Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Halottat üldözni, halált terjeszteni

2008.02.27

1612. április hatodika minden szempontból kiérdemelte a tökéletes nap jelzőjét.

 

Szüleim megtettek mindent azért, hogy tizennyolcadik születésnapom tiszteletére teljes díszbe öltöztessék az egész kastélyt, engem azonban a születésnapom fele annyira sem késztetett akkora örömre, mint a közelgő eljegyzésem és esküvőm a jövendőbelimmel.

 

Alexander LeBleu herceggel már gyerekkorunk óta jegyben jártunk, a hivatalos eljegyzést azonban szüleink nagykorúságom első napján akarták bejelenteni, bár nyílt titok volt az egész környéknek. Gyakran mondogatták, hogy minket még Isten is egymásnak rendeltetett, nemcsak hasonló érdeklődési körünk okán, hanem az okból is, hogy mikor először megpillantottuk egymást (alig voltam tizennégy éves akkoriban, míg ő már nagykorú volt), azonnal szerelemre gyúltunk a másik iránt. Elválaszthatatlanok voltunk, még akkor is, amikor be kellett állnia a francia hadseregbe.

 

Az életemre mondhattam azt, hogy tökéletes.

 

Megvolt mindenem, amit akartam: szerető vőlegény, harmonikus család, gazdagság… Minden, amire egy hozzám hasonló lány vágyhatott. Ám valami mégsem hagyott nyugodni. Olyan volt az egész, mint a vihar előtti csend. Biztosan tudod, hogy készül valami, de csak akkor jössz rá a valódi kilétére, ha már látod, ha már ott állsz a közepén. Az egész rossz előérzetet a családi hagyománynak tulajdonítottam.

 

A családi hagyománynak, ami egészen a kezdetekig, talán az első századig vezethető vissza. Családunk alapítója, Abélard de Troyes, az első volt talán az egész történelemben, aki üldözni kezdte a vámpírokat. Most, évszázadokkal később, családunk összes férfi tagja ezt teszi, ahogy a nők is - a maguk módján. Amelyik de Troyes nő érez magában elég bátorságot és erőt a harchoz, az megtanulja használni a kardot, tőrt és minden egyéb fegyvert, ami véget vethet egy vérszívó létének. Anyám csak a különféle mérgek és bájitalok készítését tanulta meg, én azonban minden lehetséges fegyver használatát. Apám gyakran szokta mondani, hogy túl tüzes és vad vagyok, nő létemre, hogy feleslegesen teszem kockára az életemet minden alkalommal, amikor velük tartok, a kemény, feddő szavak ellenére láttam a szemében, hogy büszke rám. Határtalanul boldog voltam, akárhányszor dicsérő szót pazarolt rám.

 

Hogy pontost leírást tudjak adni családom ezen hagyományáról, el kell mondanom, ki mivel foglalkozik.

 

Bátyám, René de Troyes az elsőszülött. Évekig katonáskodott a francia hadseregben, majd mikor a hazának már nem volt rá szüksége, leszerelt, hogy családjával lehessen. Kitűnően tud beszélni idegen nyelveken, ráadásul orvos, ami nagy segítséget jelent egy-egy leszámolás után az egész családnak.

 

Sógornőm, Nicolette, csendes nő. Ő is amolyan orvos féle, de mivel nem adatott meg neki, hogy tanulhasson (ez csak a férfiak kiváltsága), csak egy-két könnyebb sérülést tud gyógyítani gyógyfüvekkel és bájitalokkal. Szintén több nyelven tud beszélni, sőt, imádja az irodalmat. E révén ismerkedett meg bátyámmal és szerettek egymásba.

 

Anyám, Marie-Louise, szintén visszahúzódó, ám annál harciasabb, ha kihozzák béketűréséből. Vérmérsékletemet kétségtelen módon tőle örököltem, apám és bátyám nem túl nagy örömére. Példás családanya és nem mellesleg kitűnő bájitalfőző.

 

Apám, Jean-Pierre de Troyes. Családunk feje, aki nem mellesleg vámpírvadász és boszorkánymester egy személyben. Ritka kiváltság, hogy valaki két ilyen magas rangú címmel büszkélkedhet, hozzá pedig még herceg is. Atyámnak azonban ez is megadatott. Ő az ősi de Troyes-klán, a vámpírvadászok legnemesebb családjának feje. Mindannyiunk példaképe.

