Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Fejezet

2008.02.27

A másnap úgy indult, mint az előző. Harry korán felkelt, visszaváltoztatta az ágyát, aztán reggelit készített és várta, hogy Piton előkerüljön a hálószobából. Nem kellett sokat várnia, a férfi mogorva képpel csatlakozott hozzá, majd csendesen elfogyasztották a reggelit. A fiú szerette volna megkérdezni, mi lesz a mai „program”, de végül arra jutott, hogy a férfi minden bizonnyal szokásos tevékenységét végzi majd, azaz bájitalokat gyárt, míg neki marad az olvasás. Egy ideig valóban a tegnap talált kis verseskötetet olvasgatta, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkelt a fotelből, amiben eddig kuporgott.

– Kimegyek sétálni – jelentette be, és magára vette köpenyét.
Piton mogorván rápillantott.
– Nem örülök, hogy a faluban császkálsz – mondta rosszallóan.
– Nem a faluban – rázta a fejét. – A lápon. Tegnap olyan jól esett a séta, hogy gondoltam megismétlem.
Gúnyos horkantás volt a felelet, majd…
– Bele fogsz esni valami alattomos tócsába és belefulladsz.
– Vigyázni fogok – szólt vissza a fiú, miközben keze már a hátsó ajtó kilincsére fonódott. – Egyébként meg… ha tényleg megfulladnék, maga csak örülhetne. Végre megszabadulna tőlem.

Becsukódott az ajtó, mielőtt Piton visszavághatott volna, így aztán csak lecsapta a kezében tartott mozsarat és fújt egyet. Legszívesebben kitekerte volna Potter nyakát, amiért ilyen hányavetin, szemtelenül szólogatott vissza neki, és amiért úgy viselkedik, ahogy. Ilyen nemtörődöm módon, félelem nélkül. Hát ez a baj? Hogy a kölyök már nem tart tőle? Furcsa volt, az biztos, de… lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott.

Az éjjel éppen elég ideje volt gondolkodni, miközben álmatlanul forgolódott az ágyában, tudva, hogy csupán egy vékony fal és ajtó van közte és Potter között. Nem bírt elaludni, mert akárhányszor becsukta a szemét, feltűnt előtte a kandalló lángjai előtt olvasó fiú alakja.

Semmi kétség, most már egészen biztos. Biztos az, amit már napok, sőt talán hetek óta folyamatosan hangoztatott agyában egy kaján kis hangocska, akiről eddig nem volt hajlandó tudomást venni. Vonzódott hozzá. És ez rettenetesen megrémítette. Ő! És Potter! Legszívesebben belefojtotta volna magát a párnájába, vagy még inkább azt a gyötrő kis szörnyeteget ott a nappaliban. Hiszen utálta! Éveken keresztül megvetette, most meg alig bírja levenni a szemét karcsú, magas alakjáról, alig tudja eltépni tekintetét a zöld szemektől. Elviselhetetlen kínokat állt ki.

Mikor újra kinyitotta a szemét, tekintete megakadt a kis könyvön, ami most kinyitva, lapjaival lefelé borítva hevert a kanapén. Összehúzott szemmel méregette egy ideig, majd a hátsó ajtó felé sandított. Kinézett az ablakon is, de sehol sem látta a fiút. Talán tényleg elnyeli a láp? Egy pillanatra valami aggodalomféle suhant át az agyán, aztán elhessegette és néhány hosszú lépéssel a kanapénál termett. Úgy bámult le a könyvre, mintha az valami rosszat tett volna. Felkapta és megfordította. Olvasni kezdte a verset, aminél nyitva volt.

„Hány év múlt el,
Úgy bíztam, hogy tán szólsz hozzám.
Vártam csak én, hívó szó jön a csend után.
Mondd, mért félnél, mert
Egyformán elvágyunk, lásd!
Túl terhes nékünk, csúf ellenségünk,
E romlott, e szédült világ.
Kérlek, hogy nézz le rám,
Láthatnád bennem önmagad.
Akkor tán értenéd,
Szavak mit el nem mondanak.
Ellöktél durván,
Tükör az, mit bennem gyűlölnél.
Vágynék terád,
Ám vágyam hozzád el nem ér,
Nézek csak rád,
Bálványt látok, egy kősziklát.
Már meg sem látsz,
Azt hittem, a látszat csal.”

