Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mikor a tűz mindent felolvaszt

2008.02.27

Az egész kertet betöltötte a boldog zsivaj, ami minden eljegyzés velejárója, mégis olyan érzésem volt, mintha feszült lenne a hangulat. Bár lehet, hogy csak bennem van temérdek feszültség, amit kisugárzok és szinte felrobbanok tőle. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mekkora ostobaság volt belemennem Remus tervébe. Egyszerűen hihetetlen, hogy a mindig nyugodt férfi egyszer csak valami ilyen kaliberű dolgot kitaláljon, ilyen vehemensen vegyen rá, és ekkora hévvel akarja végrehajtani.

 

Egyszerűen szólva is ideges voltam, mikor megpillantottam a magányosan álldogáló komor, fekete taláros alakot. Egyszerre, mintha mindent más fényben láttam volna. Hiszen miatta egyeztem bele ebbe az egészbe! Ha ő nem, majd én megteszem az első lépést.

 
Aztán hirtelen ajtócsukódást hallottam és akaratlanul néztem a ház felé.
 
Az új vendég nem volt más, mint a cseppet sem jókedvűnek tűnő Remus Lupin.
 
Felszegtem az állam és odasétáltam észrevétlenül Tonks mellé, Harry és Ginny közvetlen közelébe.
 
- Remus, de jó, hogy itt vagy! - sietett Harry a barna hajú férfi elé, majd lelkesen kezet rázott vele.
 

- Gratulálok, Harry! - mosolygott. - Szívből kívánok nektek sok boldogságot. Neked is gratulálok, Ginny - azzal két puszit nyomott a boldog nő arcára.

 
- Már azt hittük, nem is leszel itt! - mondta feddőn.
 

- Ugyan! Ki nem hagytam volna, főleg, hogy Molly szó szerint megfenyegetett, hogy fellógat az egyik fára, ha nem jövök el. Ilyen meghívásnak ki tudna ellenállni?

 

Mindenki jót derült, miközben a férje karjába csimpaszkodó, boldog, de könnyes szemű Mrs Weasley arcának színe egészen vörös lett a zavartól. Amin persze a többiek még jobban nevettek. Nekem azonban nem volt kedvem, csak halványan mosolyogtam, miközben a szemem sarkából Perselust figyeltem. Már csak percek kérdése és minden megváltozik, tudtam jól. Pár perc múlva Remus előáll legújabb tervével, megbotránkoztatva mindenkit… De ha ez kell ahhoz, hogy kirángassam abból a zűrzavarból, amiben jelen pillanatban is van, akkor megéri! Harcra fel.

 
- … és nekem is lenne egy bejelentenivalóm - eszméltem Remus hangjára, amitől azonnal megdobbant a szívem.
 
- És mi lenne az? - kérdezte Bill, fél szemmel a mellette ácsorgó Tonksot nézte.
 

Válasz helyett elkezdett kutatni a zsebében, majd rövid keresgélés után elővett egy kopott, fekete selyemmel borított kis dobozkát. Mindenki elnémult és várakozóan pillantgattak hol Remusra, hol pedig Tonksra. Aztán döbbent kifejezés ült mindenki arcára, mikor elém térdelt, megfogta a kezem és felnézett rám.

 

- Hermione - kezdte, mély levegőt véve. - Napok óta azon gondolkodtam, hogyan kezdjek bele. Tudom, nem én vagyok a legjobb férjjelölt egy magad fajta fiatal boszorkánynak, én mégis… mégis arra kérlek, hogy gyere hozzám feleségül. Szeretlek! És ha el tudod viselni azt a kórt, ami gyerekkorom óta egy valóságos átok számomra, igazán boldoggá tennél. Nos, mit mondasz?

 

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, meg sem várva a választ: Tonks és Mrs Weasley sírva fakadt. Harry dühösen kezdett valamit magyarázni Remusnak, Ront Bill és George próbálta visszatartani, Fleur próbálta vigasztalni a két síró nőt, Ginny pedig felháborodottan méregetett. Én pedig csak álltam, zavartan, aztán egy másodpercben, mikor épp senki sem figyelt rám, a hátam mögé néztem és még épp láttam eltűnni a ház ajtajában egy fekete talár szélét…

 
 
***
 
 
- … Nos, mit mondasz?
 

