Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. Fejezet

2008.02.27

Másnap ebéd után útra készen álltak a kis ház mögött. Perselus mindent becsomagolt egy tértágító bűbájjal kissé megnövelt ládába, aztán összezsugorította, és most az apró szállítóalkalmatosság a zsebében rejtőzött. Damoklészt és Hedviget elengedték erre a három hétre, de közölték velük a párizsi hotel címét, ahol megszállnak majd, hogy ha akarnak, utánuk repülhessenek.

Harry izgatottan toporgott. Nagyon várta, hogy végre Párizsban lehessen, lássa az Eiffel tornyot, a Louvre-t, a Szajnát, és nagyokat sétálhasson esténként Perselussal a város szűk kis utcácskáin, terein.

– Mehetünk már? – kérdezte türelmetlenül és felnézett az égre, mintha onnan várna valamiféle jelzést.
– Mondtam, hogy még két perc – felelte Perselus rezignáltan és órájára pillantott.
– Két perce is azt mondtad, hogy két perc – húzta el a száját Harry.

– Indulás! – ragadta meg a karját hirtelen a másik férfi, és már húzta is bele a nagy semmibe.

Harry tudta, hogy csak a kijelölt időpontban szabad indulniuk, nehogy összeütközzenek valakivel, aki éppen a hotelbe tart. Perselus előző nap a Hop-hálózatot használva lefoglalta a szobáikat Párizs varázslónegyedének egyik kellemes szállodájában, a La Vie Parisienne Hotel-ben. Harry jót mulatott azon, ahogy Perselus a kandalló előtt térdelve, fejét a zöld lángokba tartva megbeszéli a recepcióssal a hoppanálás időpontját. Mikor azonban a férfi feje újra csatlakozott testéhez, gyorsan letörölte arcáról a vigyort, és inkább megkérdezte Perselust, hogy mihez kezd majd Franciaországban nem létező francia nyelvtudása nélkül.

– Ne aggódj, ugyanolyan jól tudnak angolul, mint te. Ha meg mégis olyan helyen kötnénk ki, ahol csak franciául beszélnek, majd szépen megköszönöd nekem, hogy kimentelek egy kínos habogással kecsegtető szituációból.

A hely, ahová érkeztek, egy nagyméretű lifthez hasonlított leginkább, állapította meg magában Harry. Egy nagyon díszes, bordó bársonnyal és arannyal díszített lifthez. Kinyílt a fülke ajtaja és egy portással találták magukat szemközt:

– Bonjour Monsieurs – hajolt meg kicsit a fiatalember, aki vörös-arany színű talárt viselt, és a kitűzője alapján Jean-Pierre-nek hívták.
– Bonjour – mondta Perselus és kilépett a liftszerűségből, nyomában a kissé megilletődött Harryvel, aki inkább csak biccentett a boy felé.

Egy hatalmas csarnokban érkeztek, ahol rengeteg ember jött-ment, manók szaladtak üzenetekkel az emberlábak erdejében, és kulikon nagy koffereket toltak a Jean-Pierre-hez hasonló taláros alakok.

Perselus magabiztosan elindult egy pult felé, ahol széles mosollyal köszöntötte őket egy középkorú férfi.
– Üdvözöljük önöket Párizsban! – mondta és kinyitott egy nagy könyvet. – 63-as és 64-es szoba, ha jól tudom.
– Pontosan – biccentett Perselus.
– Jean-Pierre majd felkíséri önöket. Kellemes itt tartózkodást kívánok önöknek!
– Köszönjük.

A szoba, amit Harry kapott, egybenyitható volt a Perseluséval, és ezt a fiú azonnal ki is próbálta. Az ablakhoz sietett, kitárta, kilépett az erkélyre és mélyet szippantott a levegőből. Hirtelen megérezte maga mögött Perselust, és kényelmesen nekidőlt, fejét a vállának támasztva.