Becsapta az ártatlan verseskötetet és ledobta a kanapéra. Nehezen vette a levegőt. Ez csak egy vers – győzködte magát. Csak egy ostoba, érzelgős vers, aminek semmi köze semmihez! Nem Potter írta…

Tépelődéséből gyanús sistergés rázta fel. Odaugrott a félbehagyott bájitalhoz és dühösen eloltotta alatta a kis lángocskát, majd eltüntette a használhatatlanná vált, bűzölgő főzetet. Ennek véget kell vetnem! – dühöngött magában. Potternek el kell tűnnie, nem érdekel, mit ígértem neki, itt nem maradhat.

Mégis, mikor a fiú két órával később a hideg levegőtől kipirult arccal, széltől kócos fekete fürtjeivel és vidáman csillogó szemeivel belépett a kis házba, képtelen volt bármit is kinyögni azon kívül, hogy:
– Hát mégsem lesz belőled lápi lidérc.
Az az átkozott kölyök pedig nevetett, először azóta, hogy megérkezett ide, és ez Piton figyelmét sem kerülte el.

Egy gyors ebéd után Piton nekilátott, hogy becsomagolja az utóbbi napokban elkészített bájitalokat, majd behívta a házba Damoklészt és a szokásos kis dobozkát a madár lábára kötözte.

Harry a konyhaszekrény mellett ácsorogva figyelte, ahogy a férfi szinte szertartásosan végigsimít a bagoly hátán; ezt már látta egyszer. Halványan elmosolyodott a Pitontól számára oly szokatlan gyengédség megnyilvánulásától. A délelőtti séta során azon gondolkozott, hogyan tudná folytatni a tegnap félbemaradt „összeismerkedési” hadműveletet. Lassan és óvatosan kell a férfi bizalmába férkőznie, lebontani a köztük álló falakat. Végül arra jutott, hogy az egyetlen járható út az, ha lenyűgözi valamivel Pitont… valamivel, amitől a goromba bájitalmester rájöhet, hogy ő mégsem az az elkényeztetett, ostoba kölyök, akinek képzeli.

– Uram – szólította meg minden bátorságát összeszedve, mikor a férfi visszatért a házba.
Ó, a fenébe is, Potter – nyögött fel magában Piton.
– Mit akarsz? Elolvastad az összes könyvemet?
– Nem. Én… szeretnék kérni valamit – még mindig a szekrényhez támaszkodott, úgy érezte, ott biztonságban van.
– És mi lenne az? – kérdezte gyanakodva a férfi és minden megfontolása ellenére ránézett a fiúra. Ugye nem akar még négy napot kikönyörögni tőlem? Mert annak nagyon rossz vége lesz…
– Tudja, már nagyon régen… én, szóval… – nem találta a megfelelő szavakat, zavarában elpirult. – Tulajdonképpen engem mindig érdekelt a bájitaltan, csak… nos nem voltak megfelelőek a körülmények, azt hiszem.
– Mit akarsz ezzel? – nézett a zöld szemekbe most már végképp összezavarodva Piton.
– Hogy talán most… taníthatna engem – na, végre, kint van.

És most jön az égszakadás-földindulás. Mikor azonban látta, hogy a férfi csak néz rá, s arcára valami furcsa kifejezés ül, gyorsan folytatta.
– Persze, nem muszáj, ha ezzel a terhére vagyok és már így is több szívességet kértem, mint illett volna, de láttam, hogy végzett a megrendelésre készülő főzetekkel és most talán… lenne egy kis ideje rám.

Az utolsó szavakat hosszú csend követte. Piton pislogott párat és elfordult, nem kell Potternek látnia, mennyire felzaklatta ez a pár mondat. A fiú már bánta hogy egyáltalán eszébe jutott ez a képtelen ötlet, és indult volna vissza a lassan törzshelyévé váló kanapéjához, mikor Piton hangja megállította.

– Rendben van – mondta kimérten, ridegen. – De vannak feltételeim.
Harry gyorsan bólintott, aztán eszébe jutott, hogy a férfi még mindig háttal áll neki, ezért nem láthatta az előbbit, így gyorsan válaszolt:
– Értem.
Piton végre ránézett.
– Csak egy egyszerű főzetet készítesz most, aztán meglátjuk. Bár nem hiszem, hogy lesz tovább, a legjobb esetben is legalább szétégeted az üstömet…
– Talán megpróbálhatnánk ezt a részt is tiszta lappal kezdeni, nem gondolja, tanár úr? – csattant fel a fiú, belefojtva a férfiba a szót. – Például gondolhatná azt, hogy nem vagyok teljesen idióta a bájitalkészítéshez, és nem igyekezne minden eszközével megfélemlíteni engem. Talán én is jobban teljesítek majd.
– Így nem beszélhetsz velem, Potter – vágott vissza Piton és fenyegetően tett egy lépést a fiú felé. Aztán csak bámultak egymásra, míg végül Harry elszánt és rezzenéstelen tekintete győzött és a férfi szemét forgatva aprót bólintott.
– Jó. Gyere.

