Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34. Fogságban

2008.05.22

Hirtelen, mintha a szíve kihagyott volna egy ütést, amikor belehasított a felismerés, hol hallotta a mondatot, és mint akit áram rázott meg, felült az ágyában. Ismét megindult az emlékfolyam.


 


Lángok. Sikoly. A lába alatt ropog a hó, és ő rohan, rohan. Roxmorts ég, mindenki a tüzet próbálja oltani, de szinte képtelenség. Két auror a nyomában. Befordul egy sarkon, és hoppanál a falu másik végére. Egy árnyék. egy magas árnyék vetül elé. Hosszú, és karcsú. Úgy látszik, már itt követte. Meg kell találnia a gyújtogatót. Meg kell találnia azt, aki végzett Florentiával. 


 


Újabb sarkok. Sehol semmi. A halálfalók már majdnem mind eltűntek, de biztos volt benne, hogy az az alak még itt van. Gyönyörködik a munkájában. 


 


Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy nem tűnt el azonnal. Ha elkapják... Az úr legyen irgalmas. De az agyában még lüktetett a vér, és érezte a zsibbad ürességet, ami eltöltötte, amikor látta, hogy egyetlen fiatalkori szerelmét eltalálja az átok. 


Pedig térden állva könyörgött.


 


- Ne! Könyörgöm... Nem láttam semmit... Nem tudok semmit...


- Ostoba liba...


 


- Könyörüljön rajtam! A kisfiam... - a kezét a hasára szorította, de a hang kegyetlenül megszólalt:


 


- Adava Kedavra! 


 


A hegyes orr elindul az utcán és eltűnik a képből. Ő pedig ismét fut. 


 


Fut... Tovább... Meg kell találnia... 


Hirtelen valami a bokája köré fonta magát, és ő elvágódott a hóban. Azonnal a hátára fordult, hogy lássa, ki átkozta meg, de ahogy emelné fel a jobb kezét, egy hegyes orrú, fekete csizma rátapos a csuklójára. 


 


- Keresünk valakit, Perselus? 


 


Egy árnyék vetődik föléje. A nap a szemébe süt, nem tudja kivenni az arcát. Elfordítja a fejét, és a földön lévő árnyat figyeli. Magas, karcsú...Az alak mozdul.


 


 - csak nem hiányzik az a szánalmas kis senki... Ah, még annyira sem vagy ellenfél, mint gondoltam volna... Tudtam, hogy áruló vagy... Persze a Sötét Nagyúr nem hisz nekem... De egy napon... Egy napon, majd a szemembe fogsz nézni, és a halálodért könyörögsz... - az árnyék fordul, a profil kirajzolódik. Fitos orr...vállig érő haj...és.. nő. A titokzatos halálfaló egy nő. -


 


- És én nem fogok kegyelmezni. Az lesz a büntetésed, hogy varázstalanul, nyomorékon és elhagyottan kell leélned az éveidet... Mert miattad neheztel rám a Mesterem. Persze, te már rájöttél mindenre, ugye, Perselus? Igazán ostoba dolog volt részemről elöl hagyni a kódexet. Nos, nem számít, hogy rájöttél, hogyan lehet a lényegi dolgokat elkülöníteni. Úgysem fogsz rá emlékezni, hogy a königsbergi nyomda sok szemetet kinyomtat, hogy a laikus varázslók ne tudják, mi az igazság. Azok, akik pedig nem laikusok, csak szemétnek nézzék, és ne foglalkozzanak vele. Mert ugye, csak egy mardekáros jöhet rá, hogy egyáltalán nem biztos, hogy csak azért, mert a sok szemetet kinyomtat, minden szemét, amit ír.


 


... És most... Viszlát... 


 


Fény villant, és a kép elsötétült.


 


Perselus zihálva feküdt a földön. Fogalma sem volt, hogy hogy került oda. Lassan feltápászkodott, és visszaült az ágya szélére, Ron horkolását hallgatva. Szóval ezért… ezért akarta az a titokzatos halálfaló megölni, mert rájött valamire… mert átlátott rajta. Mert kitalálta, mire készül.


 


A szépséghibája már csak az az egésznek, hogy törölték – elég rendesen – a memóriáját. Semmi emléke nincs arról, hogy hogyan kellett a hasznos dolgokat elkülöníteni a szeméttől, arról pedig elképzelése sem volt, hogy melyik königsbergi kódex lehetett az, ami olyan sok mindenben segíthetett annak a halálfalónak.


