Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. Fejezet

2008.02.27

Harry szemébe húzott baseballsapkában ácsorgott az egyik varázsjátékokat áruló boltban, és Teddy Lupin számára válogatott a rikítóan színes, fülsértően hangos mütyürök között. Valójában számára is jó szórakozás volt ez, mivel neki magának nem voltak gyerekkorában ilyen játékai – vagy, ha voltak is egy éves kora előtt, azokra már nem emlékezett.

Élvezettel pakolta be kosarába a bömbölő mantikór ökölnyi figuráját, ami a legkisebb veszélyt sem jelentett még egy akkora kisbabára sem, mint Teddy. Ezenkívül kiválasztott egy nagyjából negyven centi magas koboldot is, ami lámpást tartott a kezében és a gyerek ágya mellé lehet tenni, afféle bébicsősznek. Ha Teddy éjjel felsír, a kobold lámpása meggyullad, így a rémült baba hamar újra álomba merül.

Perselus egy bájitalmester ismerősével találkozott és most egy közeli kávéház teraszán üldögéltek a friss tavaszi délutánban. Harry nem volt hajlandó végighallgatni egy sor unalmas vitát a legutóbbi bájitalkonferencia előadásairól, így nyakába vette a bevásárlóutcát és nekilátott elkölteni a pénzét. A sapkát, ami most a fején volt, és jótékonyan eltakarta villám alakú sebhelyét és feltűnő zöld szemeit, pár napja szerezte be. A kék fejfedőt a híres francia kakas díszítette és Perselus szerint iszonyúan nézett ki, de Harry mókásnak találta.

Úgy döntött játékseprűt még ráér venni pár év múlva, úgyhogy a kasszához lépett és fizetett. A fiatal eladólány igyekezett bepillantani a sapka alá, de Harry ügyesen kerülte a tekintetét. Mégis, amikor már az ajtó felé ment kezében a szatyrokkal, hallotta, hogy a lány franciául hadar valamit a bolttulajdonosnak, és tisztán kihallotta a sok zagyvaságból a Potter szót.

Megkönnyebbült, amikor kilépett a nyüzsgő utcára. A tömegben senki nem figyelt oda rá, a mugliruhába öltözött fiúra és ő gondtalanul élvezhette a nézelődést. Betért egy könyvesboltba is, majd elsétált a kávéház előtt, ahol a kirakott kis asztalkák egyikénél Perselus egy alacsony, köpcös varázslóval merült mély beszélgetésbe. Harry alig észrevehetően rámosolygott Perselusra, aki kihasználva, hogy barátja éppen a pincérnek integetett, biccentett felé, és az ő szája sarkában is mosoly ült.

Harry lassan visszaindult a hotelbe csomagokkal megrakodva. Szobájuk a harmadik emeleten volt, így a fiú beszállt az egyik liftbe egy egyentaláros fiatalember mellé.

– Hová parancsolja? – kérdezte az inas.
– A harmadikra – mondta Harry és leszegte a fejét.
Hirtelen felnézett, mert megérezte, hogy elkezdik kihúzni a csomagokat a kezéből.
– Viszem, uram – vigyorgott rá a magas, szőke fiú és már el is kobozta a szatyrokat.
– Kösz – mormogta Harry és igyekezett még mélyebbre húzni a sapkáját.

– Ne erőlködj – suttogta neki az inas, amikor már becsukódott a fülke rácsa és kattogva, zörögve elindultak felfelé. – Tudom, ki vagy.

Harry megpróbált mérgesen és félelmetesen nézni az egyre szélesebben vigyorgó srácra, de nem ment. Rápillantott a névtáblára, amit az inas a talárján viselt: Armand.
Lemondóan sóhajtott.
– Nagyszerű. És? Ki tudja még?
– Hát – megérkeztek a harmadikra, Armand elhúzta a rácsot és maga előtt kiterelte Harryt a folyosóra – páran fogadtunk, hogy tényleg te vagy-e. Most szép kis summa üti a markomat.
– Gratulálok – motyogta Harry. – Gondolom, fölösleges ilyet kérnem, de…
– Számíthatsz a diszkréciónkra – vágott a szavába az inas, és pálcája egy intésével kitárta Harry szobájának ajtaját. – Lehet, hogy egymás között a személyzet kipletykálja a vendégeket, de a szálloda büszke arra, hogy aki akarja, az itt megőrizheti az inkognitóját.

Harry becsukta a száját, mert észrevette, hogy tátva maradt.
– Ez… köszönöm – hebegte végül.
Armand kacsintott.
– Ez a munkánk – és az egyik fotel mellé halmozta a szatyrokat.