Egy valóban egyszerű álomitalt kellett elkészítenie, de nagyon koncentrált, minden utasítást kétszer is elolvasott, nehogy valamit kifelejtsen, és okot adjon Pitonnak, hogy leszúrja. Még így is kapott pár csípős megjegyzést, amiért körültekintése miatt lassan haladt a munkával.

Piton egy széken ülve figyelte, ahogy a fiú felaprítja, kiméri, összeönti a hozzávalókat, homlokát ráncolva kever, olvassa a receptet, majd még egyszer leellenőrzi minden egyes lépését. Látszott, hogy tényleg igyekszik, hogy valóban bizonyítani akar. Kinek? Neki? Őt ugyan nem érdekli, még ha kiderül is a kölyökről, hogy rejtett tehetsége van a bájitalokhoz, bár ebben erősen kételkedett. Azt viszont észrevette, hogy jó érzéke van a méréshez, és meg sem rezdül a keze, mikor egy-egy cseppet kell valamiből hozzáadnia a készülő főzethez. Hosszú, vékony, formás ujjai voltak, ez is feltűnt a férfinak. Mikor meggyőződött arról, hogy a helyes pontnál jár a folyamatban, magabiztosan kavart a főzeten, és ez fontos volt. Ha félve, óvatosan csinálja az ember, mint tette ezt jó sok diákja, akkor ugyanúgy el lehet rontani a munkát, mintha egyáltalán nem kevert volna.
Nehezen ismerte el magában, de a kölyök tényleg nem volt olyan ostoba, mint azt remélni szerette volna. Ezt persze nem akarta az orrára kötni, főleg miután olyan szemtelenül magabiztosan tette le a kis fiolába kimért álomitalt az asztalra.

– Kész – jelentette be.
– Jól van, nem is olyan rossz – ez még nem dicséret, ugye nem? Kezébe fogta az átmelegedett kis üveget és egy polcra tette, sok hasonló másik mellé.

Harry büszke volt magára. Piton jelenétében ez szinte még sosem sikerült neki, főleg, ha bájitalfőzésről volt szó. Szó nélkül elpakolta a hozzávalókat, elmosta a kést, a mozsárt, a kondért is kitakarította, és közben megpróbált tudomást sem venni arról, hogy két fekete szem követi minden mozdulatát.

Tudta, hogy Piton figyeli. Ma már többször is észrevette, hogy a férfi rajta felejtette a tekintetét, és érdekes módon pillantásában most egyáltalán nem vélt gúnyt, haragot, lenézést felfedezni. Valami egészen más izzott az éjszín szemekben. Talán kezd megtörni a jég? Mégis lehetnek, ha nem is barátok, de szívélyes ismerősök?

Harry aznapra már nem akarta tovább feszíteni a húrt, úgyhogy újabb olvasnivaló után nézett. Piton is olvasott, de az étkezőasztalnál, és közben jegyzetelt. A fiú talált egy nagy képes albumot Európa nagyvárosairól és mivel világéletében szeretett volna eljutni távoli tájakra, ám erre mindeddig nem volt lehetősége, most nagy érdeklődéssel lapozta fel a könyvet.

A kandalló előtti szőnyegen hasalt, és néha felpillantott Pitonra. A férfi a szája szélét bökdöste a penna végével és a homlokát ráncolva olvasott. Harry elmosolyodott. Soha nem látta még így a férfit, ilyen emberinek, ennyire kevéssé ijesztőnek. Most végre bepillantást nyert a maszk alá, épp úgy, mint amikor Damoklészt simogatta. Egy másik Piton… Gyorsan elkapta a tekintetét, amikor a férfi felugrott és a könyvespolchoz lépett. Nagyon óvatosan felsandított rá, és látta, hogy amaz ujjaival végigsimít a könyvek gerincén, majd lekapja a keresett kötetet, és mint aki se lát, se hall, visszatelepszik az asztalhoz.

Újra lenézett az albumba és lapozott egyet. Párizs. Tekintete megakadt egy szelet papíron, ami a két oldal közé volt helyezve. Nahát! Belépő a Louvre-ba. Felpillantott a tőle néhány méterre szorgosan jegyzetelő alakra, majd ujjaival végigpörgette a könyv lapjait. Még sok múzeumi belépőt talált, Prága, Madrid, Róma, Velence, Berlin. Kissé zavartan forgatta kezében az athéni Akropoliszra szóló belépőjegyet és azon tűnődött, mikor járhatott Piton ezeken a helyeken. Bizonyára a nyári szünetekben, még azelőtt, hogy Voldemort újra hatalomra lépett volna. Nevetnie kellett a gondolatra, hogy tanára sortban, hawai mintás ingben és szalmakalapban, kezében fényképezőgéppel rója Európa városait.

