Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Fejezet

2008.02.27

Eltelelt egy hét. Egy fárasztó, munkával teli hét. Mikor szombat este végül útjára engedte Damoklészt az elkészült bájitalokkal, semmi másra nem vágyott, csak hogy vehessen végre egy jó forró fürdőt és bepótolhassa a napok óta nélkülözött alvást.

Mikor már az ágyban feküdt, lehunyva égő szemeit, végiggondolta az elmúlt napokat. Szerencsére a munka tényleg nagyon nagy figyelmet követelt tőle, a főzeteket szinte egy percre sem hagyhatta magukra, éppen ezért egy másodperc ideje sem volt Potterre gondolni. Ó, csodás. Morogva fordult a hasára. Most persze vége a békének, mert az a kis zöld szemű szörnyeteg újra visszatért. Eltűnődött.

Vajon miért van ilyen hatással rá még mindig az a kis incidens? Azelőtt is utálta Pottert, de nem gondolt rá ennyit… különös. Biztosan csak azért, mert új, békés életében nem nagyon volt semmi, amin elfilozofálhatott volna, és a kis megmentőakciója nagyon felzaklatta.

De miért utálja őt valójában? – jött a következő gondolat, de úgy, mint egy villámcsapás. Picit megemelte a fejét a párnán. Ez a kérdés meg honnan jött? És muszáj rá válaszolnia? Hiszen egyértelmű… egy szemtelen, a szabályokat – még ha azok az ő védelmét is szolgálták – kényszeresen megszegő, ostoba kölyök volt. Nem, már férfi. Te jó ég…

Szóval. Sokszor gyanúsították meg azzal, hogy csak és kizárólag azért gyűlöli, mert James Potter fia. Azé a James Potteré, aki kedves kis kompániájával hét éven át gyötörte, megalázta őt, amikor csak tehette. Igen, Harry tényleg hasonlított az apjára külsőleg, de… nem volt igazuk azoknak, akik ennyiben látták az okokat. Mert az ifjabb Potter, ezt el kellett ismernie, soha sem volt az a kegyetlenkedő típus. Soha nem hallott rá panaszt, hogy bántotta volna a társait puszta szórakozásból.

Viszont. És itt álljunk meg egy szóra. Potter… nos, Potter volt. Összevonta a szemöldökét. Ennyi? Tény, hogy ostobább volt bájitaltanból, mint a sokévi átlag. Azt már nem tette hozzá, hogy talán más tanárnál a fiú is jobban teljesített volna.

És népszerű volt. Felhorkant. Na és? Tőle aztán a világ összes agyalágyult szentimentális bolondja Potter lábai előtt heverhet. Ő maga sosem vágyott társasági sikerekre. Elvolt a maga kis életével, ha néha intelligens beszélgetésre vágyott, ott volt neki Dumbledore. Na, igen… Még most is sokszor felébredt arra, hogy a torony tetején történtekről álmodott. Ez is elgondolkoztatta most. Potter látszólag tökéletesen túllépett a dolgon, egyáltalán nem neheztelt már Pitonra, amiért az két éve megölte az igazgatót, a mentorát.

Potter megmentette a világot Voldemort rémuralmától. Igen, ez igaz. Persze, az ő segítsége nélkül nem ment volna sokra, de jól van. Leginkább az zavarta, jutott végre a következtetésre, hogy a fiú mindössze az események áldozata, egy ostoba jóslat által jogtalanul magas piedesztálra emelt bálvány, aki egyéves volt, mikor a egész varázsvilág érdeklődésének középpontjába került és lett azonnal legendává. Pedig nem volt sem okosabb, sem tehetségesebb, sem bátrabb az átlagnál. Vagy talán mégis? Igazi griffendéles volt, és Piton sosem fogja elfelejteni azt az elszánt arcot, amikor a Nagyúr előtt állt, készen a végső párbajra. Nyugodt volt, amennyire az ember ilyen helyzetben lehet és a végsőkig eltökélt.