– Tökéletesen beszélsz angolul – jegyezte meg Harry, amíg a zsebéből előkeresett pár érmét.
– Kösz – biccentett Armand. – Anyám angol és sok időt töltöttem a szigeteken.
– Aha… hát, mindent köszönök, Armand – mondta Harry és átnyújtotta a borravalót.
– Én kösz – az inas elindult az ajtó felé, aztán megtorpant. – Figyelj csak, kérdezhetek valamit?

Harry kissé gyanakodva nézett rá, de aztán bólintott.
– Van egy másik fogadásunk is – lépett közelebb Armand és suttogóra vette a hangját, de a vigyor nem tűnt el az arcáról. – Tudod, azon tanakodtunk, hogy a másik szobában…

Harry érezte, hogy elsápad, de gyorsan összeszedte magát.

– Az Piton, igaz? – kérdezte az inas a szobákat elválasztó nyitott ajtó felé bökve fejével.

Harry nem felelt. Armand vállat vont.
– Te tudod. De azért kíváncsi lennék, hogy…
– Azt hiszem, ez nem tartozik rád – préselte ki magából végül Harry.
– Persze, igazad van, ne haragudj – húzódott vissza Armand. – De azért kár.

– Kár? – Harry szinte csak tátogni tudott a döbbenettől.
– Az – bólintott különös mosollyal a fiú és végigmérte Harryt tetőtől talpig, hogy az beleborzongott. – Ha nem lennél vele, lehet, hogy munka után meghívnálak egy italra.

Miután csukódott az ajtó, Harry kissé szédelegve rogyott le az ágyára. Nem tudta, sírjon, vagy nevessen ezen az egészen. Szóval Armand ráhajtana? És az ő és Piton közötti… hm… barátság a pletyka tárgya a hotelben?

Megborzongott. Ha ezt Perselus megtudja, tombolni fog, és azonnal hazautaznak. Valójában nem is kéne elmondania, igaz? Amiről nem tud, az nem fáj neki.

A másik dolog, ami nem hagyta nyugodni, az Armand volt. Méghogy ő tetszik a szőke srácnak? Fura volt rájönnie, hogy valójában Perselus előtt egyetlen férfira sem nézett másképp. Igazából most sem tudta, hogy ha nem történik meg mindez közöttük, akkor most nem egy lánnyal lenne-e együtt. Nem volt teljesen meggyőződve nemi beállítottságáról. De ez valójában mindegy is. Perselusszal van, és ha rajta múlik, ez az elkövetkező száz évben nem is fog változni.

– Ki vele! – nézett rá Perselus, miközben az Operából sétáltak haza az éjszakai fények között.

Mivel már csak néhány napot maradnak Párizsban, végre eltöltöttek egy estét a híres színházban. Harry várakozásával ellentétben, nagyon élvezte a darabot, Perselus pedig nagy kegyesen „egészen jó”-nak titulálta az előadást.

– Micsoda? – döbbent meg Harry.
– Látom rajtad, hogy valami nyomaszt. Nem akarod elmondani?

Harry újra rádöbbent, hogy a férfi előtt lehetetlenség titkolózni. Nagyot sóhajtott és beszámolt Perselusnak a délutáni beszélgetéséről Armand-nal. Várta a robbanást, ami azonban elmaradt.

– Értem – ennyit mondott csak a férfi, és ment tovább.
Harry megtorpant és lecövekelt a járdán.
– Ennyi? – kérdezte. – Érted? És nem is… nem bosszant?
Perselus visszasétált mellé és komoly fekete tekintettel nézett rá.
– Sejtettem, hogy ki fog derülni. Hiába próbálod elrejteni a személyazonosságodat, mindenki tudja, ki vagy.

– De én most nem arról beszélek! – dühöngött a fiú.
Perselus elhúzta a száját.
– Az is várható volt, hogy a többire is rájönnek. Az emberek nagy része, sajnos csak ilyen tekintetben, meglehetősen értelmes és élénk fantáziájú.
Harry lassan továbbindult, Perselusszal az oldalán.
– És nem zavar? – kérdezte egy idő után.
– Még ha zavarna, se tehetnénk ellene semmit. Lenne viszont egy kérésem.
– Mégpedig?
– A sapkád. Mivel most már fölösleges ügyetlen próbálkozásokat tenned az álcázásra, amit megjegyzem néhány jólirányzott bűbájjal is elérhettél volna, szeretném, ha hanyagolnád a viselését.

