült körülöttük, és ő boldogan húzta magához az iskolaelsőt, aki a mellkasára hajtotta a fejét. Sokáig csak szótlanul álltak, egymás szívdobogását hallgatva. Ez volt a tökéletes jutalom…

- Gyere – nyomott végül a lány egy puszit az arcára – otthon úgysem kapunk semmit…

Vidáman elindultak az unalmas tudósokkal és hírességekkel teli terem felé.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.