 


 És azt sem tudja, mi lehetett a terve. Mert onnan nem lett volna olyan nagyon nehéz kitalálni, melyik könyv lehetett az.


 


Idegesen a hajába túrt. Ez az emlék sokkal kiterjedtebb és összetettebb, mint ahogy azt gondolni merte volna. Nagyon komplex fekete mágia kellett ahhoz, hogy ilyen darabot úgy töröljenek ki, hogy az emlékek”vágása” szinte tökéletes legyen.


Abban azonban biztos volt, hogy a titokzatos halálfaló mardekáros. Senki más nem alkalmazna ilyen módszert.


 


Megszabadulni az ellenféltől – az a biztos. Ha egy kicsit szentimentálisabb lenne, azt gondolná, hogy kizárólag az mentette meg eddig az életét, hogy a Sötét Nagyúr kegyeltje volt. De nem.


 


Valahogy volt egy olyan érzése, hogy a titokzatos nő Voldemort hatalmára kívánt törni – ezért zavarta az, hogy ő belepiszkált a dolgaiba – és ezért lehetett dühös rá a mestere. És a személyes gyűlölet pedig megmagyarázza, miért kívánja (kívánta) így büntetni: De egy napon... Egy napon, majd a szemembe fogsz nézni, és a halálodért könyörögsz. - És én nem fogok kegyelmezni. Az lesz a büntetésed, hogy varázstalanul, nyomorékon és elhagyottan kell leélned az éveidet. Ezért hagyta életben.


 


Na igen, és az sem mellékes, hogy pontosan tudta, mitől félt mindennél jobban.


 


Akárhogy is, ki kell ismerni ennek az alaknak a stílusát. A módszerit. Ez közelebb viheti a célhoz. Holnap reggel az lesz az első dolga, hogy beül a könyvtárba, és utánanéz a memóriaátkok minden létező fajtájának. Ha megtalálná a forrást, lehet, hogy találna valamit, amivel előhozhatná az emlékei. Vagy ha nem, valami nyomot, amin elindulhat a titokzatos kódex nyomában.


 


---


 


- Antonius, jól vagy? – kérdezte másnap reggel Hermione az asztalnál.


 


- Most hogy mondod – vetette közbe Harry – tényleg rettenetesen fáradtnak tűnsz. Karikásak a szemeid. Nem aludtál?


 


- De, csak nem valami jól – felelte. Égett a vágytól, hogy valakivel megossza azt, amire rájött. Ugyanakkor kételkedett benne, hogy a barátai jól fogadnák mellékes tényként, hogy ő a volt bájitaltanáruk. Pedig Hermione logikája és könyvtárazási mániája lehet, hogy nagyon nagy segítség lenne.


 


- Akkor?


 


- Csak… eszembe jutott egy-két dolog az átváltoztatástan dolgozattal kapcsolatban…


 


- Az mindenkivel megesik. Bár nem értem, miért aggódsz. Amennyit írtál, semmi problémád nem lehet – jelentette ki Ron, és bekapott még egy kolbászkát. Rövid rágás, hangos nyelés. – Én a felét sem értettem annak, amit el tudtam olvasni.


 


- Hogy érted, hogy annak, amit el tudtál olvasni? – kérdezte Hermione. – Nem volt elég időd, vagy…?


 


- Vagy Antonius írása olyan, mint a macskakaparás – jelentette ki, és tett még egy kis mustárt a tányérjára. Hermione rosszalló pillantást vetett rá, Harry pedig köhögésnek álcázta a nevetését.


 


Piton pillantása a Mardekár asztala felé siklott, és azonnal feltűnt neki egy bizonyos tejfölszőke gyerek hiánya.


 


- Malfoy hol lehet?


 


- Nem tom’ – mammogta Ron. – De már tegnap este sem volt ott a vacsoránál.


 


- Sőt - emelte fel Hermione a tekintetét. – Már ebédnél sem láttam. Pontosabban azóta, mióta elküldted Mrs Clagghoz.


 


- Akkor minden bizonnyal trágyát lapátol az abraxán lovak alól…


 


Ron kis híján megfulladt.


 


- Ne csináld már, Antonius… elképzeltem… és teljesen összetörtem a gondolatra, hogy én nem láthatom, még ha így van sem.


