Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Fejezet

2008.02.27

Mikor óvatosan belökte az ajtót, Piton éppen Remusnak magyarázott valamit halkan, kimérten, érzelemmentesen. Harry belépett, és egy pillantással körülnézett a szobában. Egy fából faragott bölcsőben ott feküdt az újszülött, Molly Weasley pedig Tonks homlokát törölgette egy fehér kendővel.
Piton nem nézett rá, viszont Remus észrevette, hogy bejött.

– … adtam neki egy főzetet, amitől a szervezete gyorsabban termeli a vért, így a vérveszteség okozta veszélyek hamar elmúlnak. De van más is…

Remus, akinek a tekintete elgyötört volt, üres, az arca pedig szürkés árnyalatú, most felpillantott az előtte álló alakra. Nyelt egyet. Harry szeretett volna elfordulni, nem bírta nézni, ahogy Remus szenved.
– Nem hiszem, hogy a feleségednek lehetne még gyereke.

Harry közelebb lépett, amikor meghallotta, Piton mit is akar mondani, és felkészült, hogy Remus után kapjon, de a férfi szilárdan állt, meg sem rezzent.
– Értem – mondta tompán, váratlanul.
Piton kissé elhűlve meredt rá, aztán bólintott.
– Itt maradok egy ideig, amíg Tonks meg nem erősödik.
– Én is itt leszek – Mrs. Weasley csatlakozott hozzájuk, kezében még mindig a fehér kendőt szorongatta.
Piton újra bólintott.

Harry megnyalta a száját, úgy érezte, mondania kellene valamit, hogy ő is marad, hogy Remus mellett áll és hogy az a lényeg, hogy Tonks él és a gyerek is. Tényleg, a baba! Hiszen azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Ellépett a hallgatag kis csoporttól, és odament a bölcsőhöz. A gyermek aludt, és alaposan be volt bugyolálva, így aztán Harry nem lett okosabb.

Érezte, hogy valaki mellé lép, felpillantott és belenézett Remus különös, égő, borostyánszín szemeibe.
– Teddy – súgta.
– Hogy? – kérdezett vissza Harry.
– A fiam, Teddy. Theodore Lupin – most lenézett a kis testre, figyelte, ahogy emelkedik és süllyed a takarók alatt a mellkasa.

Harry torkát valami megmagyarázhatatlan érzés fojtogatta, és minden egyes lélegzetvételnél úgy érezte, hogy apró üvegszilánkok karistolják végig a gyomrát. Mondani kell valamit. Akármit.
– Nagyon szép kisfiú – és mosolygott. – Meglátod, hogy Piton… hamar helyrehozza Tonksot.
– Igen – suttogta még mindig a fiát nézve Remus. – Köszönöm, Harry. Nélküled azt hiszem… szóval, köszönöm.
Harry nyelt egyet.
– Magadnak köszönd – mikor a férfi kérdőn, és hosszú percek után először némi életteli csillogással a szemében ránézett, a fiú csak vállat vont. – Ha nem marasztalsz, nem tudtam volna szólni neki.
Remus lassan bólintott, és valami mosolyféle suhant át az arcán.

Harry úgy érezte, nagyon régen nem aludt. Pedig csak vagy hat-hét órája ébredt fel, de ami azóta történt, rettenetesen elfárasztotta. Az aggodalom furcsa dolog. A vágy még furcsább. Legyengít, összezavar, az agyadban pedig olyan zűrzavar uralkodik, mintha napokon keresztül magoltad volna az óriásháborúk és a koboldlázadások évszámait.

Szüksége volt egy kis teára. Mikor elfordult Remustól és a bölcsőtől, Piton már nem volt a szobában. Biztos hazament pár dologért, bájitalokért, váltás ruháért. Harry elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy jó erős teát, felkuporodjon az egyik székre, és gondolkozzon.

Piton az ágya mellett állt, előtte a párnák mellett egy kopott utazótáska hevert, benne néhány inggel és egyéb ruhadarabbal. Úgy meredt az ártatlan csomagra, mintha belefojthatná magát a textilbe, vagy ilyesmi. Nem akart visszamenni. Nincs az a pénz! Azok után, hogy… Még mindig bizsergett az ajka, ahol… Erősen összeszorította az állkapcsát, hogy már fájt.

Rettenetesen vissza akart menni…
Elég volt ebből! – majdnem hangosan is felkiáltott, végül persze nem tette. Szánalmas vagy – gondolta aztán, és szeretett volna behúzni egyet magának, de méginkább Potternek. Harrynek… ó, igen, Potter már nem volt CSAK Potter. Akaratlanul is úgy furakodott be a gondolataiba az a kis szörnyeteg, mint Harry.