De mindez – mutatott rá Piton – csak azért alakulhatott ki így, mert az emberek elvárták tőle. Potter tehát nem lenne egyéniség? Egy báb, akit mindenki kényére, kedvére rángathat? Egy pajzs, amit maguk elé tarthatnak a gyávák?

Eh, mit törődik ő ezzel az egésszel? Dühösen a hátára dobta magát és szorosan lehunyta a szemét. Vajon megőrült volna, hogy az éjszaka közepén azt boncolgatja, jogos-e határtalan megvetése a Potter kölyök iránt? Nagy nehezen aztán lecsillapodott, olyannyira, hogy egy negyedóra múlva lassan átcsúszott az álmok birodalmába.

A reggel viharos széllel érkezett, de az ég tiszta volt. Már érezni lehetett a tavasz közeledtét. Piton mogorván ébredt, és mikor megállapította, hogy baglya még mindig nem tért vissza Londonból, még több okot érzett a komor hangulatra. Persze tudta jól, hogy Damoklész jó esetben is csak most indul visszafelé és ez a szél bizony még egy olyan nagytestű és szívós, gyors madarat is hátráltat kissé.

Mindezek ellenére a férfi szerette ezt az időt. Tökéletes volt például elkószálni a lápon és tisztítófüvet szedni, mivel az „Ezer bűvös fű és gomba” is megírja, hogy: „A tisztítófű jó hatással van a testre és a lélekre zaklatottság, idegfeszültség esetén. A legkedvezőbb, ha kora tavasszal, szeles napon gyűjtjük be, mert ilyenkor a legnagyobb a hatása.” Zaklatottság, idegfeszültség… igen, most pontosan tisztítófű szedéshez támadt kedve.

Hamar megreggelizett, összegyűjtötte növényszedésre használt zacskóit, egy nagy bőrnoteszt, amibe néha lerajzolt egy-egy érdekesebb füvet, virágot, állatot és viharköpenyét vállára kanyarítva kilépett a ház hátsó ajtaján. Nagyot szippantott a friss, metszően éles levegőből és határozott léptekkel elindult, el a falutól a néhol még hófoltokkal borított lápra. Szerette ezt a zord vidéket. Csendes volt, ami a legfontosabb és vad. Szerette a vad, megzabolázhatatlan dolgokat.

A tisztítófű nagy csomókban nőtt errefelé, így nem kellett sokat keresgélnie. Miután feltöltötte készleteit, tovább kószált, ezúttal céltalanul az apró hullámokat vető földön. Köpenyét tépte, cibálta a szél, és az anyag csattogásán kívül nem hallott semmi mást. Nagyritkán elszállt felette egy-egy ragadozó madár, talán sólyom és ő élvezettel nézte röptét. Mindig is imádta a repüléssel kapcsolatos dolgokat. A kviddicset is… erről aztán eszébe jutott James Potter, róla pedig ki más, mint az említett úr drága fiacskája. Jobb lesz, ha gyorsan hazafelé veszi az irányt és megfőzi a tisztítófüvet teának…

Ahogy közeledett kis házához, már messziről észrevette, hogy a hátsó ajtó melletti ablak párkányán a felpakolt Damoklész üldögél. Összeráncolta a homlokát. Mit küldhetett a patikus? Feloldotta a védővarázslatokat, Damoklész pedig követte őt és szemrehányóan huhogva szállt le az asztalra.
– Azonnal elveszem, ne háborogj – szólt a madárra Piton.

Lepakolta a tisztítófüves zacskókat, köpenyét az egyik székre dobta, majd sietve leoldozta Damoklész lábáról a jókora csomagot, és a Reggeli Prófétát. A bagoly, megszabadulva terhétől, átvitorlázott ülőrúdjára, amit a férfi arra az esetre állított be a házba, ha odakint olyan ítéletidő lenne… nos, mint ma.

Kíváncsian bontotta ki a barna papírba csomagolt puha küldeményt. A lélegzete is elállt, mikor az asztalra omlott belőle egy szürke pulóver és egy fekete nadrág… és egy levél. Pislogott kettőt, de a tárgyak nem tűntek el. Felemelte a pergament és széthajtogatta.