Harry belekarolt a férfiba.
– Armand-nak tetszett – jegyezte meg pajkosan és érezte, hogy Perselus karja megfeszül az övé alatt.
– Akkor pláne.
– Féltékeny vagy? – Harry hangjában volt egy kis diadalmas mellékzönge.
– Ne légy ostoba – felelte mérgelődve Perselus.
– Hah! Igenis féltékeny vagy… de ne aggódj – tette hozzá gyorsan, ahogy látta, hogy a férfi közbe akar vágni. – Armand egészen jóképű, de én jobban szeretem a mogorva, gúnyos, öreg…
– Kit neveztél te öregnek? – dörrent Perselus hangja az éjszakába, és karjainak satujába zárta a fiút, aki csak kacagott.
– Kegyelem! – nevetett csukladozva Harry, majd egy csók hallgattatta el. – Visszavonom…

Harry kissé szomorkodva nézett körül a szobákban, ahol az elmúlt három hetet töltötték. A csomagokat éppen az előbb zsugorította össze Perselus és a férfi most egy kis kutatóútra indult, nehogy itt hagyjanak valamit.

– Nézd, mit találtam! – bukkant elő a fürdőszobából, kezében a kakasos baseballsapkát lóbálva.
– Kösz – vette át Harry és a fejébe húzta, aztán rávigyorgott Perselusra.
– Le kellett volna húznom a vécén – morogta a férfi.
Harry sóhajtva dőlt Perselusnak.
– Olyan jó volt… köszönöm – mondta csendesen.
A férfi végigsimított Harry hátán.
– Következő állomás Róma – és belenézett a feléje forduló smaragdzöld szempárba.
– Komolyan?
– Szoktam én viccelni, Mr. Potter?

Harry úgy érezte, csak folyamatos nyeldekléssel tudja lent tartani torkában, a helyéről elvándorolt gyomrát és szívét. Perselus szúrósan nézett rá, majd felemelte kezét, és mielőtt a fiú tiltakozón megnyikkanhatott volna bekopogott a Grimmauld tér 12-es szám ajtaján.

– Mondd, hogy minden rendben lesz – kérlelte Harry suttogva, de csak egy kegyetlen mosolyt kapott válaszul.

Perselus nem merte kimutatni, de valójában ő maga is eléggé ideges volt. Tegnap délutáni hazaérkezésük óta máson sem járt az esze, csak ezen a kínosnak ígérkező látogatáson. Legszívesebben otthon maradt volna, de Harry ragaszkodott a jelenlétéhez.

Hallották a lépteket az ajtón túlról, és egy pillanat múlva szembetalálták magukat Tonksszal és a karjában tartott Teddyvel. A kisfiúnak kék volt a haja. Ez egy pillanatig annyira sokkolta mind Perselust, mind Harryt, hogy meg sem tudtak szólalni.

– Harry! És Perselus! – sikkantotta Tonks és szabad kezével már terelte is befelé vendégeit.
– Öh… szia, Tonks – nyögte ki végül Harry.
Tonks nevetett a két férfi arcán, és büszkén bejelentette:
– Amint látjátok, Teddy is metamorfmágus.
– Igen, vettük észre – mondta Perselus és pislogott kettőt, amikor a fiúcska haja hirtelen zöldre változott. – De hát… mikor megszületett semmi jelét nem mutatta, hogy…
Tonks vállat vont.
– Én csak kétévesen változtattam meg először az orrom alakját. Minden metamorfmágus máskor jön rá az erejére. De gyertek be a szalonba, mindjárt hozok valamit inni.

Bevezette őket a szalonba, aztán Harry kezébe nyomta fiát és kilibbent.
– Úgy látom, Lupin nincs itthon – jegyezte meg Perselus, miközben figyelte, hogy Harry óvatosan megtámasztja Teddy hátát egyik tenyerével és végigfekteti a gyereket a térdén. Teddy láthatóan jól érezte magát a fiú kezeiben.
– Szia, Teddy, emlékszel rám? – Harry ügyet sem vetett Perselusra.
– Már hogy emlékezne? – gúnyolódott a férfi. – Hiszen csak egy hónapos.
– És az kizárja, hogy emlékezzen? Persze, hogy emlékszik rám… igaz, te kis gyönyörűség…

Perselus a szemét forgatta és hátradőlt a kanapén. Tonks lépett be az ajtón, maga előtt lebegtetve egy tálcát, amin teáscsészék, kanna és egy tányér Mrs. Weasley-féle dióssütemény volt.
– Remusnak hamarosan jönnie kell – pillantott a nő a kandalló fölötti nagy ingaórára, miközben átnyújtott egy csészét Perselusnak, aztán egy másikkal letelepedett a kanapéval szemben álló fotelbe. – Ugye megvárjátok?
– Persze – bólintott szórakozottan Harry, miközben arcokat vágott a kis Teddy legnagyobb örömére.