Végül aztán csak felkapta a táskát és elindult a Grimmauld térre. Megérkezve, felvitte a csomagját a szobájába, aztán benézett Tonkshoz. A nő aludt, békés, gyógyító álommal. A kisbaba halkan nyöszörgött a bölcsőben. Piton kicsit elhúzta a száját, majd kelletlenül odalépett. Nagy, kék szemek bámultak fel rá. Benyúlt a bölcsőbe és óvatosan megsimította a kicsi hasát, mire az felhagyott a mocorgással és a különféle hangok kiadásával. Megismételte a mozdulatot és megkönnyebbülve látta, hogy a szemek lecsukódnak. Furcsa érzés volt, hogy egy gyerek nem rettegve menekül el, ha szembetalálkozik vele… igaz, ez a kis poronty még nem igazán lett volna képes elszaladni előle. Mindegy. Úgy döntött, itt most nincs rá szükség, úgyhogy elindult a konyhába, hogy teát szerezzen magának.

Mikor belépett, először azt hitte, a helyiség üres. Hol lehet Lupin és Molly? Aztán észrevette az egyik homályos sarokban a széken kucorgó Pottert… vagyis Harryt és összerándult a gyomra. Sarkon akart fordulni, de végül úgy döntött, nem hagyja magát megfutamítani, ezért kimért léptekkel és még véletlenül sem a fiúra nézve a tűzhelyen álló teáskannához lépett. Levett egy csészét a felette lévő polcról és megtöltötte. Hársfa és menta keverék… az egyik kedvence. Válla fölött rásandított Harryre, de gyorsan el is kapta a pillantását, mert látta, hogy a fiú őt nézi. Nem látta az arcát, de el tudta képzelni. Picit megremegett a kezében a csésze. Megfordult és az ajtó felé menekült, amikor…

– Várjon! Kérem…
Kényszeredetten megállt és lassan a sarok felé fordult, ahol a fiú egyik térdét a mellkasához húzva ücsörgött.
– Mit akarsz? – förmedt rá. Ez az, Perselus, csak így tovább.

A fiú picit előredőlt, így most a halványan pislogó gyertyák fénykörébe került az arca. Mosolygott. Egészen megdöbbentő volt.
– Nem ül le? – kérdezte, Piton szerint több mint szemtelen hangsúllyal.
A férfi dühös pillantást vetett rá, majd kirántotta a hozzá legközelebb eső széket az asztal alól és lehuppant rá. A csészéjét levágta az asztalra és maga elé meredt.

– Nem akar… beszélgetni? – kérdezte halkan és most kis félénkséggel a hangjában Harry.
– Mégis miről? – Piton gyomra egyre kisebb és kisebb lett. Még mindig nem pillantott a fiúra, inkább ivott egy korty teát.
– Hát… lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de…
– Tökéletesen egyetértek, Potter. Ez a lehető legalkalmatlanabb pillanat – végre ránézett Harryre.

Képzelődik, vagy tényleg megbántottság suhant volna át a fiú arcán?
– Csak azt hittem… – mondta csendesen Harry – mégis csak beszélnünk kéne, nem?
Piton hallgatott.
– Mert hát… azt, ami az előbb történt, nos, nem hagyhatjuk figyelmen kívül – hadarta a fiú, és most ő nem nézett a férfira. – Ha itt marad egy ideig, akkor össze fogunk futni párszor és…
– Ha nem veted rám magad minden másodpercben, azt hiszem, egész jól megleszünk – csúszott ki Piton száján.
Harry lángoló arccal felpattant.
– Ha ÉN…? Én nem vetettem magam önre, professzor úr!
Piton is felállt. Nagyon ráfért már megtépázott idegeire egy jó kis veszekedés.
– Miért, azt minek neveznéd, ami az előbb odafönt történt?
– Maga kezdte! – kiáltott fel szemrehányóan a fiú. – Maga!
– Ez nevetséges.
– Ó igen? – kérdezte élesen Harry és közelebb lépett. Piton hátrált két lépést. – És amikor ott voltam magánál? Láttam ám, hogy hogyan nézett rám!
– Hogy? Hogy néztem rád, te ostoba, beképzelt… – fröcsögte – azt hiszed, körülötted forog a világ? Hogy mi, egyszerű halandók csodálattal pillantunk rád, életünket beragyogó, leghatalmasabb hősünkre?
– Nem uram – felelte Harry lehiggadva. – Ön egészen másképp nézett rám. Vágyakozva.