Ha azt mondom, hogy zűrzavar tört ki, még az is enyhe kifejezés. A vérfarkas a földön térdelt, míg Hermione meglepetten, de szeretetteljesen nézett le rá. Az én Hermioném! Meg sem várva, hogy Lupin válaszoljon, egyenest a hátsó ajtó felé vettem az utam.

 

Tulajdonképpen mit is képzeltem? Hogy szeret annyira, hogy velem maradjon? Engem, aki akár az apja is lehetne? Aki olyan sötét múlttal rendelkezik, mint talán senki sem? Jobban belegondolva, Lupin is lehetne akár az apja, de ez persze nem érdekli őt, ahogy a farkas-kórság sem. Az én múltam viszont igen.

 
Amint kiértem az Odú elé, azonnal a haza hoppanáltam.
 
Haza? Ez nem a te otthonod, hanem Hermione otthona!
 

Igen, az övé. De amíg együtt voltunk, amíg azt hittem, hogy szeret, addig az enyém is volt. És boldog voltam itt. Életemben először és utoljára, de boldog voltam. Legalább lett volna annyi bátorsága, hogy mielőtt az az átkozott szőrpamacs megkérte volna a kezét, szakítson velem!

 

Dühödten kezdtem el összepakolni a holmijaimat, ami kissé kényes dolog volt, főleg hogy a félig kész főzeteket és az alapanyagokat is össze kellett pakolni, ügyelni arra, hogy a szállítás során semmi bajuk ne legyen. Valahogy most mégsem ez volt az elsődleges cél, sokkal inkább az, hogy minél hamarabb eltűnjek, minél hamarabb elfelejtsek mindent, ami itt történt, minden boldog percet.

 
 
***
 
 

- Mégis hogy képzelted ezt? - dühöngött a Kis Túlélő, alias Harry Potter, újsütetű vőlegény, mikor fél óra múlva már csak hárman voltunk Ginny szobájában.

 

- Mit hogy képzelek? Azt, hogy feleségül akarok menni ahhoz, akit szeretek? - kérdeztem vissza nem kevesebb agresszióval, de a szívem hevesen és fájdalmasan dobogott a mellkasomban. Hiszen Ő nem volt sehol… - Mégis, kinek képzeled magad, Harry Potter? Az apámnak? Nem vagy senkim, hogy beleszólj az életembe! Nincs az égvilágon semmi közöd a magánéletemhez!

 
- Lehet, hogy nem vagyok rokonod, de olyan vagy nekem, mintha a húgom vagy a nővérem lennél!
 

- Csalódtam benned - szólalt meg halkan Ginny is. - Azt hittem, igazi barátnő vagy, de tévedtem. Hogy voltál képes elcsábítani Remust? Remust! Akár az apád is lehetne, ráadásul ő Tonksszal van együtt!

 
- Gondolom, nem hinnéd el, ha azt mondanám, hogy nem tettem semmit, amivel felhívhattam volna magamra a figyelmét…
 
- Persze, hogy nem!
 

- Ginny, hidd el, nem akartam, hogy így legyen! Mondtam Remusnak, hogy felejtsen el, de nem így történt, te is látod! És a kapcsolata Tonksszal sem volt túl jó, ő maga mondta. Mégis mit tehettem volna? Küldjem el az országból, mondván, hogy felejtsen el?

 
- Igen! - vágta rá Harry azonnal. - Ha igazi barát lenné, azt tetted volna és nem okoztál volna fájdalmat Tonksnak.
 
- Hát nem értitek, hogy én nem akartam, hogy ez legyen?! - nyögtem fel kétségbeesetten.
 
- Az egy dolog. Viszont igent mondtál…
 
- Tudjátok, mit gondolok? Ti nem vagytok igazi barátok! - azzal dühödtem becsaptam magam mögött az ajtót és haza hoppanáltam.
 

