Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Fejezet

2008.02.27

Az ablak előtt állva hallotta, hogy Potter a nappaliban köhög, prüszköl, aztán hallotta azt is, hogy nagy csattanással bevágódik a fürdőszoba ajtaja. A falban szörcsögött a cső, hosszú, hosszú perceken át.

Az agya kábult volt, zsibbadt, csak néhány gondolat tekergőzött benne lustán. Először is az, hogy a kölyök szemében milyen fény lobbant, amikor elétérdelt, és megérintette őt. Másodszor, hogy abban a pillanatban legszívesebben rávetette volna magát az előtte térdelő szemtelen és idegesítő, másrészt viszont őrjítően kívánatos fiatal férfira. A harmadik gondolata pedig az volt, hogy ha Potter ilyen mennyiségben folyatja a vizet, lassan úszni fognak a házban, vagy az a szerencsétlen belefullad, amilyen szerencséje van.

Dühödten tépte el tekintetét a kinti szürkeségtől és elindult az ajtó felé. Kiérve, megtorpant a fürdőszoba előtt. Nem tudta, mit is kéne tennie. A legnagyobb örömmel berontott volna, és eszméletlenre verte volna Pottert, hogy így adja ki magából a felgyülemlett feszültséget. Minden felborult körülötte, minden megváltozott, és persze mindennek az ajtó túlsó oldalán éppen vízihullává avanzsáló kölyök volt az oka.

Tisztán hallotta, hogy odabent még mindig csobog a víz. Nagy levegőt vett és benyitott. Potternek már a ruhája is csurom víz volt, a mosdókagylóban pedig már a peremet ostromolta a jeges áradat. Úgy tűnt, a fiú nem vette észre, hogy belépett, mert töretlenül fáradozott önmaga vízbe fojtásán. Piton elhúzta a száját és odalépett. Megragadta a fiú nyakát és kirántotta a csap alól.

Harry köhögött, prüszkölt, és vadul pislogott, hogy valamennyire visszanyerje szemüveg nélkül homályos látását. Közben karjaival csépelte a férfit, aki még mindig nem eresztette el a grabancát.

– Elég legyen! – dörrent az oly jól ismert hang, a kéz elengedte, de csak egy pillanatra, mert aztán két erős marok ragadta meg vállait, és fordította meg. Harry szembekerült Pitonnal, aki most jó erősen megrázta. A fiú kiszabadította egyik karját, hátrahúzta ökölbe szorított kezét és megcélozta vele a férfi arcát.

Piton megszédült a nem várt ütéstől, és a falnak tántorodott. Érezte, hogy felrepedt szájából vér kezd szivárogni. Közben Potter elfordult és felkapta a szekrénykéről szemüvegét, majd kiviharzott a fürdőből. Piton követte a nappaliba, és közben azon zakatolt az agya, hogy előbb megölje az átkozott tacskót, vagy csak egy alapos és lassú kínzás után végezzen vele.

– Hagyjon békén! – kiáltotta Potter, és olyan hirtelen fordult hátra, hogy a szorosan nyomában járó Piton beleütközött. Újra némán kezdték egymást csépelni, és most a fiú volt az, aki a földre került, bevert orral.

Piton zihálva állt fölötte és nézte a földön fekvő vizes és most már véres arcú fiút. Dühe lassan elillant. Potter felnézett rá, arca haragos volt, szemében viszont zavar és riadtság villogott. Nem bírta ezt a pillantást, úgyhogy megkerülte a fiút és odacsörtetett az asztalhoz, ahol a Lángnyelv Whiskey mellett meg is találta varázspálcáját. Visszament Potterhez, leguggolt elé, és rászegezte a pálcát. Eltűnt a vér és megszáradt a fiú haja és ruhája.

– És most – kezdte lassan, szinte kedvesen. Harry meglepetten nézett a fekete szemekbe. – Takarodj innen, Potter, amíg szépen mondom.

