Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Fejezet

2008.02.27

Reggel, mielőtt felkelt volna, egy percnyi csendes pihenést még engedélyezett magának a takaró alatt. Megpróbálta elképzelni, hogy a tegnapi nap csak egy álom volt, egy rossz, rettenetes álom, és ha most kimegy a szobából, nem lesz ott senki. Mikor azonban odakintről edénycsörömpölést hallott, minden reménye szertefoszlott. Morogva kászálódott ki az ágyból és felvette fekete köntösét. Kitámolygott a nappaliba és tátva maradt a szája.

– Mit művelsz, Potter? – kérdezte, mikor végre meg tudott szólalni. A fiú megpördült és zavarodottan ránézett a férfira.
– Öhm… jó reggelt, uram – mondta óvatosan és leeresztette a kezét, amelyben egy tányért tartott. – Én csak… remélem, nem ébresztettem fel.
– Mit csinálsz? – susogta fenyegetően Piton.
– Reggelit – sietette a válasszal kicsit elpirulva Potter és meglengette a tányért, aztán lerakta az asztalra. Már volt ott néhány szelet pirítós, egy kis vaj, tea, narancslekvár.

– Gondoltam – szabadkozott a fiú, ahogy felnézett Piton szikrázó szemeibe –, hogy talán örülne… nem akarok a terhére lenni és ez igazán a legkevesebb, amit tehetek cserébe, hogy… befogadott.

Piton hirtelen nem tudott mit mondani, megelégedett hát egy különösen vészjósló pillantással és eltűnt a fürdőszobában.
Harry vadul dobogó szívvel ereszkedett le egy székre. Megúsztam – gondolta és igyekezett kissé lecsillapodni. – Nem harapta le a fejem, ez is valami…
Kitöltötte a teát két csészébe és várta, hogy a férfi visszatérjen. Hamarosan nyílt is a fürdő ajtaja, de Piton egy pillantásra sem méltatta a reggelit, hanem bement a hálóba.

Onnan aztán már farmerben és pulóverben került elő és még mindig mogorva arccal leült a Pottertől legtávolabb eső székre. Megvajazott egy pirítóst és komótosan enni kezdett. Aztán ivott egy korty teát és egy másodpercre felnézett a szemközt ülő fiúra. Potter evett és a tányérjára függesztette a tekintetét. Micsoda szemtelen kölyök! – gondolta dohogva a férfi. – Beállít ide, aztán csak úgy elkezd rendezkedni… fogadok, hogy eltört valamit, az volt az az éktelen csörömpölés. Azért néz ilyen bűnbánóan.

– Uram… – Harry félénken pislogott rá – bocsásson meg, eltörtem az egyik tányérját, de össze is forrasztottam… gondoltam, szólok. Nehogy azt higgye, hogy valami bájitalt, vagy ilyesmi borítottam ki.
Na, ugye! – gondolta diadalittasan Piton. De végül csak bólintott és szúrósan nézett a fiúra. Mikor végzett az evéssel, hátradőlt a székén és elgondolkodva iszogatta maradék teáját. Potter is befejezte a reggelit, és nekikezdett elpakolni.

Piton követte minden mozdulatát és szinte várta, mikor ejti el a kölyök a tányérokat, vagy a teáskannát. Mikor azonban odalépett mellé, hogy elvegye előle az üres tányért, a férfi legnagyobb meglepetésére Potter halványan rámosolygott. Mikor már minden edény tisztán visszakerült a szekrénybe, a fiú egy percig még háttal állt Pitonnak, aztán, mikor az már elkezdett azon gondolkozni, vajon mi baja, megfordult és elszánt tekintettel nézett rá.

– Uram, mit szólna, ha tiszta lappal kezdenénk? – megint megjelentek az arcán azok a lázrózsához hasonló apró foltok.

Piton mindenre számított, csak erre nem. Gyorsan összeszedte magát és a lehető leghiggadtabb hangján visszakérdezett:
– Miről beszélsz?