Otthon nem fogadott más, csak Csámpás. Az egész ház rideg volt. Már nem volt olyan hívogató, olyan családias, mint mikor reggel elhagytam. Aztán hosszú másodpercek után rájöttem az okára is: minden könyv, ami Perselusé volt, eltűnt. A szobába siettem, de ott is ugyanez a látvány fogadott. A fiókok kiforgatva, a ruhái sehol, a laborja sehol… Minden, ami emlékeztethetett volna rá, eltűnt.

 
Elhagyott.
 
De megfogadtam: ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük, megfojtom Remus Lupint!
 
 
***
 
 

Miért nem lep meg, hogy amint betettem a lábam másnap a Mungóba, az idióta Longbottom egyből sajnálkozva meredt rám. Perselus Piton vagyok, Merlinre, engem ne sajnálgasson senki! Már arra sem emlékszek, ki az az idióta Heri… Hermi… vagy milyen Granger.

 
Nem érdekel!
 
Nem, nem, nem és NEM!
 
Nem adom meg egyiküknek sem azt az örömöt, hogy lássák, borzalmasan vagyok.
 

Persze, egyértelmű, hogy ilyenkor van mindig az a szituáció, amikor az ember egyedül akar lenni, de mindig van valaki a közelében. Mit hisznek ezek? Hogy megiszok valami hülyeséget és öngyilkos leszek? Nem, abból nem eszik senki. Nincs az a dolog, amiért képes lennék eldobni magamtól azt az életet, amit Hermionétól kaptam…

 
Ezt azonnal felejtsd el! Ki kell verned a fejedből őt örökre. Nincs rá szükséged, hogy miatta is éveken át keseregj.
 
 
***
 
 

Mikor másnap betettem a lábam az Auror Parancsnokságra, már tudtam, hogy mindenki hallotta a hétvégi dolgokat. A légkör feszültebb már nem is lehetett volna, ráadásul mindenki furcsán méregetett. Egyesek rosszallóan, mások fejcsóválva, megint mások pedig lenézően… De ez mind annak a nőnek szólt, aki tönkretett egy kapcsolatot, aki beleszeretett egy nálánál jóval idősebb férfiba. A nőnek, aki nem én voltam.

 

Vagy mégis, szólalt meg egy gonosz kis hang a fejemben, ahogy elfoglaltam a helyem és megpróbáltam folytatni a papírmunkát, amit előző héten félbe hagytam. Hiszen tulajdonképpen tönkre is tettél egy meglehetősen jól működő kapcsolatot!

 
Ez nem igaz!
 
Dehogynem. Attól, hogy Tonks nem akart kapásból feleségül menni Remushoz, még nem jelent azt, hogy már nem szereti.
 
Tudom… De Remus annyira könyörgött…
 
Persze, fogd csak rá. De emlékezz: te voltál az, aki belement a dolgokba.
 
De csak Perselus miatt!
 

Persze, Perselus… Ő is idősebb nálad jóval! Mint Lupin. És szereted… Nem mondhatod azt, hogy nem szeretsz egy olyan férfit, aki akár az apád is lehetne!

 
Igen, de ő nem Remus! És Remus csak a barátom!
 

Dühödten csaptam le egy adag papírt az asztalra, aztán a tenyerembe temettem az arcom. Igaza van. Szeretem Perselust, mégis belementem ebbe az egész nevetséges játékba… De ha egyszer nem képes mondani vagy tenni valamit? Mert sosem képes a kapcsolatunkról beszélni. Kitűnően megvagyunk, mégsem gondol előre, nem érdekli a jövő, holott engem igen! Most pedig belesodortam magunkat egy olyan helyzetbe, ami talán örökre véget vet a kapcsolatuknak. De ez van… Már túl késő ahhoz, hogy visszaforduljak. Nem hagyhatom Remust egyedül, mikor most őt is mindenki utálja. Inkább meg kell tennem mindent azért, hogy minél hamarabb rendbe jöjjenek köztük a dolgok Tonksszal.

