Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Mardosó fájdalom

2008.02.27

A Perselusszal folytatott beszélgetés után, ha lehet, még zavartabb voltam, mint eddig. Nem törődve a mellettem elviharzó Potterrel abba a szobába sétáltam, ahol nemrég apát és fiát hagytam, de az üres volt, így a gondolataimba merülve ültem le az ágy szélére, a könyökömet a térdemre támasztva, tenyerembe temetve az arcomat. Teljesen új dolog volt számomra, hogy érezzek. Egészen kiskoromtól belém volt nevelve az érzéketlenség, ami a Malfoyok mellett semmit sem változott, csak még inkább tökélyre tudtam fejleszteni.

Most azonban minden az alapjában rengett meg, szétrombolva azt az életet, amit éveken át építgettem. Az egész helyzet lehetetlen volt és fájdalmas. És nevetséges. Nem tudtam kiigazodni magamon, ami még inkább kétségbeesésbe taszított.

Először azon voltam megdöbbenve, hogy Draco áruló, nem követi igazából Voldemort eszméit és a Főnix rendjének kéme, ahogy azt Pitonról sejtettem. Aztán megkínozták az árulásért a belső kör tagjai, én végignéztem, és azt éreztem, hogy nem tartozom a halálfalók közé. Hogy legyen bármi, én képtelen lennék így megkínozni a tulajdon férjemet, még akkor sem, ha áruló, pedig nem szeretem.

Aztán ott volt Perselus. A sejtésem beigazolódott, ő is a Rend kémje, mégsem lettem volna képes elárulni. Talán azért, mert az apámként tekintek rá. Mégis, mintha megértettem volna, miért állt át, pedig nem is tudtam az indokait.

És Nick… a fiam! A tulajdon fiam, aki rettegve néz rám, aki fél tőlem, aki… akin éveken át keresztül néztem, mert nem mertem szembenézni azzal, hogy mit érzek iránta.

Az egész helyzet abszurd volt, hogy egy olyan utolsó gyilkos, mint én képes arra, hogy ennyire mélyen érezzen.

A torkom összeszorult a feltörni készülő könnyektől, de nem adtam meg magam. Nem, nem, nem és nem! Évekkel ezelőtt megesküdtem, hogy nem fogok sírni! Soha, senki miatt!

NEM!

Szorosan lehunytam a szemem.

Tulajdonképpen miért van ez az egész? Ez a büntetésem az összes eddigi tettemért? Vagy egy esély arra, hogy mindent megpróbáljak jóvátenni? Mégis minek? A kezeimhez tapadó vért nem lehet lemosni, hiába nem látszik, ott marad és én mindig tudni fogom, mindig emlékezni fogok rá, hogy gyilkoltam, hogy emberek életét vettem el, mert Istennek képzeltem magam és elvágtam életük fonalát.

Halkan nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, ki az, mit akar, nem érdekelt semmi.

Puha kéz érintette meg a kezem, amit bármikor felismertem volna, a véleményem pedig abban a pillanatban megváltozott. Fokozhatatlan kétségbeeséssel meredtem férjem szürke szemeibe.


***


Kevesebb, mint fél perc múlva már magam előtt összefont karokkal néztem farkasszemet a Rendtagokkal, akik közül a legtöbben undorodva vagy gyűlölködve meredt rám. Remegtek a lábaim, a karom, égett a szemem, de nem akartam, hogy lássák, amint összeomlok. A büszkeségem az egyetlen dolog, amit nem adok fel! Draco, érezve a légkör magas feszültségét egyszerűen megállt mögöttem, a vállamra téve mindkét kezét.

- Le kell tenned az esküt - válaszolt a ki nem mondott kérdésre Potter, miközben McGalagony úgy meredt rám, minta helyben kitekerné a nyakam, amit nem is csodálok, ha figyelembe vesszük, hogy az unokahúgát néhány héttel ezelőtt öltem meg.

A kislány alig volt kilenc éves.

- Minek? - vágtam rá azonnal.

- Nem akarjuk, hogy eláruld Voldemortnak, hol vagyunk.

- Ennyire te sem lehetsz hülye, Harry - szólalt meg mögöttem Draco, bátorságot öntve belém. - Nem fog minket elárulni.

- Biztosítékot akarok, Draco! Túl jól ismerem a tetteit ahhoz, hogy higgyek neki.

- Kezeskedem érte és a szavamat adom, hogy Rose nem fog miket elárulni.

- Bármennyire is bízok benned, nem. Le kell tennie a Megszeghetetlen Esküt.

- Rendben - nyújtottam a kezem.

Gondolkodás nélkül megfogta.

- Ginny, kérlek.

A Weasley lány felállt, majd egy undorodó pillantást vetve rám a kezünkre irányította a pálcáját.

- Mondhatod.

- Esküszöl, hogy történjen bármi, nem mondod el senkinek, hol van a Főnix Rendjének a főhadiszállása?

- Esküszöm.