 


Hamarosan azonban a diákok figyelmét Dumbledore vonta magára, amikor nagy talársuhogás közepette beviharzott a terembe, és megállt Vector professzor, a Mardekár jelenlegi házvezetője mellette. A diákok érdeklődve pislogtak a tanári asztal felé. Az igazgató észrevette, hogy mindenki arra vár, hogy mondjon valamit.


 


- Nem történt semmi. Reggelizzetek csak tovább – tette hozzá mosolyogva. – Szerény véleményem szerint a kolbászkákat bűn lenne kihagyni. - Majd Vector professzor felé fordult, és suttogva folytatta:


 


- Victoria, nagy baj van. Az ifjú Mr Malfoyt elkapta Mrs Clagg, amikor az Abraxán lovai között bujkált. A nagy ricsajra a jelenlegi szobalány riasztotta az aurorokat, akik elvitték Dracót a Szt. Mungóba, Aramintát pedig indokolatlan, súlyos testi sértés miatt Azkabanba. Mr Malfoy hamarosan jobban lesz, és birtokháborítás miatt ideiglenesen ő is oda kerül. El kellene menned érte. Neked ki fogják adni. Luciusban nem bíznak.


 


- Na mi van? Mi van már? – türelmetlenkedett Ron, aki szintén szerette volna tudni, mi történik.


 


- Malfoyt elvitték a Szt. Mungóba, aztán Azkabanba. Vi… Vector professzornak kell elmennie érte.


 


- Szuper!!! – kiáltott fel Harry és Ron, Hermione pedig halványan elmosolyodott.


 


- Azt hiszem, fel kell mennem a könyvtárba – jelentette be Piton. – Van egy pár dolog, aminek utána kell néznem. Attól tartok el fog tartani egy darabig. Kinek van kedve velem tartani?


 


Harry és Ron leesett állal, döbbenten meredtek rá, akkora szemekkel, mint egy galleon.


 


- Jól van na, csak vicceltem! – legyintett egy mardekáros mosollyal, és kivonult a teremből.


 


Elgondolkodva szedte a lépcsőfokokat. Ki lehet az a titokzatos halálfaló, és mi lehet az a rettenetesen fontos dolog, amire rájött? Vajon volt ideje elmondani valakinek? Magában keserűen felnevetett, és nem hallotta a háta mögött közeledő halk lépteket. Kinek mondta volna el? Hiszen akkor még halálfaló volt, és nem bízott az égvilágon senkiben. Nemhogy olyas valakiben, akiben most is megbízna.


 


Befordult az egyik sarkon, és alig haladt el egy hatalmas kétszárnyú ablak mellett, amikor felhangzott mögötte:


 


- Stupor!


 


A pálcája után kapott, és megpördült, de mire megpillantotta volna a támadóját, ájultan a padlóra zuhant.


 


---


 


Piton lassan ébredezni kezdett. Valami nagyon keményen feküdt, és rettenetesen zsibbadt a karja. Nem nyitotta ki azonnal a szemét, megpróbált fülelni. Akárki rabolta is el, nem ölte meg. Még. Ami azt jelenti, hogy szüksége van rá. Nem valószínű, hogy amiatt, hogy zsaroljanak vele valakit. Ugyan kit lehetne? Tehát akarnak tőle valamit. Ami azt jeleni, hogy ki fogják kérdezni. Ami, valószínűleg nem lesz kellemes. Tehát: Jobb nem tudatni az ellenfelével, ha itt van, hogy felébredt.


 


Egy pinceszoba ismerősen dohos szagát érezte, de nem tudta hova tenni.


 


Észrevétlenül megmozdította a kezét, és rájött, hogy miért zsibbad. A két kezét valaki hátrakötötte, és azon fekszik. Szuper.


Óvatosan résnyire nyitotta a szemét, és a pillái alatt körülnézett a teremben. Ah. Tudhatta volna. A Malfoy kúrián. Nem egyszer volt neki is szerencséje ehhez a pinceszobához, ahol kikérdezték az emberkéket. Gáz, hogy most ő fogják kérdezni.


 


Ismervén Lucius szokását, hogy egy titkos figyelőablakon keresztül lesse a foglyát, amikor az azt hiszi, hogy egyedül van, továbbra is jobbnak vélte mozdulatlannak maradni. Különben sem tudta volna megmondani, van-e rajta kívül valaki a szobában. Valaki a fal felé fordított arccal hajította be. Hamarosan azonban mocorgást hallott a szoba sarkából, és valaki belerúgott a bordájába.