Megcsóválta a fejét. Lapozott és most egy fényképet pillantott meg. A kép Pitont ábrázolta egy híd mellvédjéhez támaszkodva. Csalódottan állapította meg, hogy szokásos fekete nadrágja és valami világosabb árnyalatú ing volt rajta. Semmi virágminta, szalmakalap, professzor úr? Vajon ki készítette a képet?

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor árnyék vetült a könyvre és rá.
– Gyere vacsorázni – szólalt meg fölötte Piton, mire a fiú összerezzent és becsapta az albumot. Mikor feltápászkodott a földről, a férfi már az asztalnál ült és őt nézte mogorván.

– Sokat utazott – jegyezte meg Potter néhány perc múlva.
Piton ránézett, kicsit elgondolkodott, aztán biccentett.
– És… – köszörülte a torkát a fiú – nem hiányzik? Mármint az utazás.
– Nem.
Potter elhúzta a száját, Piton pedig azért könyörgött, hogy a kölyök letegyen végre gyatra beszélgetési kísérleteiről, és hagyja végre békében vacsorázni őt.
– Járt máshol is, vagy csak a kontinensen?
Hát ez nem igaz. Szeretett volna valami nagyot és súlyosat a kis kíváncsi fejéhez vágni.
– Igen – felelte végül fogát csikorgatva.
Potter sóhajtott, és felkelt az asztaltól. Piton csak nézte, ahogy beletúr fekete hajába, és lemondóan bólint.

– Jót beszélgettünk, uram.
Azzal sarkon fordult, visszamasírozott a kandallóhoz és hasra vetette magát a szőnyegen.

Piton egy ideig szótlanul dühöngött, majd néhány pálcaintéssel eltakarította a vacsora romjait. Úgy érezte, most csak a jó öreg Ogden segíthet rajta. Lekapta a whiskey-s üveget a polcról, és egy poharat majdnem félig megtöltött a borostyánszín folyadékkal. Szájához emelte, de közben pillantása a kandalló előtt hasaló nyúlánk alakra esett. Egy hajtással eltüntette az alkohol felét. Mikor a pohár kiürült, kellemes bizsergés áradt szét tagjaiban. Egy pillanatra lehunyta a szemét és sóhajtott. Aztán újratöltött és mit sem törődve azzal, hogy az előbb még a pokol fenekére kívánta a kölyköt, odasétált a kanapéhoz és leült.

Harry felnézett a poharat szorongató férfira. Itt ült előtte néhány centire, és őt nézte. A fiúnak a lélegzete is elakadt egy röpke pillanatra, ahogy belenézett a fekete szempárba. Várta, mi következik, de úgy tűnt, Piton most nem fog kiabálni, sem gúnyolódni, sőt egyáltalán semmit sem csinált azon kívül, hogy néha kortyolt egyet a pohárból.

Piton úgy érezte, kész, vége, nem bírja tovább. Még átfutott az agyán, miért is kellett innia, és milyen őrült ötlet vezérelte, mikor leült ide, közvetlenül a kölyök közelébe. De az alkohol hamar megtette a hatását, már nem érzett mást, csak kellemes bódultságot, köd szállt az agyára, és annak homályán keresztül csak egy zöld szempár perzselő tekintete volt képes keresztültörni. Úgy szorította a poharat, hogy elfehéredtek az ujjai, de muszáj volt, mert különben valami őrültséget tett volna. Ó, hogy szeretett volna őrültséget elkövetni… de nem lehetett, nem, nem…

Mi ez? Potter térdre tornászta magát és most arcuk egy vonalba került. Látta, hogy a zöld szempár is kissé elhomályosodik, és a pillantása az ő fekete szeme és összeszorított szája között ingázik. A fiú közelebb csúszott és lassan felemelte jobb kezét. A férfi úgy nézte a jelenetet, mintha sóbálványátokkal sújtották volna. Mintha nem is vele történne ez az egész. És mégis. Potter keze alig két centire megállt az arca előtt, habozott. Aztán mutatóujjával félénken megérintette a férfi ajkait és végigsimított rajtuk. Az érintés úgy vágott végig Pitonon, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez.