 
Persze, mondani és kigondolni könnyű, de véghez vinni a dolgokat már sokkal nehezebb…
 
 
***
 
 

A pénteki nap is ugyanolyan idegesítőnek ígérkezett, mint az előzőek. Miután más a harmadik gyógyítót is elzavartam a vigasztalási kísérletével, már kezdtem nagyon dühös lenni. Aztán ismét nyílt az ajtó, én pedig kifakadtam, anélkül, hogy hátra néztem volna.

 

- Könyörgöm, jól vagyok! Nem akarok mérget inni, nem akarok öngyilkos lenni, csak azt szeretném, ha végre békét hagynának nekem, hogy nyugodtan be tudjam fejezni az összes bájitalt! Nincs szükségem arra, hogy állandóan a nyakamra járjanak!

 
- Öhm… zavarok, Perselus?
 
Az ismerős hangra megfordultam és kicsit meg is lepődtem, ahogy szembe találtam magam a Weasley lánnyal.
 
- Igen, mint látod, zavarsz - fordultam vissza az üst fölé.
 
- Csak szerettem volna, ha tudod, hogy…
 
- Hogy mind mellettem álltok? Köszönöm, de már mindenki elmondta.
 
- Ami azt illeti, nem erről van szó. Tudod, csak szerettem volna beszélni veled és kérdezni valamit.
 
- Ki vele, Weasley, de gyorsan - fordultam végül fáradtan a vörössel szembe.
 
- Még mindig szereted Hermiónét?
 
- Azt hiszem, ehhez semmi közöd.
 
- Perselus, csak egy egyszerű igent vagy nemet mondj! - csattant fel indulatosan. - Azt hiszem, ennyibe igazán nem halsz bele.
 
- És ha igen? - vontam fel gúnyosan a szemöldökömet. - Nem hiszem, hogy elérnék vele valamit.
 
- Ha megengeded, én erősen kételkedek a dologban. Van egy olyan érzésem ugyanis, hogy Hermione még mindig téged szeret.
 
- Nem gondolja, kisasszony, hogy ez egy meglehetősen buta feltételezés, tekintve, hogy Hermione nemsokára Lupin felesége lesz?
 

- Épp ez az! Ha Hermione annyira szereti Remust, mint ahogy azt állítja, miért nem válaszolt neki? Mert még mindig nem mondta azt, hogy a felesége lesz! Mintha várna valamire…

 
- És azért jöttél, hogy ezeket a találgatásokat megoszd velem?
 
- Részben. Igazság szerint szerettem volna átadni egy vacsorameghívást.
 
- Vacsorameghívást?!
 

- Igen. Szombat este szeretettel várunk az eljegyzési vacsoránkra, mivel a parti enyhén szólva is félresikerült. Ugye ott leszel?

 
- Még meggondolom.
 

- Remek. Ha eljönnél, azt javaslom, hogy próbálkozz meg beszélni Hermionéval. Esetleg, tegyél célzást arra, hogy komolyan gondolod a kapcsolatotokat, hátha sikerül kideríteni, mi vette rá arra, hogy majdnem igent mondjon Remusnak.

 
- Ginny?
 
- Igen? - fordult vissza még az ajtóból.
 
- Mondd meg Mollynak, hogy köszönöm a meghívást - biccentettem, mire elmosolyodott.
 
- Átadom.
 
Halkan csukódott mögötte az ajtó.
 
 
***
 
 

Hát persze. Én meg azok a naiv képzelgéseim, hogy valami normálisan mehet! És még meg meri kérdezni Kingsley, hogy minden rendben van-e velem. Persze, hogy semmi sincs rendben! Természetesen jogos a kérdés, hogy miért hisztizek úgy, mint egy buta kis fruska. Egyszerű a válasz: REMUS LUPIN!

 

Komolyan mondom, ha legközelebb meglátom az lesz a legkisebb gondja, hogy Tonks nem úgy reagált a dolgokra, ahogy azt várta. Egyszerűen meg fogom fojtani. Könnyen, egyszerűen, pálca ás bájital nélkül, puszta kézzel. Ja, hogy még mindig nem mondtam, mi bajom? Áh, semmi különös, leszámítva azt az egyetlen kis semmiséget, hogy Harry és Ron levegőnek néznek, Parvatiék rajtam köszörülik a nyelvüket, az egész Weasley család engem szid és Tonks legszívesebben megölne. Ami azt illeti, meg is próbálta. Hogyan? Bevetés közben véletlenül elfelejtett szólni, hogy van mögöttem egy halálfaló, aminek hála az a pancser majdnem végzett velem. A poén az egészben? Tonkson látszott, hogy örül neki.