A hotel a Szajna partján épült, egy bűbájokkal védett városnegyedben, ami hasonló volt a londoni Abszol úthoz, de annál jóval nagyobb és kiterjedtebb. Kellemes volt az idő, jó néhány fokkal melegebb, mint ott, ahonnan érkeztek. Perselus két kezével megfogta maga előtt a korlátot, miközben karjai között Harry még mindig neki támaszkodott. Beszívta a fekete fürtök illatát, és még magának is alig merte bevallani, mennyire elégedett. Talán ez a boldogság. Annyi éven át fogalma sem volt róla, milyen lehet boldognak lenni, éppen ezért bánt még mindig óvatosan a szóval, ha – csak magának is – meg akarta fogalmazni érzéseit. De itt, most, Harryvel minden tökéletes volt. Álarcok nélkül, szavak és pózok nélkül, csendben, csak ők ketten.

Kipakolták ruháikat, aztán Perselus csengetett egy házimanóért, rendelt egy üveg bort és elővett egy térképet. Míg ő azt tanulmányozta, Harry egy pohár borral a kezében az erkélyen üldögéltm és gyönyörködött a kilátásban. A Szajnán hajók siklottak, a szálloda előtti utcáról felszűrődött a vásárló tömeg zsibongása. Ezt a délutánt – Harry még otthon kikötötte ezt – láblógatással akarta eltölteni, Perselus várostúráját csak másnap volt hajlandó megkezdeni. A férfi kicsit bosszankodott, de aztán belenyugodott. Tudta ugyanis, hogy a következő napokon úgyis az lesz, amit ő akar.

Este lementek vacsorázni a szálló éttermébe, majd a vacsora végén egy darab különös ízű sajtot majszolva Harry egyszer csak így szólt:
– Menjünk sétálni!
Perselus elfintorodott és kiitta a pohara alján maradt bort.
– Ne csináld! – kérlelte Harry. – Szép tavaszi este van, ez az első napunk Párizsban, miért ne andalognánk egy kicsit a holdfényes Szajna-parton.

Pajkos mosollyal figyelte a férfi reakcióját az „andalogni” és „holdfényes” szavakra. Tudta, hogy az ilyen elviselhetetlenül-szentimentális-és-teljességgel-értelmetlen dolgokkal lehet a legjobban felhúzni a férfit, de ő most ezen felül tényleg sétálni szeretett volna. Perselus végül beadta a derekát és elindultak.

Hamar kiderült azonban, hogy Perselus egyáltalán nem tud andalogni. Ő csak haladni tudott előre, célirányosan, és csak két fokozat volt beléépítve: gyorsan és még gyorsabban. A roxfortos diákok számára egy egészen különleges, ijesztő suhanást is kifejlesztett és fenyegető arckifejezéssel tökélyre is vitte. Harry azonban nem egy durrfarkú szurcsókkal óhajtott az esti fényektől szikrázó folyó partján sétálni, hanem Perselusszal.

– Mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? – kérdezte úgy öt percnyi vágta után megtorpanva.
A férfi értetlenkedve nézett rá.
– Hogy érted ezt? Sétálok.
– Nem – rázta a fejét Harry. – Te hátratett kézzel rohansz valahová, én meg próbállak utolérni.
– Én így sétálok – mondta zordan a férfi.

Harry sóhajtott egyet, majd odalépett hozzá, belekarolt és így szólt:
– Gyere, megmutatom, hogy képzeltem.
És elindultak. Lassan, komótosan, Harry a fényeket szemlélte, amik a víz felületén csillogtak-szikráztak, és igyekezett minden porcikájával békét és nyugalmat sugározni az oldalán haladó felé.

Perselus először méltatlankodni szeretett volna, aztán szinte elámult azon, hogy milyen kellemes az esti levegő, hogy süt a hold és milyen jó érzés maga mellett tudni ezt a magas, vékony alakot.

Visszatérve a szállodába, Harry első útja a fürdőszobába vezetett, ahonnan csak jó félórányi vízzubogás után került elő. Átsétált Perselus szobájába, miközben fekete fürtjeit egy hatalmas, fehér törölközővel igyekezett szárazra dörgölni.