Mivel Harry most nem volt éppen a legjobb társalgó, így Tonks mosolyogva Perselus felé fordult.
– Minek köszönhetjük a látogatást? Harry egy sort sem írt, mióta is? Három hete, azt hiszem. Nagyon eltűntetek… te, Perselus nem látogattál meg minket.
– Igen, sajnálom – felelte kényszeredetten a férfi, miközben szúrós pillantásokat lövellt Harry felé, aki még mindig nem volt hajlandó bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Az a helyzet, hogy mi… hát nem voltunk az országban.

– Hogyhogy… ti? – kerekedett el Tonks szeme és arcára fagyott a mosoly.
Perselus a torkát köszörülte. Ezért még számolni fognak Harryvel, gondolta magában dühöngve. Szó sem volt róla, hogy az egészet neki kell majd elmondania.

– Párizsban voltunk Harryvel.
– Mi? – úgy tűnt, a nő egyszerűen nem képes ennél hosszabb, vagy értelmesebb kérdést megfogalmazni.
– Tonks, kérlek, ne nézz úgy rám, mint akinek elment az a maradék esze is.
Tonks kissé hátrahőkölt a szigorú hangtól, és Harry is felnézett összehúzott szemmel.
– Mi a baj? – kérdezte zavartan.
– Éppen megpróbálom elmagyarázni Tonksnak, hogy mi is a helyzet, és azt hiszem, elkélne a segítséged.
– Ó.
Tonks most ide-oda kapkodta tekintetét a vele szemben ülő két férfira.
– Mi ez az egész? – kérdezte végül.
Harry afféle ne nézz így rám tekintetet vetett felé, és gyorsan visszafordult Teddyhez. Perselus lemondóan sóhajtott.
– Arról van szó, hogy Harry és én… mondd, valóban nem érted még mindig? Esetleg rajzoljam le neked?
– Perselus… – morogta Harry figyelmeztetően.

Csend ereszkedett a szobára, amit csak Teddy még gügyögésnek aligha nevezhető hangja tört meg. Tonks előbb elpirult, aztán elsápadt, végül zavartan elnevette magát.
– Hát… – ingatta a fejét. – Ez aztán a meglepetés.
– Ennyi? – nézett fel Harry kissé hitetlenkedve.
– Hogy érted? – értetlenkedett Tonks. – Nekem nincs ezzel semmi bajom. Kicsit fura lesz megszokni, de ha titeket ez tesz boldoggá…
Elhallgatott, újra elpirult és kissé túl hevesen kortyolt bele a teájába.

Amíg köhögött, Harry felkelt, óvatosan tartva Teddyt.
– Hoztunk pár dolgot Párizsból – és ránézett Perselusra aki erre előhúzott a zsebéből két miniatűr csomagot.
Az asztalra tette, és felé intett a pálcájával. Tonks el volt ragadtatva a képtől és a sok játéktól, amiket Harryék ajándékba hoztak.
– Igazán nem kellett volna… köszönjük – azzal megölelte Harryt.

Perselus rövid szemvillanással jelezte, hogy köszöni, ő jól megvan ölelés nélkül is, így aztán Tonks a mozdulat felénél irányt változtatott és felkapta a lámpást tartó koboldot az asztalról.
– Ez nagyon hasznos lesz – mosolygott, amikor Harry elmagyarázta, mire való. – Teddy gyakran felriad éjjelente, és általában semmi baja nincs azon kívül, hogy talán rosszat álmodott.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és Harry és Perselus számára nagyon rövid tíz másodperc múlva betoppant a szalonba Remus Lupin. Megtorpant a küszöbön és kissé bambán meredt a társaságra.

– Szia, Remus – köszöntötte Harry óvatosan.
– Gyerünk, Teddy, ideje aludni – mondta emelt hangon Tonks és már ki is kapta Harry karjaiból a fiát. – Szervusz, drágám. Igyál teát!

Kínos csönd ereszkedett a szalonra. Remus végül beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.
– Harry, Perselus – biccentett a két varázsló felé, és merev arccal közelebb jött.
Harry segélykérőn pillantott Perselusra, aztán mikor nem kapott támogatást, megszólalt.
– Azért jöttünk, hogy… beszélnünk kéne.
– Igen, én is azt hiszem – bólintott Remus és még mindig ijesztően komor arccal elvett egy csészét a tálcáról és leült abba a fotelbe, amiben korábban Tonks ült.