 

Kétségbeejtő a helyzet, de nem baj. Ginny az egyetlen, aki még szóba áll velem és meghívott az Odúba, hogy hétvégén végre tisztázhassuk a dolgokat. Persze, Remus is jön. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még. Vajon mit fognak tenni? Előbb megátkoznak, utána kérdeznek vagy fordítva?

 
Majd holnap kiderül.
 
És ha jól mennek a dolgok, talán Perselust is láthatom…
 
 
***
 
 
NEM HISZEM EL! Hol a jó égben van az az átkozott doboz?
 

Már majdnem egy teljes napja kerestem anyám holmijai között, de sehol sem találtam, pedig azzal Hermione elé állhatnék, bár még magam sem tudom, mit várok ettől az egésztől. Hogy a nyakamba ugrik és igent mond? Hiszen, ha a vérfarkast szereti, teljes nyugalommal el fog utasítani.

 
Aztán, mikor feladtam a keresgélést, megpillantottam a viseltes bársonydobozkát…
 
 
***
 
 
- Hát ez meg mit keres itt? - csattant fel Tonks, amint meglátott.
 

Hát igen. Fő az első benyomás, nem…? És mit ad Merlin ráadásnak? Igen, igen. Természetes, hogy a következő vendég, aki megérkezik, Remus.

 

És a bomba újból robban, míg Ginny mentve a menthetőt, nemes egyszerűséggel karon ragad, valamit odasziszeg Tonks és Lupin kettősének, aztán berángat az egyik emeleti szobába.

 
- Nos, örülök, hogy eljöttél, bár sajnálom a fogadtatást - grimaszol egyet, mosolyt csalva az arcomra.
 
- Semmi baj, Gin. Sejtettem, hogy így lesz, ha Tonks is itt lesz.
 
- Mégis eljöttél. Miért is?
 

Most mondjam azt, hogy Perselus miatt? Hogy azért, mert őt akarom látni, mert szeretném érezni, hogy a közelben van, még ha nem is lehetek vele? Még akkor is, ha mindent tönkretettem egy szívességgel. Teljesítettem egy kérést, ami miatt mindent elveszítettem. Mindenkit.

 

- Te hívtál. Mellesleg, szerintem nem meglepő, hogy itt vagyok, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Remuson kívül te vagy az egyetlen, aki szóba áll velem. Gin, te vagy az egyetlen barátom, aki megmaradt.

 

- Igaz, ne haragudj! - sóhajtott fel, majd szinte azonnal mosoly terült szét az arcán. - Gyerünk ki, ne törődj senkivel, próbáld magad jól érezni!

 
Bárcsak olyan könnyű lenne minden, gondoltam, miközben kimentünk.
 
 
***
 
 

Igen, ilyen az én formám! Arthur annyira beszél, hogy jaj, mennyire jó, hogy itt vagyok, és a többi, hogy csak egy eltűnő barna bozontot látok a lépcső alján. Persze, hogy Hermione tűnt el! De a vérfarkas nem messze tőlem épp Tonkst próbálta nyugtatni. Határozottan elindultam felé, hogy leordítsam a fejét, de egy kar a mellkasom előtt megállított. Még meg sem fordultam, máris tudtam, ki az.

 
- Potter, ne most! - sziszegtem a mellettem állónak.
 

- Perselus, nyugodj meg! - húzott el "csakazértis" mozdulattal. - Nem akarok megint balhét, elég volt az a múltkori az ebédnél. Szeretném végre nyugodtan megünnepelni az eljegyzésem.

 
- Persze, tudom, de…
 
- Azzal nem oldasz meg semmit, ha megátkozod Remust!
 
- Nem azt akartam tenni - csikorgattam a fogam, az említettet méregetve.
 