„Kedves Professzor!

Tudom, hogy azt mondta, megtarthatom a ruhákat, de ma reggel az Abszol úton jártam és a patikában egy ismerősre figyeltem fel. Megkérdeztem a boltost, hogy az ő baglya-e, de azt felelte, nem, hanem az egyik szállítójáé. Megkérdeztem – most bizonyára bolondnak tart… „

Eltaláltad, Potter.

„… –, hogy eljönne-e hozzám, hogy küldhessek vele egy csomagot önnek. Válaszul csak huhogott egyet, gondoltam, ez talán a beleegyezés jele. Így aztán egy darab pergamenre lefirkantottam a címem és rákötöttem a bagoly lábára.
Míg ezt a levelet írom, várom, hogy megérkezzen.
Szeretném még egyszer megköszönni, hogy aznap éjjel eljött értem. Nem kérdezte, de sejtem, hogy szerette volna, miért is szöktem el. A válasz egyszerű: elegem lett. Itt mindenki azt várja, hogy összeomoljak, idegösszeroppanást kapjak, vagy dühöngő őrültté váljak. Azt mondják, beszélnem kéne a dolgokról, ki kéne adnom magamból. De mégis mit? Hogy Voldemort mennyit kínzott? Hogy mennyire fáj, hogy elvesztettem olyan barátokat, akiket igazán szerettem? Nem hiszik el, hogy ezt egyedül is fel tudom dolgozni.
Más kérdés, hogy nehezen találom magam ebben az új, megváltozott világban. Életemben még sosem voltam ilyen tanácstalan. Talán csak egy éves koromig volt normálisnak mondható az életem. Aztán tíz éven át küzdöttem az életben maradásért drága rokonaimnál, hogy végül a Roxfortban kössek ki. Nos, azoknak az éveknek a történetét úgyis ismeri. És most itt tartunk. Végre gondtalanul, boldogan és elégedetten élhetnék, csak az a baj… fogalmam sincs, hogyan kell. Talán ön sejti, miről beszélek, nem igaz?
Á, megérkezett a gyönyörű baglya. Gyorsan útnak is indítom, nehogy nélkülöznie kelljen.
Még egyszer köszönet mindenért,

Harry

U.i.: Nem is tudom, miért írtam le mindezt magának. De most már elküldöm. Úgysem válaszol rá, és talán el sem jutott idáig az olvasásban… H.

U.i.2: Hogy hívják a baglyát? H.”

Ez valami vicc? Kissé sokkos állapotban ereszkedett le a legközelebbi székre. Aztán újra elolvasta a levelet. És még egyszer. Aztán felpillantott és megkereste szemével baglyát.
– Áruló – mondta szigorúan, érzéssel.

Késő éjjel Harry Potter hangos kopogásra ébredt. Először a fejére húzta a párnát, úgy próbálva tudomást sem venni a késői látogatóról, de a zaj csak nem szűnt.
– Szabad – morogta végül lemondóan.

A kopogás erősebb lett. Harry végül nyögve felült az ágyban és körülpislogott. Felvette az éjjeliszekrényről szemüvegét, gyertyát gyújtott és rájött, hogy egyáltalán nem az ajtaján kopognak ilyen veszettül, hanem az ablakon.

– Jaj, ne haragudj! – kiáltotta és gyorsan kitárta az ablakot, hogy a bagoly beröppenhessen. Mosolyogva és kicsit meglepetten simított végig a bagoly hátán. Piton válaszolt volna a levelére? Az nem lehet.
– Hát, téged aztán megreptettek ma… – mondta bocsánatkérően a kissé borzas madárnak, azzal leoldotta a lábára erősített pergament.

„Nem értelek, Potter.

P.P.

U.i: A baglyom neve Damoklész.”

Kissé zavartan nézte ezt a pár sort. Csalódott volt? Nem igazán, hiszen olyasmi történt, amit nem is remélt: a férfi válaszolt neki. Na de ez...? Végül felnézett a bagolyra, aki most Hedvig kalitkáján várakozott.
– Lenne kedved még egy körhöz?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.