Mikor Harry látta, hogy a férfi nem fog üvöltözni vele, kissé visszatért a bátorsága. Egész éjjel ezen a beszélgetésen járt a feje.
– Hát, tudja, újrakezdeni… a mi… ismeretségünket – mondta lassan és közben figyelte Piton reakcióját. – Mintha csak most találkoznánk, és semmit sem tudnánk egymásról.
– Ez ostobaság – és így is gondolta. Mit akarhat tőle ez a bolond?

Potter azonban ellökte magát a konyhaszekrénytől és még mindig azzal az elszánt kifejezéssel az arcán, odasétált a férfihez.
– Üdv, a nevem Harry Potter. Örülök, hogy megismerhetem – és kinyújtotta a jobbját. Piton megütközve nézett először a felé nyújtott kézre, aztán a fiú arcára. Felemelkedett a székéről, amitől Potternek kicsit hátrálnia kellett és valami nagyon nagy gorombaságon törte a fejét.
– Perselus Piton.
Hát ez nem jött össze. Ó, hogy nyílna meg a föld alatta…
Harry arcán elégedett mosoly ömlött szét és jól megszorította Piton kezét.

Egy ideig még ácsorogtak ott, Potter idiótán vigyorogva, gondolta magában a férfi, ő maga pedig a legteljesebb zavarban, amit valaha is érzett. Milyen erős volt a fiú kezének szorítása. Ezt sosem gondolta volna…
Végre csak összeszedte magát.

– Nos… nekem most el kell mennem egy pár órára – közölte a fiúval és indult is, hogy összeszedje növénygyűjtő felszerelését. Jól látta volna? Tényleg csalódottság suhant át Potter arcán? Igen, biztos jól látta. Mégis mit képzelt az a szerencsétlen? Hogy most leülünk és elmeséljük egymásnak az életünket, aztán kimegyünk kviddicsezni egyet a láp fölött?

– Hová megy?
– Kell pár dolog a bájitalaimhoz, Potter.
– Szólítson nyugodtan Harrynek.
Piton felvonta a szemöldökét és rápillantott az asztal mellett ácsorgó fiúra. Az megismételte a mozdulatot, aztán újra elmosolyodott.
– Talán… segíthetnék. Elkísérhetem?
Nem, Potter, nem kísérhetsz.
– Ha akarsz – vont vállat. Ó, a fenébe, miért nem bír uralkodni az agyán? Mérgesen bedobálta a tégelyeit és a nagy barna bőrkönyvet a zsákjába. Közben a fiú lelkesen indult köpenyéért és már türelmetlenül ácsorgott a hátsó ajtó mellett, mire Piton vonakodva és még háromszor leellenőrizve, hogy mindent elpakolt-e, követte. Ahogy kívül kerültek a házból, a férfi odafordult Potterhez.

– Maradj szorosan a nyomomban, megértetted? A láp nagyon alattomos tud lenni, ha nem ismered a kis ösvényeket. Nem sok kedvem van kirángatni téged a mocsárból.
Potter bólintott.
– Óvatos leszek, ígérem.
Piton csak elhúzta a száját és elindult előre, egyenesen neki az ingoványnak.

Harry igyekezett lépést tartani az előtte haladóval, és nagyon figyelt, hogy a tegnapi esőtől a szokásosnál is alattomosabbá vált lápon nehogy rossz helyre tegye a lábát. Közben azonban volt ideje, hogy gondolkodjon, mivel Piton szóra sem méltatta a mögötte caplató fiút. Azon tűnődött, hogy hogyan jutottak idáig. Az első bájitaltanórai megaláztatás után még első éves korában, most itt sétál a férfival egy észak-angliai lápon, és bájital-hozzávalókat keresgél. Majdnem hangosan felnevetett, de aztán pillantása a fekete köpenyes alakra esett, ott előtte, és megállta kacagás nélkül.