Hirtelen kitisztult a feje és szinte követhetetlen gyorsasággal kapott a fiú csuklója után. Rekedt kiáltás hagyta el Potter száját és megpróbált hátrálni, kihúzni kezét a vasmarokként őt szorító ujjak közül.

– Én… sajnálom – zihálta. – Nem… nem is tudom, mi ütött belém… kérem, eresszen…

Piton még csavart egyet a fiú csuklóján, aztán taszított rajta egyet, és eleresztette. Felugrott és úgy tornyosult a félig sarkán ülő, félig a földön fekvő Potter fölé, mint maga a halál angyala.

– Három lépés távolság, Potter – mondta rémisztően nyugodt, halk hangon. – Megmondtam. Három lépés.
Azzal elcsörtetett a hálószobába és bevágta az ajtót.

Harry összerezzent a dörrenésre. A szíve úgy dübörgött, hogy úgy érezte, menten kiszakad a bordái közül. Mi a fene volt ez? Mi ez az elmebaj? Megérintette Pitont! Sőt! Meg… megsimogatta. Lehunyta a szemét és azt kívánta, bár nyelné el a föld, itt és most.

Hosszú perecekig ült a szőnyegen, várva, hogy légzése és pulzusa lecsillapodjon, és közben agya folyamatosan a történteken zakatolt. Miért tette? Volt valami abban, ahogy a férfi ránézett… valami sugárzott belőle, egy ellenállhatatlan erő, ami most az előbb szinte befurakodott a bőre alá, eltompította az agyát… Vágy. Ez a szó jutott az eszébe, mikor felidézte a fekete tekintetet. Igen, vágy sugárzott belőle, romboló, pusztító, olthatatlan vágy.

Átkarolta magát, mintha így megvédhetné szegény, naiv kis önmagát attól, amit az imént átélt. Nem maradhat itt… futott át agyán a következő gondolat. El kell mennie, most. Már éppen kezdte volna összeszedni magát, hogy induljon, amikor győzött valami más. Az ijedtségét, zavarodottságát eltompította a kíváncsiság, és az a furcsa, perzselő érzés emléke, amit akkor érzett, mikor… Mikor. Juj. Megrázta a fejét, mintha így elkergethetné agyából a zavarba ejtő gondolatokat.
Hiszen ő nem akar semmit Pitontól! Mármint… persze, a barátságát, a támogatását igen, esetleg… de ez a mai dolog, ez túlment minden határon.

Hosszú óráknak tűnő percekig ült a földön, maga elé meredve, de nem látva semmit. Minél inkább igyekezett kiűzni fejéből és szívéből azt az újonnan született, még törékeny kis érzést, amit Piton iránt kezdett érezni, az annál inkább megerősödött, és eluralta őt. Egyszerűen nem látott mást maga előtt, csak a férfi arcát, az ő hangját hallotta, csuklóján pedig szinte még érezte ujjainak erős szorítását. Félelmetes volt ez az új helyzet… félelmetes, de mégis… Mintha megbabonázták volna. Soha senki nem váltott még ki belőle ilyen különös érzéseket, pláne nem egy férfi! Most szeretett volna behúzni egyet Pitonnak, amiért ezt tette vele. Szívesen rátörte volna az ajtót a férfira, és visszanyerve régi önmagát üvöltözött volna vele, esetleg tényleg megütötte volna.

Valami erősre volt most szüksége. Nem feltétlenül alkoholra, bár az is megteszi. Feltápászkodott végre a földről és körülnézett. Meglátta a whiskey-s üveget és gondolkodás nélkül odalépett az asztalhoz, felkapta, és jól meghúzta. Persze köhögőrohamot kapott, a szemét könnyek öntötték el. De segített, határozottan segített. Kicsit sikerült kivernie a fejéből a történteket, de csak egy-két percre.

Ekkor újabb hasznos eszköz után nézett, és szeme megakadt a fürdőszoba ajtaján. Berobogott, bevágta az ajtót maga mögött és a jeges víz alá tartotta a fejét. Majdnem felkiáltott, amikor a csapból arcára zúdult a hideg sugár. Lekapta a szemüvegét és fejét továbbra is a mosdókagylóban tartva, tapogatózva letette a kis szekrénykére a tükör alatt. Már egészen elzsibbadt a bőre, mikor végül egy erős kéz tarkójánál fogva kirántotta őt a víz alól…






Gonoszságom nem ismer határokat, nem igaz? De ígérem, gyorsan folytatom :)
A versről és Rudolf Wienről: a vers valójában dalszöveg, az Elizabeth című musicalből való, Rudolf énekli az anyjának. Innen már sejthető, hogy a költő neve miért lett Rudolf :)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.