Mielőtt Piton nekieshetett volna a fiúnak, nyílt az ajtó és belépett Remus Lupin és Molly Weasley.
– Mi ez a kiabálás? – kérdezte suttogva az asszony. – Megőrültetek? Tonksnak csendre és pihenésre van szüksége.
– Ő kezdte! – mutatott egymásra a két szólított.
Mrs. Weasley először azt sem tudta, nevessen-e ezen a bizarr jeleneten. Mint két gyerek, ujjal mutogatnak a másikra. Aztán Harry lesütötte a szemét.
– Igaza van, Mrs. Weasley. Sajnáljuk, hogy kiabáltunk.

Remus szeme ide-oda villant a két előtte álló férfi között. Piton szokásos dühödt arckifejezéssel meredt Harryre, míg a fiú kipirult arccal, leszegett fejjel ácsorgott.
– Főzök vacsorát – jelentette be Mrs. Weasley, mikor már kezdett túl hosszúra nyúlni a csend.
– Felmegyek a szobámba – közölte Harry és kivonult a konyhából.
Piton egy ideig még ott maradt, majd ő is távozott, mondván meg kell néznie Tonksot.

Harry az ágyán feküdt, karjait tarkója alatt összefonta és gondolkodott. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Átkozott Piton. Mérgesen felhorkant. Méghogy ő vetetette magát rá. Harrynek akkor nagyon úgy tűnt, hogy mindketten egyformán akarták azt a… csókot. Érdekes módon, most, akárhogy is próbált haragudni magára, mint múltkor, miután megérintette a férfit, ez egyre nehezebben ment. A szája még mindig bizsergett a csóktól. Végülis nem csinált semmi rosszat! Igen, ő határozottan szabad ember, aki azt tesz, amit csak akar. Ezt most azonnal meg is mondja annak a makacs bolondnak!

Felült az ágyon és indulni készült, aztán minden lelkesedése elszállt a pillanat törtrésze alatt, és kétségbeesett nyögéssel roskadt vissza. Hasra fordult, arcát a párnába fúrta. Most új problémákon zakatolt az agya. Mégis mit vár ettől az egésztől? Van-e egyáltalán joga várnia akármit is? Hiszen Piton olyan elutasító, ráadásul az apja lehetne, és nem utolsó sorban – Harry újra felnyögött – egy férfi. Ha ezt valaki megtudja… Prüszkölve belenevetett a párnába, amikor elképzelte Mrs. Weasley arcát, mikor bejelenti, hogy ő és Piton… Megfordult és csak rázta a nevetés hosszú perceken át. Már idejét sem tudta, mikor nevetett így utoljára. Végül aztán ennek is, mint minden jó dolognak általában, vége szakadt, és Harry elkomorodva nézegette a plafont. Akkor is beszélniük kell. Ezt már nem lehet egy vállrándítással elintézni.

Perselus Piton a következő három napot azzal töltötte, hogy nagy erőfeszítések árán minél távolabb tartsa magát egy bizonyos személytől. Mikor Harry belépett valahová, neki rögtön másutt akadt dolga. Ha összefutottak a lépcsőn, sarkon fordult és elrobogott a másik irányba, majd kileste, amikor tiszta lett a levegő, és újra elindult eredeti céljához. Tudta, milyen gyerekesen viselkedik, de az érdekelte most a legkevésbé, hogy mit gondol róla Lupin vagy Molly, akik természetesen észrevették a házban folytatott különös vándorlását.

Az az átkozott kölyök elővette külön neki tartogatott szomorú árva-kiskutya tekintetét valahányszor találkoztak, és minden esetben igyekezett beszélgetést kezdeményezni, de a férfi gyors reflexeinek köszönhetően mindig sikeresen elmenekült.

Tonks szerencsére szépen gyógyult, és a harmadik nap estéjén, amit Piton a Black-házban töltött, már közölte is Lupinnal, hogy másnap hazamegy, mert állandó jelenlétére többé semmi szükség. Persze amikor csak ráér, mindig beugrik majd legalább egy héten keresztül.

– Mindent nagyon köszönünk Perselus – mosolygott Tonks, akinek haja most épp ciklámenszínű volt és karjában tartotta a kis Teddyt.
– Hogyan hálálhatnánk meg? – kérdezte Lupin, aki felesége mellett az ágy szélén ücsörgött.

Zárjátok be Pottert a szobájába, és ne engedjétek többé a közelembe, akarta mondani a férfi, de végül úgy vélte, ezt talán mégsem kéne.
– Bárki megtette volna – morogta összeszorított fogakkal, majd csöndre intette a szólni készülő Lupint. – Hagyjuk ezt, rendben?
A házaspár egymásra nézett, aztán bólintottak.