Harry szívében újra fellángolt a harag. Felpattant a földről és beleordított volt tanára arcába:
– Megyek is! Maga… maga… – de úgy tűnt, nem találja a megfelelő jelzőt, így aztán csak dühösen morgott egyet és lekapva az ajtó melletti szögön függő köpenyét, feltépte a bejárati ajtót és elrohant az éjszakába.

Addig szaladt, míg ki nem ért a kis faluból, ott aztán megállt és lihegve a térdére támaszkodott. A szíve dübörgött – de nem csak a futástól. Az elmúlt fél órában több zavarba ejtő dolog történt vele, mint eddigi életében összesen. Először az a fura bizsergés és az, hogy megérintette Piton ajkait, most meg összeverekedett a férfival. Borzalmában lehunyta a szemeit.

Mikor végre kicsit lecsillapodott, felegyenesedett és körülnézett a sötét éjszakában. Csak néhány ház elhúzott függönyei mögül pislákolt elő világosság, az ég azonban borús volt és felhős, így a környező táj koromfeketeségbe burkolózott. Megborzongott. Ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen semmi mása nincs, csak köpenye és a ruhája, amit visel. Így nem mehet világgá. Mikor pár napja elrohant a Grimmauld térről, nem is gondolkozott azon, hogy összecsomagoljon. Itt pedig Piton adott neki hálóruhát… már megint Piton! Felsóhajtott. Kénytelen visszamenni Londonba, hogy összepakoljon pár dolgot és most nem csak ruhákra gondolt. Legszívesebben belerúgott volna magába, amiért olyan meggondolatlan volt. Sok személyes tárgyat akart magával vinni az újrakezdéshez, legyen az akárhol, Kenyában, vagy Franciaországban. Pénzt kell magához vennie a Gringottsból. És ott van Hedvig is! Hogy is feledkezhetett meg róla?

Miután mindent átgondolt, hogyan tudna észrevétlenül belopózni a házba, hogy fel ne ébressze a nála lakó Lupint és Tonksot, dehoppanált.

Természetesen a lopakodásról szó sem lehetett. Remus Lupin azonnal meghallotta, hogy megérkezett és komor arccal, de azért megkönnyebbülten fogadta a fiút az előszobában.

– Megőrülök tőled – mondta élesen. Harry a cipőjét fikszírozta. – Tudod, mennyit aggódtunk érted? Hol voltál?
Mielőtt válaszolhatott volna, Tonks is csatlakozott hozzájuk.
– Harry! – sikkantott.
– Szia – nézett fel rá Harry.

Tonks óvón helyezte kezeit gömbölyű pocakjára. Már nem volt hátra sok a szülésig és most Harry szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy talán soha nem láthatja majd a kisbabát, ha ragaszkodik tervéhez.

– Még mindig a válaszodat várom – figyelmeztette csendesen Remus.
Harry dühbe gurult.
– Ne beszélj úgy velem, mint egy ötévessel, főleg ne ilyen apáskodó hangnemben! – csattant fel. – Csak azért jöttem, hogy összepakoljak pár holmit, és már itt sem vagyok.

Azzal a lépcső felé indult, de Lupin elállta az útját.
– Hová akarsz menni?
– El – azzal félretolta a férfit és feldübörgött a lépcsőn. Szobájába érve először bocsánatot kért a kalitkája tetején üldögélő Hedvigtől, majd elkezdte régi iskolai ládájába dobálni ruháit, könyveit, pár emléket.