 


- Szép jó reggel, Allyway! – szólalt meg Lucius fagyos hangja felette.


 


Pitonnak azonnal felpattant a szeme, és ahogy csak tudott, felült, majd megpróbált felállni – nem egyszer látta azt a csizmaorrot addig rugdosni az áldozatát, amíg fel nem állt.


 


- Ah – csúszott ki a száján. – Csak egy Malfoy – mondta olyan megvetően, hogy biztos legyen benne, hogy a szőke férfinak is eszébe jut az ezüstüst kiosztóján tett megjegyzése.


 


Magában százszor elátkozta magát az ostobaságáért. Nem felejtette el, hogy Lucius különösen büszke. De ez annak az ostoba Potternek is a hibája. Griffendéles bátorság – ami egyenlő az öngyilkossággal. Tehet ő róla, hogy ennyi idő alatt rá is ráragadt?


 


A gondolatra elhúzta a száját.


 


- Ah, talán nem tetszik a környezet? – kérdezte mézédes, veszélyes hangon.


 


- Nem – felelte szárazon, és eszébe jutott az egyik történet, amit Avery mesélt neki. Ő szolgálatban volt, és nem vehetett részt a kikérdezésen.


 


- Azt az ősz férfit, aki azt üvöltötte állandóan, hogy fogalmam sincs mi az az Abszol út és a kviddics, miért korbácsolták meg?


 


Lucius arcáról lehervadt a mosoly.


 


- Honnan tudsz te erről? – kérdezte fenyegetően.


 


- Hallom – felelte Piton. Akármi is Malfoy célja, nem szabad, hogy rájöjjön, ki ő. És ami még fontosabb: valahogy meg kellene szökni. Amihez az kell, hogy Malfoy ne vele foglalkozzon. Aminek az a feltétele, hogy valami fontosabbat találjon hirtelen.


 


- Hallom. Visszhangozzák a falak. Meg azt, hogy: Uram, én megtettem mindent! – ez egy halálfaló volt, és csúnya véget ért, amiért nem sikerült végrehajtania Voldemort tervét. Ez még azelőtt volt, hogy halálfalónak állt volna – csak Lucius mesélte neki, aki fenn a házban is hallotta. – Meg azt hogy Ne! Ne vedd el a gyermekem! – egy szerencsétlen mugli nő…


 


- Értem… - felelte gúnyosan. – Szóval látó vagy, annak mondod magad… Mesélj szépen… mit hallasz, vagy látsz még?


 


Piton kénytelen volt rádöbbeni, hogy Lucius pontosan ezzel akar foglalkozni. Nyelt egyet. Szóval egy látó kell neki…


 


- Látok… látok zöld taláros férfit, akit crucio-val kínoznak…


 


- Ezt bárki mondhatja. Crucio!


 


Perselus érezte, hogy beléhasít a jól ismert fájdalom. A földre zuhant, de mielőtt még üvölteni kezdett volna, Lucius megszűntette az átkot.


 


- Látod? Ez itt nem újság - felelte lazán. - Mit látsz még?


 


- A férfi alacsony… nagyon… cincogó hangja van, semmi kis haja… kém lehet, mert azt mondogatja, hogy mást nem tudott meg… - hát persze, Féregfark…


 


Malfoy leguggolt hozzá, és olyan közel volt, hogy az orruk szinte összeért.


 


- És mit látsz még? – kérdezte fenyegetően.


Pitonnak le kellett harapnia a nyelvét, nehogy azt mondja: egy felfuvalkodott majmot.


 


- Egy… egy… - hirtelen, mintha kifacsarták volna az agyát, nem jutott eszébe semmi, csak az, amikor Luciusnak egy nagyon ronda gennyes pattanás nőtt a homloka közepén ötödikes korukban.


 


- Egy… - pattanást- egy – pattanást – visszhangzott  fejében.


 


- Crucio!


 


Perselus üvöltve vergődni kezdett, és Malfoy élvezettel figyelte a kínódását. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után felemelte a pálcáját.