– Szóval – kezdte lámpalázasan Harry, ahogy ő és Perselus is helyet foglaltak – gondolom, rájöttél, hogy mi van… köztünk.
Remus nem szólt, csak nézett rájuk. Harry újra a mellette ülőre sandított, de a férfi meg sem szólalt. Láthatóan így akart bosszút állni rajta, amiért az előbb ő sem segített neki Tonksszal kapcsolatban.
– Szeretném, ha megértenéd, Remus – mondta csendesen Harry. – Ez nagyon fontos nekem. Nekünk.
– Nekem ugyan nem – morogta közbe Perselus. Harry döbbenten pillantott rá. – Ne nézz így rám! Az én lelki világom épsége nem múlik azon, hogy Lupinnak mi a véleménye rólunk.
– De… de Perselus! – hebegte Harry.

A férfi azonban nem volt hajlandó többet mondani, hátradőlt a kanapén és szemét az ablakra függesztette.

Harry kétségbeesetten nézett újra Remusra, aki most – a fiú legnagyobb megkönnyebbülésére – megenyhülve pillantott rá.
– Sajnálom, ha úgy érezted, nem értem meg, Harry – mondta a varázsló. – Én csak azért voltam mérges, mert nem mondtad el nekem. Úgy éreztem, nem tartasz érdemesnek a bizalmadra.

Harry egészen elszégyellte magát a Remus hangjában bujkáló szomorúság miatt. Nem tudott mit felelni. Ekkor Tonks dugta be a fejét az ajtón.
– Jöhetek? – kérdezte óvatosan, mint aki arra számított, hogy csatateret, párbaj során romhalmazzá vált szalont talál.
– Persze, gyere csak – mosolygott rá Remus.

Tonks megkönnyebbülten telepedett le férje foteljének a karfájára, és rámosolygott a még mindig kissé zavartan vigyorgó Harryre és a mogorván gubbasztó Perselusra.
– Láttad az ajándékokat, amiket Harryék hoztak Párizsból? – kérdezte Remustól.

Harry úgy érezte, mázsás súly szakadt le a lelkéről, ahogy elnézte a szívének oly fontos három embert. De azt azért megfogadta, hogy Perselus nem fogja szárazon megúszni a kis megszólalását.

– Egészen jól ment, nem? – kérdezte Perselus, miközben fahasábokat rendezett a kandallóba és meggyújtotta őket a pálcájával. – Remélem, most már megnyugodtál.
– Ó, minden csodás volt. Különösen tetszett a kis magánszámod, hogy „Engem nem érdekel Lupin véleménye”. Az tényleg pazar volt.
Perselus felvont szemöldökkel nézett a dühtől remegő fiúra.
– Megmondanád, mégis mi…
– Hogy lehettél ilyen… ilyen…
– Várj, hadd segítsek: mogorva, gúnyos… tőled idéztem.
– Tee…

Perselus egy lépéssel Harry mellett termett és átfogta hosszú karjaival a fiú karcsú alakját.
– Azt hittem, olyannak kedvelsz, amilyen vagyok – és kaján mosolyra húzta a száját, ahogy megérezte, hogy Harry minden erőfeszítése ellenére is megremeg a szorításában.
– Néha azért lehetnél kevésbé olyan…
– Azt azért el kell ismerned, hogy meglepően simán ment minden.
– Elismerem – Harry összeérintette a homlokukat. – Remélem, hasonlóan jól fogja fogadni Hermione, Ron, Mr. és Mrs. Weasley…
– Ne is álmodj róla, hogy oda is veled megyek – horkant fel Perselus.
– Pedig számítottam a segítségedre – sóhajtott fel Harry, majd újra elmosolyodott és csókot lehelt a férfi ajkaira. – Tehát. Úgy hallottam, Róma különösen ősszel szép. Mit szólnál egy nyugodt nyárhoz, aztán tovább folytathatnánk műveltségem gazdagítását.

Perselus ekkor már nem igazán volt ura gondolatainak. Arra is rábólintott volna, ha Harry következő kirándulásukat a pokolba tervezte volna.
– Azt hiszem, megoldható.

– Én pedig azt hiszem… – húzta hátra a fejét Harry, hogy csillogó zöld szemeivel elmerülhessen a fekete tekintetben.
– Igen? – nézett rá kíváncsian Perselus.
– Azt hiszem… nem is: tudom.
– Mit? – türelmetlenkedett a férfi és ujjaival köröket rajzolt a karcsú hátra.
Harry komoly tekintete lassan végigsimogatta a másik arcát, mintha ebben a pillanatban akarná örökre emlékezetébe vésni Perselus vonásait.
– Hogy szeretlek.


VÉGE

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.