 

Végezetül pedig Alexander LeBleu herceg. Bármennyire is állította apám, hogy nem nőnek való a vadász életmód, nekem ez mégis boldogságot jelent. Persze nem azért, mert vért onthatok, hiszen a vámpírok bármennyire nem is emberek, én hiszem, hogy érző lények, akárcsak mi. A vadászat adott meg nekem mindent: ha apáméknak régen nem kellett volna egy teljes hétig egy barlangban elbújniuk egy különösen harcos vámpír elől, nem születtem volna meg. Ha pedig nem kellett volna véletlenül az ország másik végébe utaznunk, hogy megtaláljunk egy évek óta üldözött vámpírt, nem találkozhattam volna soha az életben Alexanderrel.

 

Így, ők öten jelentenek számomra mindent.

 

Családot, értéket, boldogságot.

 
Ez Életet.
 
 
***
 
 

Nagy volt a sürgés-forgás az egész kastélyban, de miközben mindenki hihetetlen jókedvvel készülődött a születésnapi ünnepségemre, nekem egyre borúsabbak lettek a gondolataim. Újból az a gyötrő érzés lett úrrá rajtam, ami már hónapok óta nem hagyott nyugodni, de nem tudtam ellene tenni semmit, így csak álltam a kertben, figyelve, hogyan készítik elő a virágokat és az asztalokat az esti bálra. Tulajdonképpen nem volt semmi dolgom. Az egyik szolgáló már kikészítette az esti ruhámat, anyám el van foglalva azzal, hogy az épp áldott állapotban lévő sógornőmet próbálja jobb belátásra bírni az egyik virág színével kapcsolatban, miközben apám, bátyám és jövendőbelim kint vannak valahol a birtokon, hogy valamiről beszéljenek - ami következtetéseim szerint a hozomány lehetett. Ez is családi szokás volt: mielőtt a család egy nőtagját férjhez adják, a férfiak elmennek és megbeszélik, mekkora összeg legyen a hozomány, amit a nő a házasságba visz.

 

Hirtelen tompa dobogás ütötte meg a fülem, majd megfordulva mosoly terült szét arcomon. A három férfi épp megjött az útról. Szemem sarkából láttam, ahogy a másik két nő is felkapja a fejét, majd Nicolette szinte repült bátyám karjaiba. Szüleim csak somolyogva figyelték őket, míg Alexander határozott léptekkel felém indult. Ő tudta jól, bármennyire odaadóan is szeretem, nem fogok a karjába omlani, akár egy hősszerelmes. Viharosak az érzéseim, de elég, ha bennem tombolják ki magukat, nem kell másnak is látnia rajtam, mit érzek. Akkor nem lennék jó vadász, ha mindent le lehetne olvasni az arcomról.

 

Mire feleszméltem a gondolataimból, életem szerelme már előttem állt, érzelmekkel teli pillantást vetve rám.

 

- Hát nem is üdvözölsz? - kérdezte rekedten, mire lábujjhegyre állva apró csókot nyomtam a szájára, majd pirulva néztem fel a nálam jóval magasabb férfi barna szemeibe.

 

- Örülök, hogy végre visszaértetek.

 

- Csak nem hiányoltál?

 

- Ugyan, dehogy! - legyintettem tettetett nemtörődömséggel, majd minden további nélkül hátat fordítottam, apám felé indulva, nehogy meglássa arcomon a pajkos mosolyt.

 

- Látod, Jean-Pierre? - kiáltott oda apámnak, mire mindenki felénk fordult, én pedig komoly arcot próbáltam ölteni. - Elég két órára itthon hagyni, máris nem érdeklem.

 

- Ugyan - nevetett fel apám. - Tudod, hogy de Troyes. Nem felejt.

 

- Pedig igen - morogtam, visszafojtott nevetéssel küszködve, miközben immár mindannyian egy kupacon voltunk. - Nem is tudom, ki ez a férfi.

 

- Hm… Ebben az esetben el kellene felejtenünk, amit beszéltünk - villant meg bátyám tekintete.

 

- Ha már megemlítetted, drága testvérem, miről is beszélgettetek tulajdonképpen?

 

- A hozományodról, drága húgom.

 

- Ilyen unalmas témáról, hogy vagytok képesek órák hosszat csevegni? És még azt mondják, hogy mi nők jártatjuk a szánkat feleslegesen.

 

- Mondtam, hogy nem érdeklem - rázta meg a fejét a hirtelen mellettem termő Alexander. - Azt hiszem, jelen pillanatban az lesz a legjobb, ha lemondjuk az egész ünnepséget és a megbeszélt ceremóniát is az apátságban

 

- Meg ne próbáld, Alexander LeBleu! - fordultam szembe vele indulatos-ijedten, mire mindenki felkacagott, én pedig dühösen méregettem a katonám. - Aljas fráter vagy, vedd tudomásul!