- Mugli módszer? Ejnye, mégiscsak ragadt rád valami rólam - kuncogott fel, én pedig döbbenten figyeltem a lángrózsás arcot.
 
- Merlinre, Harry, te mennyit ittál? - hüledeztem.
 
- Háát… - összeráncolja a homlokát. - Fogalmam sincs róla. Háromnál abbahagytam a számolást.
 
- Lángnyelv Whisky?
 
- Az.
 

- TE MEG VAGY VESZVE?! - dühöngök a minimális hangerőn, de még így is megugrik. Tegye is! - Három pohár Lángnyelv, mikor még a vajsört is alig bírod?

 
- Nem három pohár, három üveg.
 

Meglepetten és ijedten figyeltem a fiatal férfi gyerekesen sértődött arcát, miközben csodálattal adóztam (de csak ezúttal!) az állóképességének. Három üveg ekkora erejű ital után még mindig képes egyenesen menni és érthetően beszélni, ami másnak biztosan nem menne.

 
- Sosem változol - sóhajtottam fel végül lemondóan, a válasz pedig egy harminckét fogas mosoly volt.
 
- A múltkoriak után mit vártál? Nem akarok emlékezni rá, ha valami balhé lesz.
 
- Menthetetlen vagy… - azzal már épp csináltam volna egy hátraarcot, mikor hirtelen szinte néma csend lett.
 

A lépcsőnél megjelent a Weasley lány és Hermione. Tudtam, ha nem ragadom meg az alkalmat, nem biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőségem, így gondolkodás nélkül elindultam a két nő felé.

 
 
***
 
 

Alig értünk le a lépcsőn, mindenki elhallgatott és minket bámultak, vegyes érzelmekkel. Aztán megpillantottam Harry mellett az ismerős, fekete taláros alakot és a szívem megdobbant, majd fél perccel később egy dobbanást kihagyott, amikor tudatosult bennem, hogy Perselus egyenesen felénk tart. Te jó ég! Most biztosan kérdőre fog vonni, megszégyenít mindenki előtt, hogy elégtételt vegyen és ki fog kelni magából. Merlin, add, hogy elbírjam viselni!

 
- Ginny - biccentett a vörös hajú nőnek.
 
- Perselus - eresztett meg egy mosolyt barátnőm. - Örülök, hogy eljöttél.
 
- Szintúgy. Beszélhetnék Hermionéval egy percre?
 
- Persze, itt sem vagyok - azzal minden további nélkül elsietett.
 
- Öh… szia - köszöntem vékony hangon.
 
Én vagyok hülye, vagy tényleg akkora csend van, hogy tisztán lehet hallani mindent, amit nyökögök?
 
- Válaszoltál már Lupin ajánlatára?
 

Igen, ez teljes mértékben ő. In medias res, durr bele a közepébe. Semmi szia, mi van veled, remélem, tudod, hogy fájt, amit tettél. Csak a lényegre szorítkozik.

 
- Még nem, de…
 
A tokromra forr a szó, mikor a zsebébe nyúl és… szentséges Merlin, az egy… doboz! Gyűrűs doboz? Szent cikesz, mindjárt elájulok.
 

- Felbátorodva azon, hogy még nem adtál kedves barátunknak választ, szeretnék kérdezni tőled valamit - kezdett bele gúnyosan. - Tudom, hogy volt halálfaló vagyok, hogy sok hibát követtem el, de szeretlek. Leszel a feleségem, Hermione Granger?

 
Kimondta! Merlinre, kimondta, megkérte a kezem, ő… Ugye nem álmodok? Ugye nem? Valaki csípjen meg, hogy biztos lehessek benne!
 

- Ühüm - felelem rohadt értelmesen, meg sem bírva szólalni a feltörő könnyektől, miközben hevesen bólogatok. A többiek szokásukhoz híven egyszerre kezdtek beszélni, de ezúttal a legkevésbé sem érdekelt. Néztem, ahogy felhúzta a gyűrűt az ujjamra, remegő kézzel, aztán a szó szoros értelmében a nyakába ugrottam, nem törődve senkivel és semmivel. - Bocsáss meg - súgom a fülébe, mikor megéreztem a két kart a derekam köré fonódni. - Remus vett rá erre az egész hülyeségre, hogy féltékennyé tegye Tonkst, de én… Merlinre, annyira szerelek!