Ekkor lépett be a szobába Harry és Piton úgy vélte, mégiscsak ez a legalkalmasabb idő, hogy távozzon a Grimmauld térről. Minek várni holnap reggelig? Csak addig maradt, amíg elköszönt a ház lakóitól, aztán felszaladt a szobájába a holmijáért és néhány perc múlva már a házára tett védőbűbájok feloldásával fáradozott.

Harry a lépcsőfordulóban állva figyelte, ahogy Piton távozik. Rettenetes haragot érzett és kétségbeesést, és tudta, hogy ha most nem cselekszik, akkor örökre búcsút mondhat minden a férfivel kapcsolatos tervének. Nem mintha előre eltervezte volna az elkövetkező negyven évet, de azért voltak elképzelései. És most hirtelen nem tudta, hogy akar-e egyáltalán tenni valamit, vagy egyszerűen engedje kisétálni a házból, az életéből… a szívéből Perselus Pitont. Talán az lenne a legjobb, mindenkinek.

És ha nem? – kiáltott fel a fejében egy hang. Nem lehetsz ilyen gyáva! Ennyire ostoba! Harry szemében elszánt fény gyulladt, leszáguldott a lépcsőn és anélkül, hogy egy szót is szólt volna Remuséknak, vagy magára kapott volna egy köpenyt, kirontott az utcára. Először néhány fordulatot tett saját tengelye körül, de meg kellett állapítania, hogy az esti szürkeségbe burkolózott tér néptelen. Így aztán megpördült a sarkán, és az úticéljára koncentrálva belevetette magát a semmibe.

Tudta, hogy a védőbűbájok azonnal riasztották Pitont az érkezéséről, de arra azért nem számított, hogy mikor felpillant az előtte lévő házra, ott hirtelen minden világosság elalszik. Milyen gyerekes… gondolta dühösen, és odacsörtetett a bejárati ajtóhoz. A hirtelen jött bátorsága még mindig nem szállt el, így aztán felemelte öklét és kíméletlenül püfölni kezdte az ajtót.

– Nyissa ki! – kiabálta. – Tudom, hogy benn van, hiába oltotta el a lámpákat! Beszédem van magával!
Újra ütésre emelte a kezét, de ekkor valaki feltépte az ajtót, és a küszöbön ott állt a dühtől tajtékzó Perselus Piton.
– Potter! – bömbölte – Mégis mi a frászkarikát képzelsz te magadról, mi?
– Ó, hallgasson! – azzal szinte a nyakába ugrott a megdöbbenni is alig érkező férfinak, és úgy tapasztotta száját a másik ajkaira, mintha az élete függne tőle. Átkarolta a nyakát, ujjaival a fekete tincsekbe túrt és testével szorosan hozzásimult a férfiéhoz.

Piton úgy érezte valaki alaposan fejbekólintotta, olyan szédülés vett erőt rajta. Aztán már nem volt semmi más, csak a hozzá préselődő magas, karcsú alak, azok a puha ajkak, és a mohó, türelmetlen kezek. Nagy sokára józanodott csak ki annyira, hogy képes volt eltolni magától a fiút. Kérdőn pillantott a smaragdzöld szemekbe, mert másmilyen arckifejezésre most egyszerűen nem volt képes.

Harry kajánul elmosolyodott.
– Na, ilyen az, amikor én rávetem magam valakire, uram – és könnyedén megnyomta az utolsó szót. – Bejöhetek?
Azzal már bent is volt, szíve hevesen vert, és kezdeti energiájából és rátartiságából is sokat veszített, de nem akarta engedni, hogy ebből a másik bármit is észrevegyen. A kandalló elé sétált, ami most üresen ásított és megfordult. Piton még hátat fordítva állt és éppen az ajtót csukta be, Harry véleménye szerint túlzott körültekintéssel. Aztán lassan megfordult.

Arca most már újra irányítása alatt állt: közönyösen pillantott a fiúra. Harry próbált rezzenéstelenül tekinteni a fekete szemekbe és közben hanyagul ácsorogni, de most úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, mielőtt a nagy és szigorú felnőttek büntetésére vár, mert csokoládét csent a kamrából.

Piton elindult felé, megkerülte a kanapét és megállt szemben Harryvel. Előhúzta a pálcáját, mire a fiú riadt mozdulatot tett, de a férfi csak a kandalló felé intett, mire ott meggyulladtak az előre odakészített fahasábok. Gúnyosan elmosolyodott Harry reakciója láttán, mire a fiúnak is visszatért a bátorsága. Felszegte a fejét, úgy nézte az előtte állót.