Hiszen elejétől kezdve utálták egymást. Kölcsönös volt az ellenszenv és most mégis… mégis hozzá futott, mégis ez az ember mentette meg őt néhány hete, ő ápolta és bár látszott rajta, hogy mindezt úgy teszi, mintha a fogát húznák, mégis megtette. És elviselte őt. Harry már ezen is meglepődött. Hogy egyáltalán megtűri őt a közelében. A fiú sokat gondolkozott rajta, miért változtak meg a Piton iránti érzései. Talán, mert annyira hasonlított a sorsuk? Talán… A szeretettelen gyermekkor, az iskolai évek, amikor bár különböző okokból, de mindig összesúgtak a hátuk mögött, a magányosság, mely végigkísérte életüket, az, hogy Pitont egész felnőtt életében, Harryt pedig még iskolásként mindenki csak kihasználta, dróton rángatta, utasítgatta. És a vágyuk a békére, a csendre, a magányra. Igen, Harry rádöbbent, hogy kifejezetten sok közös van benne és volt tanárában.

„És érzem azt, hogy nálad / Még csendes béke várhat…”

És volt még valami: a biztonság. Harry biztonságban érezte magát Pitonnal. A mindig a férfiból áradó hideg nyugalom, erő rettenetesen vonzotta a zavarodott fiút. Úgy érezte magát, mint egy viharba keveredett fiatal sirály, aki kétségbeesetten vágyik meglátni a háborgó tengerben egy sziklát, egy erős, megingathatatlan biztos pontot, ahol végre megpihenhet. Mert Piton ilyen volt. Változatlan és szilárd. Harryt megrémítette a sok-sok változás, amin az elmúlt hét és fél évben keresztülment, az, hogy Hermione és Ron megváltoztak, hogy ő is felnőtt, hogy sok barátja meghalt, Dumbledore, Sirius… és már Remus Lupin is Tonksszal és új családjával volt elfoglalva. Piton tűnt az egyetlennek, aki ugyanolyan maradt.
Persze ez nem volt teljesen igaz, hiszen Harry annyi mindent megtudott a férfi múltjából, de az iránta tanúsított olthatatlan ellenszenve úgy tűnt, mit sem változott az elmúlt években. Nem is tudta, mekkorát téved!

Körülbelül dél lehetett, mire visszatértek a házhoz. Addigra Piton összegyűjtött néhány a bájitalaihoz szükséges növényt és egy-két rovart is, amiket porítva fel tud majd használni. Potter néha megkérdezte, mi micsoda, és a férfi – kelletlenül bár és szigorúan a növény nevére szorítkozva, de – válaszolt neki.

Otthon Piton elővett egy nagy faládából két szelet húst. Potter meglepetten állapította meg, hogy a láda nem más, mint egyfajta mágikus hűtőláda vagy fagyasztó, mert benne, már amennyire ezt a kanapén ülve meg tudta állapítani jég volt és hideg, fehér pára szállt fel, amikor kinyitották a tetejét. A bájitalmester tüzet gyújtott a kandallóban, egy lábakon álló rácsot állított a tűz fölé, azokra ráhelyezte a hússzeleteket, néhány fűszerrel megszórta őket és hamarosan a sülő hús íncsiklandó illata lengte be a kis házat. A fiú eddig a percig nem is vette észre, milyen éhes. Az utóbbi hetekben csak azért evett, mert muszáj volt, bár ha néha nem szólnak rá, lehet, hogy egyszerűen elfelejti az étkezéseket. Most viszont, a hosszú és fárasztó délelőttől és a friss, tavaszi levegőtől egészséges, fiatal szervezete követelni kezdte az ebédet.

Piton, amíg várta, hogy a hús elkészüljön, elővette a begyűjtött füveket, rovarokat és akkurátusan elrendezte őket kis üvegcsékben, dobozkákban.

Potter a kanapéra kucorodott, felhúzta térdeit maga elé és eltűnődve figyelte a férfit, ahogy rendezkedik, és néha rápillant készülő ebédjükre. Nem volt kedve megszólalni, a férfi pedig kifejezetten hálás volt a csendért. Így is komoly erőfeszítést igényelt, hogy ne nézzen minden pillanatban a csendesen kuporgó fiúra, és ne kezdjen el vele ordítozni. Igen ám, de miért is érezte ennyire szükségesnek, hogy ráüvöltsön a kölyökre? Hm. Ezt maga sem tudta volna megmagyarázni, ha kérdik, mindenesetre úgy érezte, mindenképpen javítana megtépázott idegei állapotán egy kis kiabálás, vagy esetleg meg is rázhatná Pottert, amúgy emberesen.