 


- Valahányszor nem válaszolsz nekem, mindig…


 


-  …tíz másodperccel tovább foglak kínozni, míg vért nem köhögsz az üvöltéstől, hogy megtanuld, ha kérdezek valamit, nem jókedvemből teszem – skandálta zihálva a mondatot, amit annyiszor hallott Luciustól.


A férfi erre, mint egy kisgyereknek szokás megpaskolta az arcát.


 


- Ügyes kis látó… és most mondd szépen, mit látsz? – hajolt ismét fölé.


 


- Egy… egy… - Luciusnak ismét mozdult a keze, de Piton gyorsan folytatta – egy pattanást. – A  francba Perselus, jobb nem jutott eszedbe?


 


- Crucio! – Elégedetten hallgatta az üvöltést majd leeresztette a pálcáját.


 


- Hol? – kérdezte kegyetlenül.


 


- A… homloka… közepén… - zihálta.


 


Luciusnak láthatóan megnyúlt az arca. Nem számított rá, hogy valami ilyen kellemetlen régi, személyes emléket is észre fog venni.


 


- Mikor? – kérdezte fenyegetően, és belemarkolt az egykori csoporttársa hajába, a pálcája végét a nyakához szorítva.


 


- Régen – felelte kapáló szívvel. – Talán még tizenévesen…


 


Malfoy elengedte a haját és egy erőteljes mozdulattal hátrahajította Perselus fejét, ami nekicsapódott a pince falának. A bájitaltanár szeme előtt csillagok ugráltak.


 


- És mit látsz még?


 


Piton nagyon szerette volna tudni, mire megy ki a játék.


 


- Egy csontvázat… a rododendron bokor alatt…


 


- Tovább…


 


- Sok halálfalót… nevetnek… valaki sikítozik…


 


- Crucio!


 


Perselus szeme előtt csillagok ugráltak, és azt kívánta, bárhogy is, de végre érjen véget.


 


- Engem nem versz át olyan könnyen, mint a fiamat Allyway… olyat mondj, ami konkrét… Mert az ilyen hazugságot bárki kitalálhatja…


És Pitonból folyt a szó. Beszélt minden kínzásról, amit látott, amiről hallott, minden fogolyról, akiről tudott, és megfordul a szobában. Úgy tűnt, Lucius elégedett az eredménnyel.


 


- És mit látsz még?


 


A francba, mit akarhat még?


 


- Nem tudom…


 


- Crucio!


 


Amikor végre leeresztette a pálcáját, Pitonnak minden tagja remegett, és úgy érezte, ha valaki hozzáér sikoltozni fog a fájdalomtól.


 


- Mit lássak? Mit keressek? – kérdezte gyorsan.


 


- Mit látsz még?


 


Perselus úgy vélte, itt az ideje, hogy valaki mást szívasson Lucius.


 


- Egy mugli lányt… vörös, kék szemű. Magas, sovány. Csontos. Nincs egyedül… Csókolózik valakivel!


 


- Itt? – kérdezte döbbenten Lucius, és a pálcájáról is elfeledkezett.


 


- Igen. A fiú… szőke… viszonylag magas… te jó ég, Draco az!


 


Olyan őszintére és rémültre sikerült a felkiáltás, hogy Lucius elhitte. Nem mintha Perselusnak olyan nagyon nehezére esett volna valaha is túljárni egy Malfoy eszén – nem voltak rosszak, de meg sem közelítették az ő gondolkodását. Viszont kegyetlenek, brutálisak voltak.


 


- Szóval Draco itt csókolózott egy lánnyal?


 


- Egy muglival – pontosított Piton, tettetett remegéssel. Bár a crucioknak köszönhetően nem nagyon kellett tetetetnie. – És még mást is…


 


- Mit látsz még? – nyomta a pálcája hegyét a torkának.


 


- Testi… kapcsolat… - hörögte a pálca miatt nehezen.


 


Lucius arca fehér lett a dühtől.


 


- Tovább…


 


- Azt suttogta, hogy ”szeretlek”, és megkérte a kezét!


 


- Crucio! Crucio!


 


Piton érezte, ahogy lassan kezd elszállni az üvöltésben az ereje… köhögött, vinnyogva, sípolva vette levegőt…. mindene zsibbadni kezdett…


 


- Ne merj nekem hazudni…


 


- Nem… nem… nem az én hibám… megkérte a kezét…


 


- Crucio!


 


Perselus hamarosan elvesztette az eszméletét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.