 

- Ezek szerint ne is maradjak az ünnepségen?

 
- Alexander!
 

- Rendben, értettem - hajtott fejet nevetve. - Azt hiszem, jobb lesz nekem, ha elviszem a lányod egy kicsit sétálni és kiengesztelem, különben képes és lemondja az eljegyzést

 

- Menjetek csak, de a kezdésre legyetek itt - mosolyodott el apa is.

 

- Kisasszony? - nyújtotta előzékenyen a karját, én pedig sértetten elfogadtam.

 
 
***
 
 

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy képtelen voltam rá túl sokáig haragudni. A kérlelő szavak, az apró simogatások, mind-mind olyan dolgok voltak, amikkel könnyen lehetett hatni a női szívre. Azokkal a csodás barna szemekkel szemben pedig az ember lánya nem tehet semmit, csak beletörődik a dolgokba és elfogadja, hogy esendő. Mert be kell valljam, az vagyok, főleg ha róla van szó. Elég egyetlen pillantás, máris kitörlődik minden az emlékezetemből és csak azt a férfit látom magam előtt, akiért a szívem dobog.

 

Az estély csodás volt. Minden környékbeli birtokos hivatott volt, bár legtöbbel csak köszönő viszonyban voltam, mégis boldog voltam, hogy megoszthatom életem ezen fontos pillanatát. Már javában sötét volt és folyt a mulatság, mikor apám szót kért.

 

Rövid, ámde megható beszédében szót ejtett a korról, a boldogságról, a felnőtté válásról, végül pedig bejelentette az Alexanderrel való eljegyzésemet. Elvörösödtem a pillantástól, amit rám vetett, miközben a kezemre húzta a csodás gyűrűt. Vágy és szerelem olyan egyvelege volt a tekintetében, amit emberileg szinte lehetetlennek tartanak.

 

Én pedig maradéktalanul boldog voltam még akkor is, amikor vége lett a tiszteletemre rendezett összejövetelnek, pedig még nem sejtettem, hogy életem legboldogabb éjszakája órákon belül gyökeres fordulatot fog venni.

 
 
***
 
 

Magam sem tudom, miért de az éjszaka közepén hirtelen felriadtam. Az egész furcsa volt. Mintha lett volna valami furcsa az éjszakában, mégis teljesen helyénvalónak tűnt minden. A tücskök játszották éji zenéjüket, a nyári szellő kissé enyhítette a fülledt levegőt, a kandallóban ropogó tűz hangja pedig szinte betöltötte a kastélyt

 

Még mielőtt igazán felfoghattam volna, hogy mi történik, máris kiugrottam az ágyból egyetlen szál hálóingben. Hiszen a kandallót nyáron soha nem szoktuk meggyújtani, ráadásul a füstszag sem lehetne amiatt!

 

Ijedten léptem ki a gomolygó füsttel teli, fullasztó folyosóra, majd amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem a cselédekhez és riasztottam őket. Ahogy voltak, azonnal felkeltek ők is az ágyból, hogy vödröt ragadjanak és eloltsák a házat romboló lángokat. Az egyik lovászfiúnak gondolkodás nélkül megparancsoltam, hogy vágtasson Alexander birtokára.

 

Teljesen kétségbe voltam esve, ahogy figyeltem a lángokba boruló épületet, miközben az emberek azon voltak, hogy próbálják megmenteni. Gyerekkorom bevehetetlen erődje, a ház, ahol születtem épp kezdett lassan, de biztosan megsemmisülni.

 

Hosszú percek telhettek el, mire feltűnt végre valami.

 

- Hol vannak a szüleim? - kiáltottam oda az épp vödröt továbbító Gabrielle-nek.

 

- Nem tudom, kisasszony - felelt döbbenten.

 

Fájdalom és félelem egyszerre markolt a szívembe, tudván, hogy a szüleim még az épületben vannak. De mozdulni sem tudtam. Láttam, ahogy néhányan megpróbálnak bejutni, de nem sikerül nekik. Úgy estem térdre, hogy fel sem fogtam a fájdalmat.

 

Aztán patadobogást hallottam. Reménykedve néztem fel, de látva, hogy csak René az azonnal eltűnt belőlem minden fény. Aztán értetlenkedve néztem, ahogy bátyám leugrik a lóról és sántikálva, véres ruhában egyenesen hozzám sétál.

 

- Gyerünk, el innen! - ragadta meg a karom.

 

- De anyáék

 

- Ha nem tűnünk el innen, minket is meggyilkolnak, ahogy őket!

 

- De miért? René… én ezt nem értem

 

- Vámpírok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.