Kopogtak.
– Hagyj békén!
Kinyílt az ajtó és Harry mérgesen fordult a belépő Remus felé, kezében egy pár zoknival.
– Harry, tudom, hogy nem szólhatok bele az életedbe, de…
– Akkor ne szólj!
– Aggódunk érted! Már másodszor tűntél el! Csak annyit szeretnénk, ha megbíznál bennünk.
– Úgy érted – Harry a fogát csikorgatta – mondjam el, mire készülök, mi bántja a kis lelkemet és végül mégiscsak maradjak itt. Hát nem, Remus! Soha többé nem jövök vissza! Elegem van! Elegem van abból, hogy mindenki csak aggódik értem, pedig nem kéne! Hogy meg akarjátok mondani, mit tegyek! Hogy…
– Harry…
A fiú kipirult arccal kiabált, de végül elakadt a szava. Elfordult és a ládájába dobta a zoknikat. Egy percig csend volt.
– Én nem akarok beleszólni az életedbe – szólt végül halkan Remus. Harry megvetően felhorkantott. – Lehet, hogy úgy tűnik neked, de nem. Mi csak… a barátaid vagyunk, és a barátok beszélgetnek, megosztják egymással a problémáikat…
– Pontosan erről beszélek, Remus! – kiáltott fel Harry. – Nincs mit megbeszélni! Egyszerűen csak időre van szükségem, hogy megszokjam ezt az új helyzetet! De ha folyton nyaggattok, te, meg Hermione, meg mindenki… akkor ne csodálkozzatok, hogy elmegyek. És most pontosan ezt fogom tenni.

Remus szomorúan nézett rá.
– Nem maradnál mégis? Csak egy-két napot – kérlelte.
– Sajnálom – rázta a fejét kicsit lehiggadva Harry.
– Tonksnak sokat jelentene – próbálkozott a férfi tovább. – Néhány napon belül szül és annyira aggódott érted… ha most elmész, megint ideges lesz, és az nem tesz jót az ő állapotában.

Harry összeszűkült szemekkel fürkészte Remus őszintének tűnő arcát. Tudta, hogy a férfi bármit elkövetne, csak hogy itt tartsa, de furcsa és meghökkentő volt, hogy képes így manipulálni őt, felhasználva Tonksot is.

– Lelkiismeret furdalást próbálsz kelteni bennem – motyogta.
– Dehogyis…
Harry felsóhajtott.
– Jó – látta, hogy Remus meg akar szólalni, de leintette. – De tényleg csak addig, míg a baba megszületik.
– Természetesen – bólintott megkönnyebbülve a férfi. – Köszönöm.
Azzal távozott. Harry fáradtan leroskadt az ágyára és kezébe temette arcát.
– Maradunk, Hedvig – morogta a tenyerébe, mire baglya szemrehányóan huhogott egyet és meglengette szárnyait.

Perselus Piton egy ideig Potter után bámult, majd lassú léptekkel az ajtóhoz lépett és bezárta, kirekesztve a hideg éjszakai levegőt. Végre elment. Így lesz a legjobb. De kinek? Már megint azt érezte, azt a furcsa és természetellenes hiányérzetet, mint hetekkel ezelőtt, amikor a fiú távozott tőle. Körülnézett a kis házban, ahol szinte még érezte a másik jelenlétét. Nyelt egyet. Nem akart gondolkodni, nem akarta felidézni az elmúlt napokat és legkevésbé az utóbbi félórát.

Felkapta az asztalról a félig aranyszínű folyadékkal teli whiskey-s üveget és nagyot kortyolt. Nem tudhatta, hogy nemrég Potter ugyanezt tette, és ha tudja, biztosan poharat választ az ivásra. Körülnézett, ahogy az ital lecsúszott a torkán és várta a hatást. Letelepedett a kanapéra és belebámult a tűzbe. Újra meghúzta az üveget, és végre megérezte a kellemes bódultságot, a tagjait elöntő zsibbasztó meleget.

Reggel elgémberedett tagokkal ébredt, félig lecsúszva a kanapéról. Amikor meglátta az üres üveget a szőnyegen, gyomra azonnal émelyegni kezdett, így óvatosan feltápászkodott és elindult a fürdőszobába, hogy akárcsak tegnap Potter, ő is a csap alá dugja a fejét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.