Perselus is megfürdött addigra, igaz neki nem telt több, mint tíz percébe a dolog és most az ágyon ült fürdőköpenyben – amit fehérről sötétzöldre színezett varázspálcájával – és a Párizs-térképet tanulmányozta.

– Azon gondolkoztam – mondta Harry, és lezuttyant az ágyra a férfi mellé –, hogy miért nem egy szobát vettél ki? Minek ez a kettő? Teljesen fölösleges, nem?
Perselus úgy nézett rá, mint ahogy igen gyenge észbeli képességekkel rendelkező diákjaira szokott.
– Nem gondolod, hogy így is épp eléggé különös, hogy te, meg én, azaz Harry Potter, a hős megmentő és Perselus Piton, a… nos, ex-halálfaló közös szállodában, egymás melletti szobákat vett ki?
– Ó – Harrytől csak ennyi tellett.
Perselus bólintott és visszahajolt a térképhez.

Harry egy ideig elgondolkozva nézte a férfit, aztán közelebb csúszott.
– De ugye nem gondolod, hogy tényleg a másik szobában fogok aludni… magányosan…

Perselus szeme előtt összefolytak az utcanevek és nem tudott elfojtani egy halk sóhajt, ahogy megérezte nyakán a vizes tincseket.

– Mi ez az… émelyítő illat? – kérdezte összekaparva valamennyit megmaradt józanságából. Nem hagyhatta, hogy őt, a szilárd, megingathatatlan bájitalmestert csak úgy… elcsábítsák…
– Sárgadinnye-illatú habfürdő – suttogta Harry.

Sajnos Perselus hiába küzdött hősiesen, a sárgadinnye-illatú Kiválasztottak ellen nem volt megfelelő védőbűbáj a tarsolyában.

Harry éjjel felriadt és hirtelen fogalma sem volt róla, hol van. Aztán szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és az ablakokon beszűrődő holdfényben már ki tudta venni a szoba tárgyait.

Mellette Perselus szuszogott halkan. Harry óvatosan felült, hátát az ágy támlájának vetette, és egy ideig elnézte a férfi arcát. Perselus a szemét ráncolta, és Harry elmosolyodott a gondolatra, hogy a férfi még álmában is grimaszokat vág. Vigyázva, nehogy felébressze az alvót, félresöpört egy kósza tincset, ami Perselus homlokába hullott.

– Hmrmhphm – morogta a férfi és átdobta magát a másik oldalára.

Harry kibámult az ablakon. Elakadt a lélegzete, mert egyenesen a majdnem megtelt Holdat pillantotta meg az üvegen túl. Eszébe jutott Remus, akinek néhány nap múlva el kell vonulnia a Grimmauld téri ház padlására, megissza a Farkasölőfű főzetet, aztán… megborzongott. Szegény Tonks meg majd a kis Teddyvel játszik odalent. Talán átmegy Mrs. Weasley is, segíteni a baba körül.

Ó, Remus… – Harry felhúzta és átölelte a térdeit, úgy nézte tovább a Holdat. Maga előtt látta azt a furcsa, hitetlenkedő tekintetet, amit a férfi szemében látott két napja. Vajon mennyit tud, vagy sejt? Talán megbeszélhetnék, ha hazamegy. Remus biztos megértő lesz, és az, hogy akkor úgy nézett rá, csak az első sokk volt, már ha úgy következtetett, ahogy Harry is gondolta.

Hirtelen kürt harsant odakint, talán egy hajóé, amint végigsiklik az ezüstösen csillogó folyón. Harry felsóhajtott. Szörnyű lelkiismeret furdalása volt és abban a pillanatban el sem tudta képzelni, hogyan is lenne képes élvezni a következő három hetet, lelkesedni a városnézésért, a múzeum látogatásért. Újra a mellette fekvő Perselusra pillantott. Igen, érte meg kell próbálnia. Visszafeküdt, elfordult az ablaktól és szorosan a férfi hátához kucorodott. Talán nem is lesz olyan nehéz – gondolta, majd lehunyta a szemét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.