Első tűzfonál.

- Esküszöl, hogy segíteni fogod a Rendet mostantól minden erőddel?

- Esküszöm.

Második tűzfonál.

- Esküszöl, hogy legyen bármi, segítesz a társaidnak, nem támadsz rájuk és segítesz nekik a halálfalók elleni harcban?

- Esküszöm.

Harmadik tűzfonál… Szinte azonnal elkapta a kezét, én pedig megkönnyebbültem hátráltam vissza Dracóhoz. Nem érdekelt semmi, csak felmenni, egyedül lenni, ahol senki sem lát, de nem tehettem. Végig kellett ülni a gyűlést, amit miattunk hívtak össze.
Szinte semmit nem fogtam fel abból, amit beszélnek.
Fásult voltam, mint aki valami különös ködfátyolon átlátja a dolgokat, bár kívülről látszólag minden rendben, de belül közel sem volt semmi nyugodt. A szívem vad iramban száguldott a mellkasomban, miközben akarva-akaratlan lepergett egy-egy képsor előttem. A McGalagony lány megölése és a többieké, az utóbbi fél évben.
Sokan voltak.
Nagyon sokan.
Most pedig minden egyes másodperc, minden egyes pillantás fájt. Minden egyes másodperc olyan volt, mintha bele akarná égetni magát az emlékeimbe, az érzéseimbe, a szívembe… Hogy sosem felejtsem el, hogy örökké tudjam, nem vagyok más, csak egy senki, akivel Isten és a Sors úgy játszik, akár egy marionett figurával.
Arra eszméltem, hogy mindenki feláll.
Draco a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én nem fogadtam el.
Az ő keze tiszta volt, minden értelemben. Nem tapadt hozzá annyi vér, mint az enyémhez, hiszen mindannyian élnek. Már régóta áll ezen az oldalon, sosem gyilkolt.
Velem ellentétben.
Némán siettem ki a helyiségből.


***


Hosszú percek múlva, mikor meghallottam a folyosón közeledni Draco lépteit, nem bírtam tovább. Féltem, hogy fel fogja róni nekem, amiért nem vagyok jó anya, ahogy az Mrs Weasley is tette egyetlen pillantással. Nem akartam találkozni vele, nem bírtam volna újból a szürke szemekbe nézni, így gyorsan a fürdőbe zárkóztam és megeresztettem a zuhanyt. Gondolkodás nélkül hajigáltam le magamról a ruhákat, majd beálltam a kellemesen meleg víz alá, a homlokom a falnak támasztva.

Ha lett volna hozzá bátorságom, biztosan belefojtom magam a vízbe.

Elfintorodtam a gondolattól.

Tipikus halálfaló gondolkodás. Bárkit megölnék parancsra, de saját magammal végezni már nem tudok. Ahhoz túlságosan gyáva vagyok és túl erős bennem az élni akarás.

De miért? Miért kellene élnem? Kinek lenne szüksége rám? Christiannak?

Bárki jobb anyja lenne, mint amilyenné én valaha válni tudnék.

Draconak?

Bárki jobb feleség lehet nálam.

Értelmetlen volt az egész életem onnantól kezdve, hogy átálltam Potterékhez.

Önkínzó módon kezdtem újból felidézni a történteket, az ártatlanokat, a vért, amit minden egyes kínzás során kiontottam…

Hidegre állítottam a csapot, a hirtelen hőmérsékletváltástól pedig zihálni kezdtem.

Mocskosnak éreztem magam. Egy senkinek, aki próbált valaki lenni, de nem sikerült neki. Megbuktam minden tekintetben. Nem sikerült elérnem, amit akartam, nem sikerült megtisztítanom a társadalmat a mugliktól és sárvérűektől. Az életem egy romhalmaz volt. Mint anya, mint halálfaló és mint feleség, egyaránt csődöt mondtam. Elvesztettem azt a harcot, amit az Élettel és a Sorssal szemben vívtam.

Elzártam a vizet és kilépve magam köré csavartam egy törölközőt. Vártam, de mivel kintről nem hallottam semmit, óvatosan kiléptem. Meg voltam győződve róla, hogy Draco kint van, de tévedtem. A szoba teljesen üres volt. Halkan sóhajtva öltöztem át, de képtelen voltam lefeküdni. Csak álltam, magam elé meredve, az emlékekbe merülve... Órák vagy percek mentek el… Nem érdekelt… Csak szerettem volna megsemmisülni, eltűnni a föld színéről, mindent eltörölve, ami emlékeztet rám.

Hallottam, ahogy nyílik mögöttem az ajtó, én pedig a belépő felé fordultam. Láttam a döbbenetet az arcán. Újabb percek teltek el, miközben leültem az ágyra. Olyan fájdalmasan ismerős volt a tekintete… Pontosan olyan, mint annak az arckifejezése, aki gyilkost lát.

- Válaszolsz egy kérdésemre?

- Persze - feleltem rekedten.

- Miért mentettél meg?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.