 
- Azért ne reménykedj abban, hogy ilyen könnyen elfelejtek mindent - morogta megkönnyebbülten. - Figyelni foglak, Granger!
 
- Rendben, professzor úr - temettem a nyakába az arcom.
 
- A francba is, Remus, hogy lehettél akkora ökör? - csattant hirtelen mögöttünk Tonks hangja.
 

Mindketten megfordultunk, de amint megpillantottuk a párost, egyszerre nevettünk fel. Miért? Remus úgy nézett ki, mint egy leeresztett lufi, a ruhájából pedig csöpögött az ital - valószínűleg vagy limonádé, vagy pezsgő, legrosszabb esetben pedig Lángnyelv Whisky. Tonks haja a piros szín egy meglehetősen intenzív árnyalatában tündökölt, jelezve, mennyire dühös. Remus azonban pillanatok alatt észhez tért és egy bátortalan tekintet, majd egy beleegyező bólintás után ő is kapott az ujjára egy gyűrűt. A barna hajú férfinak azonban még meglepődni sem volt ideje, a fiatal boszorkány máris megmarkolta a talárját, magához húzta és megcsókolta.

Somolyogva egymásra néztünk Perselusszal, de mielőtt bármit tehettem volna, elkezdett az ajtó felé húzni.
 
- Hé, ti! Hová mentek? - kiáltott fel Ginny, mikor már rajtunk volt a köpeny.
 

- Azt hiszem, mi majd csak holnap fejezzük ki a jókívánságainkat - felelte helyettem leendő férjem, majd olyat tett, amit eddig soha: szívből elmosolyodott, mindenkit megdöbbentve.

 

Szinte kirángatott az ajtón, majd hoppanált és alig pár másodperc múlva már otthon voltunk és elképesztő sebességgel szaggattuk le a másikról a ruhát…


***



Igen, tisztán emlékszem arra a lánykérésre. Arra a napra, amikor végre, igazán ledobta magáról az álarcot. Határtalanul boldog voltam, mint még soha az életben, amilyen azóta sem voltam, talán csak évekkel később. Boldog, felszabadult, nyugodt. Mint a hajó, aki lassan, nyugodtan ring a tengeren, mikor végre egy hosszú, fárasztó út után révbe ért.

 

És Perselus is boldog volt. Végre, hosszú idő után képes volt levetni az igazi Pitont rejtő maszkot és felszabadultan mosolyogni, nevetni.

 
Szerettem, ahogy most, ebben a pillanatban is. Az életemnél is jobban.
Mégis, ma már nem csak örömet okoz annak a napnak a felelevenítése.
 
A szívemet savként marja a fájdalom.
 
A fájdalom, amit az ő hiánya okoz.
 

Alig két egy éve történt. Egy éve, hogy Malfoy, aki éveken át, mondhatni a legjobb barátja volt, elkapta. Sosem fogom elfeledni a pillanatot, amikor Harryvel, Ronnal és még néhány aurorral az oldalamon az elhagyott londoni házba rontottunk. Egy mugli hívta a rendőrséget, hogy valakik tűzijátékot csináltak az egyik külvárosi utcában, de a rendőrségen dolgozó, beépített emberünk tudatta velünk, hogy nem tűzijátékról van szó, hanem a Sötét Jegy lebeg az említett ház fölött. Tudtuk, hogy csak az idősebb Malfoyról lehet szó, ezért azonnal a helyszínre siettünk, mihelyst Dracót megnyugtattuk és sikerült rávenni, hogy a Minisztériumban maradjon.

 
Ami betoppanva fogadott minden, felülmúlta minden rémálmunkat, sőt, még a Végső Ütközet mészárlását is.
 