Végül elkészült a hús, így Pitonnak egyelőre el kellett halasztania a feszültség-levezető hadműveletet. Asztalhoz ültek, és némán enni kezdtek. Potter néha felpillantott rá, ezt egyértelműen tudta. Szinte érezte, ahogy azok a zöld szemek végigvágnak rajta… vagy inkább simítanak? Nem, egyértelműen nem volt semmi gyűlölködő a kölyök tekintetében, amit most véletlenül sikerült elkapnia. Mindketten lesütötték a szemüket, a fiú kissé elpirult és megköszörülte a torkát, Piton pedig úgy döntött, egyelőre a tányérján heverő húsdarab is megfelel bosszúálló céljainak, így nagy hévvel azt kezdte vagdosni.

– Uram? – Piton picit összerezzent, de nem annyira, hogy a fiú észrevegye. Azt nem szabad.
– Mit akarsz? – nem pillantott fel a tányérjából, csak gyilkos pillantásokkal bombázta a maradék húsdarabokat.
– Én csak… – nagy levegő – látom, sok könyve van.
– Mi? – Piton egyértelmű jelét adta döbbenetének azzal, hogy felnézett a smaragdszín szempárba. Egyáltalán nem erre a kijelentésre számított.
– Megengedi, hogy… talán találnék valamit, ami érdekes…
– Talán? – köpte a férfi a szót. – Nem hiszem, hogy a könyveim közt bármi is leköthetné a figyelmedet, Potter…
– Mondtam már, hogy szólítson Harrynek…
– Mivel a legtöbb bájitalokról szól, vagy a sötét mágiáról – Piton nem zavartatta magát a fiú közbeszólása miatt. – Persze, van néhány könyv, amiket Albustól kaptam karácsonyra, de…

Nem folytatta, csupán felöltötte a szentimentális dolgok számára tartogatott undorodó arckifejezését és folytatta a hús trancsírozását.
– Szóval? – kérdezte Potter türelmesen.
Piton vállat vont.
– Tőlem azt olvasol, amit akarsz.
– Köszönöm.

Így aztán Harry egész délután, míg Piton új bájitalaival volt elfoglalva, egy apró, bőrkötésű könyvecskét böngészett, ami minden bizonnyal Albus Dumbledore egyik karácsonyi ajándéka volt. Rudolf Wien – Versek. Ez volt a címe.
– Ezt olvasta? – kérdezte, mikor megtalálta az egyik polc legszélén. Piton felnézett rá a rézmérlegről és ráhunyorgott a borítóra.
– Nem – jött aztán a kiszámítható felelet.
– Gondoltam.
– Mit mondtál?
– Semmit.

A fiú néha belebámult a tűzbe, vagy perceken keresztül csak nézte Piton megnyugtatóan pontos, biztos mozdulatait, ahogy kavart egyet egy főzeten, vagy fellapozott egy könyvet valamilyen receptért. Néha morgott valamit a bajsza alatt ostoba megrendelőkről és szánalmas minőségű hozzávalókról, de többnyire csendesen dolgozott.

Harry nem is vette észre nagy elmélázásában, hogy a férfi néha lopva rápillant és elidőzik összeráncolt homlokán, résnyire nyílt ajkain, amelyek a verssorok szavait formázták, vagy kusza fekete tincsein, melyek a tűz fényében vörösen izzottak. A bájitalok mestere nem értette, miért kezd el ilyenkor erősebben verni a szíve, de amikor majdnem elfeledkezett egy fontos háromszoros keverésről a fekélymúlasztó főzeten, ingerülten állapította meg, hogy minél hamarabb letelik a négy nap, annál jobb.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.