– Mit akarsz tőlem? – Piton arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, hangja pedig halk volt és szinte szomorú. – Ne játszadozz velem, mert azt nagyon megkeserülöd…
– Én nem…! – Harry rémülten kiáltott fel és tett egy bizonytalan lépést a férfi felé. Hogy érthette ennyire félre? – Nem azért jöttem, hogy… nem azért, amire maga gondol. Én… komolyan gondolom…
– Mégis mit? – Piton most már nem nézett rá, hanem a lángokon tartva tekintetét, leült a kanapéra.

Harry kétségbeesetten kutatott agyában a megfelelő válasz után, de nem talált szavakat. Így hát maradék lélekjelenlétét összekaparva odalépett az ülőalkalmatossághoz, és lassú mozdulattal letérdelt rá. Piton felkapta a tekintetét, és alig tudta palástolni döbbenetét.
– Nem tudom… – suttogta Harry és közelebb hajolt a férfi arcához – nem tudom… elmondani… inkább megmutatom, jó? Neked…

Azzal félénken összeérintette az ajkaikat. Most nyoma sem volt annak a korábbi hévnek, a tüzes szenvedélynek. Harry azt akarta megmutatni, hogy ez több, mint puszta testi vágy, ez igazi. A csók alig tartott pár másodpercig, majd a fiú elhúzódott és lesütötte a szemét. Leült a sarkára és dübörgő szívvel várta, hogy a másik megszólaljon.

– Potter… Harry… – jött nagysokára a halk hang.
Harry alig mert hinni a fülének, felkapta a fejét, de tényleg, semmi kétség, az előtte, vagy inkább mellette ülő alak beszélt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte csendesen Piton.
– Igen – bólintott gyorsan a fiú.
– Ez… nem ilyen egyszerű…
– Szerintem viszont az – heveskedett Harry, mire a férfi felsóhajtott.
– Valami olyasmit képzelsz ebbe az… ebbe az egészbe, ami nincs is – mondta halkan Piton, és újra a lángokra bámult. – Akarsz engem? Talán. De azt sem tudod, ki vagyok. Nem ismersz. Ez… nem lenne tisztességes tőlem. Kihasználnálak csupán, és te meggyűlölnél engem is és magadat is.
– Nem! – kiáltott fel Harry. – Én téged akarlak… téged… Perselus… mindenestül.

Úgy néztek egymásra, mintha rendkívül meglepte volna őket az elhangzott pár szó.
– A keresztnevemen szólítottál – szinte csak susogás volt.
– Te is engem – bólintott elmosolyodva a fiú. – Merészségem csupán a szándékom komolyságát bizonyítja.
Perselus arcán halvány mosoly futott át.
– Higgy nekem, kérlek – Harry közelebb csúszott a kanapén. – És ne gyere nekem olyan átlátszó érvekkel, hogy de hát az apád lehetnék, és éveken át gyűlöltük egymást, és csak pillanatnyi elmezavar az egész…
– Pedig így van.
– Dehogy van így! – Harry kezdett dühbe gurulni. Miért nem bírja megérteni? – Kérlek… nem lehetsz ilyen makacs.

Perselus összehúzott szemekkel fürkészte a fiatal arcot. Természetesen legszívesebben azon nyomban magához rántotta volna, de hát nem lehet, hogy ez a gyönyörű fiatal fiú tényleg… tényleg őt akarja. Az eddigi csupán játék volt, civódás, egymás bosszantása, de most minden hirtelen komolyra fordult.

Harry megunta a várakozást és újra megcsókolta, de ezúttal hosszabban, és karját is a férfi nyaka köré fonta. Perselus fejéből minden további ellenkezési vágyat kiűzött a csók, magához húzta a fiút, amit az elégedett sóhajjal vett tudomásul. Egy pillanatra eltartotta magától és mélyen a smaragd szemekbe nézett.
– Véged van, Potter.

Annak az éjszakának minden egyes érintése, sóhaja, színe és illata úgy égett bele Harry lelkébe, agyába, szívébe, mintha tüzes vassal írták volna a koponyája belsejére. Az összes mozdulat, minden elsuttogott szó egy-egy új kis világot teremtett, egy új jövőt, amiben nincs más, csak ő és Perselus. Csak csókok és éjszakába nyúló beszélgetések, hosszú utazások egymás lelkének legmélyére, béke, nyugalom és a mindig vágyott, de számukra addig elérhetetlen otthon melegsége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.