Perselus ott feküdt, az előszoba hideg kövén, semmibe révedő, drága, fekete szemeivel. A tekintete riadt volt, a Halál pedig nem adta meg neki azt a kegyet, hogy lemossa arcáról azt az érzést, amit élete során mindennél jobban megvetett. Én viszont tudtam, hogy nem az életét féltette. Nem, azt értünk bármikor önként odadobta volna. Minket féltett.

 
A halott férfi mellett ott térdelt a szőke Lucius Malfoy.
 
Amit a látottak után másodszorra fel tudtam fogni, az a töménytelen vér volt.
 
Mindenhol.
 
A fekete mágus ruháján, Perseluson…
 
Hatalmas vértócsa közepén volt a két alak.
 

Egy ideig nem tudtam magamról semmit, fogalmam sem volt róla, hogy mit tettem az alatt a néhány másodperc alatt, amíg öntudatlanul cselekedtem, de a fásultságból Harry szorító karjai és a saját, sebzett állathoz hasonló nyüszítésem ragadott ki. Csapkodtam, de nem engedtek.

 

Gyilkos düh fortyogott benne, képes lettem volna ott, helyben megölni Malfoyt, nem törődve Dracoval és Narcissával. Csak a férjem lebegett a szemem előtt, csak az ő, sápadt, vértelen arcát láttam.

 
Tudtam, hogy halott.
 

Nem törődve semmivel, amint Harry szorítása engedett és a nevető szőkét kivezették Ronék, letérdeltem Perselus mellé, az ölembe fektettem a fejét.

 
Zokogtam, ahogy még soha.
 

Arról, hogy hogyan kerültem az Grimmauld térre, nincsenek tiszta emlékeim. Csak hangokat, formákat érzékeltem az egész odaútból, a potyogó könnyeimtől szinte vak voltam. Molly sikkantására embereltem meg magam annyira, hogy letöröljem az arcomon végigfolyó könnyeket. Halkan, rekedt hangon számoltam be az eseményekről, majd választ sem várva haza hoppanáltam, hogy lemossam magamról a szennyet. Nem, tisztességtelen ezt mondani. A vérét mostam le magamról, az ő drága vérét. Azt, amit bármikor szívesen ontatott volna értünk.

 

Tapsvihar zökkent ki a fájdalmas emlékek közül és elmosolyodtam, amint megpillantottam egyetlen szem fiam, aki épp mosolyogva ölelte át a húgát. Igen, immár mindketten Griffendélesek. Szinte hallottam a hangját, az ő hangját, amikor egyszer azt mondta, bármennyire isi fáj beismernie, a Griffendélben sokkal jobb helye lesz a gyerekeknek, mint a Mardekárban valaha lehet.

 
Megtapsolom Eileen-t, akárcsak a többi tanárt.
 
Aztán fekete pillantás kapcsolódik az enyémbe. Boldogan, önfeledten.
 
Egy szempár, ami kísértetiesen hasonlít az apjáéra. De nem csak a szeme: az alakja, a mozgása, a személyisége…
 
Ifjabb Perselus Piton.
 
Hermione Piton, bájitaltan tanár.
 
A történelem ismétli önmagát.
 

Sosem hittem volna, hogy valaha hinni fogok ebben az egyszerű mugli mondásnak. Most mégis. Ha pedig igaz, amire mindannyian számítunk, Perselus az apja nyomdokaiba fog lépni és legalább olyan hatalmas mágus lesz, mint ő volt.

 

Tíz év hosszú idő. Nekünk mégis olyan volt, akárha tíz nap lett volna. Rövid időt kaptunk a Sorstól, de kihasználtuk. Boldogok voltunk, míg a miénk volt az a kicsi földi Paradicsom, ami az otthonunk volt.

 

És csak remélni tudom, hogy egyszer mindkét gyermekem megtalálja magának azt az embert, aki megérdemli a szerelmüket, aki a lelkük és szívük másik fele lesz. Akiben megtalálják ugyanazt a tüzet, ami bennük ég, amit tőlünk örököltek. Azt a tüzet, ami még a legvastagabb jégpáncélt is, a gátlásokat is eltűnteti.

 

A tüzet, ami a megfelelő pillanatban mindent felolvaszt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.